"Karrierem sosem volt" - Halász Pétert idézzük

"Életében kellemetlen kívülállónak tekintette az úgynevezett „szakma” és gyűlölte a politika. Noha ő volt az egyetlen, valóban világhírű magyar színházművész" - mondja róla egykori kollégája Najmányi László. A színházi embert, Halász Pétert idézzük születésének napján összeállításunkkal.

Halász Péter hazatér - Részlet Götz Eszter írásából, ami a Beszélőben jelent meg:

(…) Halász Péter színházát e három szó jellemzi a legpontosabban: „valahogy úgy alakult.” Először úgy, hogy az egyetem alatt játszani kezdett. Jókor és jó helyen: a Ruszt József vezette Universitas akkor, 1967 körül, az egyik legmesszebb tekintő színházi műhely volt Magyarországon. Részben éppen Halász izgágasága miatt. Mert ő is nyakig benne volt az újban; amikor Wroclawban egy nemzetközi találkozón végignézték Grotowski társulatának egyik előadását, rögtön tudták, mit kell tenni. Hazajöttek, kipróbálták. Halász írt szöveget a „pszichofizikai etűdsor” számára. Az alapanyag Pilinszky KZ-oratóriuma volt, ebből csináltak Ruszték amolyan honi „kegyetlen színházat”, kőcipeléssel, fabakancsokkal. Az előadás óriási siker lett itthon is, külföldön is; körbehordozták egész Európában. 1968-at írtak ekkor, és a színház az évezredes recept szerint követte az eseményeket: Ruszték a találkozók ürügyén végigjárták a forradalmak nagyobb gócpontjait, Párizst, Prágát, ott voltak Pármában, amikor az egyetemi diákság az első összecsapásokat vívta a rendőrséggel. Itthon persze Aczél letiltotta a darabot, amely túl sokat szívott be a baloldali mozgalmakból. Egyszer azonban még a letiltás után is fel kellett lépniük: a Magyar Partizánszövetség megvásárolta az előadást, kijárta, hogy a tiltást erre az alkalomra felfüggesszék, és a színpadi szögesdrótok mögött ziháló, tetovált auschwitzi foglyokat játszó színészekkel szemközt a nézőtéren egykori, tetovált auschwitzi foglyok is ültek.

Később, a Ruszt-féle társulat szétverése után, Halász kis csapatával a zuglói Kassák Klubban kezdett játszani. Már a legelső előadásukat betiltották. Így kezdődtek az 1970-es évek. Itt, a Kassák Klubban formálódott az a közösség, amely egyenlőségjelet tett az eszmények és a színház közé, akik képesek voltak eljátszani saját hétköznapjaikat, és hétköznappá tenni a játékukat. Színházi nyelven kommunikáltak egymással és a közönségükkel. A hatalommal nem, azzal sehogyan sem, mert nem érdekelte őket. Talán csak mint valami furcsa állat. Aztán ez a furcsa állat kiparancsolta őket a Kassák Klubból, és meg akarta fosztani őket a színháztól, a színházat tőlük.

Ez azonban nem olyan egyszerű. A társulat beköltözött Halász Péter Dohány utcai lakásába. Közönség még most is volt, a barátok hívták az ismerősöket, az ismerősök az ő ismerőseiket. Összeesküvésszag volt a lépcsőházban. Ott nem kellett „másra gondolni”, ott minden maga volt a másság. Néha elterjedt a hír a lakásban, hogy az előadás másfél órával később, egy másik lakásban lesz megtartva. Ilyenkor mindenki tudta, hogy rendőrök ülnek közöttük.

Ugyanakkor ez a Dohány utcai lakás a hetvenes évek legfontosabb magyarországi színházi műhelye volt. (…) A folytatást itt olvashatja.

Najmányi László: Halász Péter - részlet az artportal-on megjelent írásból:

