Szeptember 7-15. között rendezik meg a Vidéki Színházak Fesztiválját a Tháliában. A meghívott előadások közt található a kaposvári Csiky Gergely Színház tavalyi stúdióelőadása, Schwajda György: A szent család című drámája. Az előadást a szerző fia, Schwajda Gergő rendezte, a nehéz természetű anyát Lázár Kati alakítja. A kaposvári társulat vendégjátékát szeptember 9-én, vasárnap 16 órától tekinthetik meg az Arizóna Stúdióban.
Ajánló a darab elé:
A szent család korántsem szent. A furcsa körülmények között élő anya gyakran emlegeti négy gyermekét – mindenekelőtt a legidősebb fiút, aki a szíve csücske, a család legszebb, legokosabb, legszeretetreméltóbb tagja. Már az anya szerint. A testvérei ezt kicsit másként látják.
A szerző úgy mesél a családon belüli ellentétekről, hogy nevetés közben elgondolkodtat, és megvárja, míg lefagy arcunkról a mosoly. A család vajon azt jelenti, hogy automatikusan szeretjük egymást? A család szeretetet feltételez, összetartást jelöl, megértést és bizalmat kíván. A nagy könyv szerint. Az életben azonban nem lehet mindenkit egyformán szeretni. A szálak összekuszálódnak, a valóság feltáratlan, a család összetarthatatlan. Mindenkinek igaza van és mindenki igazságtalan. És a káosz tetején az anya csücsül.
Schwajda György komédiájában sötét képet festett a magyar családok helyzetéről – és úgy tűnik, ez az egykori diagnózis ma is helytálló. A nemrégiben elhunyt író emlékére készült a kaposvári stúdióelőadás, melyet fia, Schwajda Gergő állít színpadra. A főszereplő, Lázár Kati, a családot uraló anya bőrébe bújva tér vissza Kaposvárra.
Részlet egy beszélgetésből Lázár Katival:
Mi a baja ennek az öregasszonynak?
Megmondom én neked: nincs mintája. Szülői mintája. Hét testvérével kicsi gyerekként árván maradt. Eszembe jut egy történet: filmforgatáson voltam valahol a Bükkben, elvittek bennünket egy sertéstelepre. Sok-sok koca szoptatta a kicsi malacokat a sáros gödrökben. Idill. És mint egy Csontváry-képen, valahol hátul kedvetlenül ácsorgott öt kicsi malac, még a fülük is csak fityegett lefelé. „Ezeknek elpusztult az anyjuk, nem hiszem, hogy életben maradnak” – mondta szárazon a tenyésztő. Az ember persze életben marad. Csakazértis megoldja. Csak éppen nincs szeretet-élménye. Nem tud, és nem mer szeretni, és azt sem meri feltételezni, hogy őt szeretik. Szeretethiány, ez a baja.
De hát mégiscsak felnevelt négy gyereket.
A gyerekek felnőnek. A gyerekek felnőnek. Rossz családban is, árvaházban is. Ez még nem elég. Anyukám árvaházi volt, én tudom, mennyi sérülést kap az ilyen ember. A sérelmeket gyűjti folyamatosan, és ezt a zsákot cipeli végig egész életében. Kevesen tudnak felülemelkedni, ez az öregasszony sem tud. Mint az az öt, lógófülű malacka: nem ismerte meg a simogatást, a bújást, a család melegét. Pedig jó humorú, vagány nő lenne ő – csak éppen nem tud közlekedni a szeretet terepén. Ezért a rossz felülír minden más szándékot benne. Megérkezik a lányom, és még mielőtt bármit tenne vagy szólna, bennem már pulzál a rosszhiszeműség, a vád.
Egyes szám első személyben beszélsz az öregasszonyról. A rosszat is magadból kell felhoznod. Vagyis megvan benned ez a rossz.
Hogyne lenne. Mindenkiben megvan. Az a dolgom, hogy észrevegyem az analógiát köztem és a néni között. „Te úgyse szeretsz engem, de én nem hagyom magam!” Ezzel indít, ahogy belép a lánya – és már üt. Fájdalmat okoz, igazságtalanul.
Három személyből építed fel a nénit: a megírt szerepből, édesanyádból, magadból.
Főleg anyámból. Nekem minden szerepemben benne van az anyu. Sokszor semmi köze a szerephez, a felszínen nem is hasonlít hozzá, és mégis meglelem anyuban, ami segít.