(...) A Halász színházat 1976-ban kényszerítették emigrációba. Engem, előadásaimat sorra betiltva bár, de - színháziparosi karrierem védettségében - működni hagytak, egészen addig, amíg 1978-ban, Molnár Gergellyel, Hegedűs Péterrel és Zátonyi Tiborral meg nem alakítottuk a Spions-t, az első keleteurópai punk együttest. A kultúra elitje helyett a tömegekhez akartunk szólni. Ezt már nem tolerálta a hatalom. Nagy erőkkel szállt ránk a titkosrendőrség, fél éven belül kiszorítottak bennünket az országból. Halász Péterrel legközelebb 1985 május 12-én, New Yorkban találkoztam. Ray Charles White, híres amerikai fényképész meghívására akkor költöztem Kanadából az USA-ba. Meghívóm nyilván megbánta, hogy meghívott, szállást és munkát ígért, mert a városba érkezésem után hetekig hiába hívtam, nem vette fel a telefonját. Klasszikus emigránsként érkeztem New Yorkba. 20 dollár volt a zsebemben, ennyit sikerült megspórolnom a közsegélyből, amelyen a megelőző években éltem. Ez nem volt elég arra, hogy szállodába menjek, vagy visszautazzak Kanadába. Halász Péteren és társulatán kívül senkit sem ismertem a városban. Semmi kedvem sem volt segítségért hozzájuk fordulni, de nem volt más választásom. A pályaudvar előtt két, New York felíratú baseball-sapkát viselő fekete megszólított. Mondták, hogy a városnak dolgoznak, az a feladatuk, hogy segítsék a New Yorkba érkező idegeneket. Zuhogott az eső. Tiltakozásom ellenére a feketék odaintettek egy óriási limuzint, beledobták a csomagjaimat és, hiába kapálództam, engem is beletuszkoltak. Becsapták mögöttem a kocsiajtót és a limuzin máris elindult. A Squat színház néhány háztömbre volt a pályaudvartól. A sofőr 20 dollárt kért a fuvarért. Egy fillér nélkül maradtam. Amikor kiszálltam a limuzinból, láttam, hogy a színház néhány tagja a konyhaablakból figyeli érkezésemet. Nyilván azt hitték, hogy tele vagyok pénzzel, hiszen limuzinnal érkeztem. Érkezésem idején a színház már felbomlott. Igen rossz hangulat uralkodott a házban. A szembenálló frakciók már nem voltak beszélő viszonyban egymással. A társulat egyik fele hamarosan európai turnéra indult. Addigra már az összes fehérneműm eltűnt a bőröndömből. A Bálint István és Buchmüller Éva vezette formáció távozása után a New Yorkban maradt, Halász Péter vezette frakció fogadott be. Rémálomszerű hetek következtek. A kínai című darabon dolgoztunk, teljes káoszban. Péter igen rossz állapotban volt, azt hittem a halálán van, utolsó napjait élő, roskatag aggastyánnak látszott. Ha rajta kívül bárki megszólalt, azonnal kifordultak a szemei és elaludt. Komolyan aggódtam érte. Egyszer azonban véletlenül kizártuk magunkat a színházból. Ott álltunk Yogi kutyával, kulcs nélkül az üres színházépület előtt, a 23-ik utcában. Gondoltam, Péter ezt nem éli túl, ott fog meghalni az utcán. Hirtelen azonban beteg, roskatag aggastyánból Pókemberré változott, villámsebesen felmászott a színház falán, belökte a konyhaablakot és már jött is le a lépcsőn, hogy kinyissa a kaput. Amint a kapu kinyílt, azonnal visszaesett a haldokló öregember szerepébe. Akkor értettem meg, hogy a világ legnagyobb színészének vendégszeretetét élvezem. (...)  A folytatást itt olvashatják.

Halász Péterről saját szavaival:

Elv: Az volt az elvem, ha van valami, ami zavaró lehet egy előadásban, legyen az akár egy magnóról elhangzó szöveg, akkor azt bele kell tenni. Ilyen értelemben a témaválasztás és az esztétika is önroncsoló, magam ellen irányul, tehát nincsenek kidolgozott megoldásaim meg stratégiáim. Ez az egyetlen szcenárióm arra, hogy mi lesz a következő darabban. Olyat csinálni, amit nem tudok elviselni vagy kellemetlen. Túltenni magam az önhatáraimon is.

Azt: Azt csinálja az ember, amit tud, hogy: van, és úgy van, ahogy gondolja. Ha ez annak a része, akkor nem csinál semmit, ha nem, akkor automatikusan ellene tesz. A hatásfok kérdéses.

Péter direkt úgy tesz, mintha szenilis lenne: Direkt. Úgyhogy mindenki nagyon örül, mikor nem vagyok szenilis. Azt mondják: hű, de fiatalos.

Együtt: Nagyon sokat kihagyunk az életünkből az együtt-nem-léttel. Nem tudjuk, mi az, hogy: Másik. Nemcsak, hogy nem vagyunk eleget együtt, hanem egyáltalán nem vagyunk együtt. Elveszítjük annak az érzékiségét, hogy: a Másik! Nem empátia ez, hanem olyan, mint mikor egy tanár egy gyereket meg akar büntetni, és nyilván csak úgy tudja ezt rendesen megtenni - ha egyáltalán büntetni kell -, ha úgy képzeli, hogy ő a gyerek, ő tesz csintalanságot. A többi ítélet, azt meg már ismerjük! Igazából az a rendes dolog, ha kimér magára egy kis büntetést, aki büntet.

Együttműködés: Nem sok emberrel találkozol az életben, akikkel együtt tudsz működni valamiben, amiről később derül csak ki, hogy mi is igazán. Ez olyan, mint mikor az embert behívják katonának, harcol a csatában, és egyszer csak ott van mellette az árokban valaki, akivel aztán egész életére össze lesz kötve, mert átmentek a tűzkeresztségen .Biztos volt egy csomó azonosság is, hasonlóság bennünk, egykorúak is voltunk, meg tudtunk egymásra vonatkozni, lehet, hogy az ízlésvilágunk is hasonló volt: ez mind együtt. De amit látunk, sajátossága a korszaknak: ez a fajta közösség tudott valami energiát produkálni, és ezt valamilyen módon, tudva vagy tudatlanul fel is ismerte. Egymásra és másra vonatkozó energiát produkáltak, amitől feltöltődhettek.

Terror: A terrort és a maffiát is az egészen más kódrendszere teszi félelmetessé és érthetetlenné az emberek számára. Más a nappal és más az éjszaka kódrendszere is. Többszörösen ki vagyunk téve ennek, hiszen a felvilági politika is egyoldalú aktusokat rejt. Ezt hívom én nappali sötétségnek. Az ember ennek is teljesen kiszolgáltatott, és a helyzet megoldásához nem elegendők a saját képességei. Így éreztem magam, amikor annak idején behívtak a Gyorskocsi utcába. Amíg mentem felfelé, azon gondolkodtam, hogy mit fogok mondani a színházról, ha kérdez a smasszer, és mikor minden emeleten becsapódott egy vasajtó mögöttem, akkor már úgy megrendültem, hogy ki is ment a fejemből, és csak arra gondoltam, hogy itt bármit megtehetnek velem. Olyan eszközökkel hozzák létre ezeket a hatásokat, ami nekem álmomban sem jutna eszembe. Az életünk tele van ilyen terroreszközökkel, villamosjeggyel, határőrrel, mindenki hordozgat a zsebében ilyen kis terrorakciót kicsiben, és akinek egy kis hatalma van, az vissza is fog élni vele.

Magyarország: Magyarország speciális, mert nagyon zárt, és nemcsak kicsi, de fóbiás hely is. Mivel csak a magyarok beszélnek magyarul, hihetetlenül erős a féltékenység, törzsi féltékenység a törzsön belül. A családon belül és a családon kívül is érezni. Az intim közösségnek ez az egyik nagy sajátossága, talán átka, nem tudom, minek nevezzem Tehát van egy intim közösség, amelynek egyik fő specifikuma, hogy féltékeny. Következésképpen kritikus, következésképpen kapcsolódik hozzá, következésképpen a rabja, tehát nem tud egy ilyen foltot létrehozni, nem jön létre a folt, mert a közösség rabja az előző tapasztalatoknak.

New York és Budapest: Nehezen konvertálható egyik hely a másikba. Van egy szakadék: amikor ott vagyok, akkor ami itt történik velem, az meg sem jelenik, amikor itt vagyok, akkor nem hasonlítom össze avval, ami ott történik. Tudom, ez skizofrén állapot, állandó memóriakieséssel jár. Itt mindig nagyobb társadalmi életet élek, ott többet pihenek. Két életem van, akár az élőhalottaknak.

Halál: A halálban az a rossz, hogy részt kell benne venni.

Filter: Karrierem igazán sosem volt, nem is lesz. Akkor is úgy gondoltam, hogy nekem nem kell elérnem semmit. Én halálra tudom röhögni magam otthon a komputerem előtt, ha egy jó mondatot leírok vagy elolvasok. Ez ha hosszú távon nem elégít is ki, de akkor éppen kielégít, és a munkában talán azt az örömöt keresem, amelyet abban a pillanatban éreztem. Végül is nincs karrierem, és nem is lesz. Nincs jövőm, de vannak egymást követő dolgaim. A színház, amivel mindig foglalkoztam, nem feltétlenül egy produktumra vonatkozik, hanem egy életvitelre. Tulajdonképpen ez volt az a filter, vagy ez volt az a keret, amelyben az én életem megvalósult.

Forrás: artportal, Litera.hu, Magyar Narancs, Színház.net, Színház.hu