A minta szerepét hangsúlyozod. A néni milyen mintát nyújt a négy gyerekének?
Retteneteset. Ha a lánya, aki terhes, meg tudja szülni a gyerekét, az a gyerek boldogtalan lesz. Hetedíziglen öröklődik ez tovább. Hetedíziglen! Van egy imám, amelynek két sora így hangzik: „Oldd el hibáink szálait, amelyek fogva tartanak, miképpen mi is elvágunk minden köteléket, melyekkel másokat tartunk.” … Az Anya soha nem ismeri meg a valóságot, mert azt a sérelmei mentén látja, és ösztönösen deformálja. Akár egy kaktusz: a közeledőt tüskékkel várja. Ül az ágyán, a trónján, és támadja azt, aki belép. Mindegy, mit akar a másik, ő már bántja is. Fölényt, erőt akar felmutatni, mindenáron. Mert fél. Fél a világtól – de így nem is ismerheti meg a világot, tehát nem is juthat el semmiféle felismeréshez. (Bérczes László)
Részlet a Schwajda Gergővel készült beszélgetésből:
A főszereplőt, a régi legendás Kaposvár jelenség oszlopos tagját, Lázár Katit is ismerted?
Igen, kiskoromtól fogva. Én színházi gyerek voltam. Szerintem többet voltam színházban, mint bárhol másutt, az iskolát is beleszámítva talán. Kati „kaposvárisága” azért jó, mert nagyon otthonosan mozog ebben a speciális közegben, ismer mindent és mindenkit, ami nagy előny, mert nem a vendégművészek kedves kívülállóságával létezik itt, hanem ő ide tartozik, itt nőtt fel, és most hazajött. Könnyen szót ért a többiekkel, mert egy nyelvet beszélnek. Ez azért is fontos, mert gyakorlatilag folyamatosan színpadon van, és mindegyik szereplőhöz bonyolult kapcsolat fűzi a figuráját; ha egy pici kihagyás történik, ha egy pici rezdülés nem működik a két színész között, akkor az előadás elmegy egy olyan irányba, ahol az egész már nem működik.
A darab 1984-ben íródott. Azóta sokat változott a világ és vele együtt a mi családról alkotott képünk?
Egy centit sem mozdultunk arrébb. Lehet, hogy a világ körülöttünk elmozdult, de ahogy mi éljük az életünket, az nem változott. Nem hiszem, hogy a családról alkotott képünk sokat alakult volna. Vagy, hogy az elvárások mások lennének. Az emberek nem bújhatnak ki a saját bőrükből: a családban is ugyanúgy játszmáznak, próbálják a saját érdeket képviselni, a saját világukat építeni. Ez így volt harminc éve, és így van ma is. A kulcsa a dolognak az lenne, hogy a család attól család, ha az emberek képesek feladni a saját érdekeiket a másikért. Erre viszont sajnos kevesen képesek és hajlandók. Ugyanúgy kell szeretni a családban, mint bárhol máshol. De ez nem lehet tudatos áldozat, fáradság. Az ember mindennap negyvenféle áldozatot hoz a többiekért. Ha ezt áldozatnak éli meg, akkor ott valami nagyon nincs tisztázva. Akkor ott sebek már vészesen el vannak fertőződve. Ahogy ebben a „A szent család”-ban is. Ezt már sebész se tudná összevarrni. Pedig ebben a darabban háromszor van lehetőség arra, hogy talán jobb legyen. De mindháromszor visszatérnek a megszokott pályára: egymás hibáztatásához. És ennek sose lesz vége. (Szemerédi Fanni)
A két interjú teljes egészében az előadás műsorfüzetében olvasható.
Schwajda György:
A SZENT CSALÁD
komédia
Az anya ........ Lázár Kati m.v.
A nagyfiam ........ Szula László
A kisfiam ........ Kőrösi András
A kislányom ........ Német Mónika
Öcsi ........ Fándly Csaba
Mariska néni ........ Horváth Zita
Szászné ........ Tóth Molnár Ildikó
Kati ........ Kovács Zsuzsanna
A nyomozó ........ Lecső Péter
1. Bútorszállító ........ Szvath Tamás
2. Bútorszállító ........ Karácsony Tamás
A vadidegen ........ Serf Egyed
Díszlet: Szalai József
Jelmez: Debreczeni Ildikó
Súgó: Csorba Mária
Ügyelő: Salamon Bernadett
Segédrendező: Pintér Katalin
Rendező: Schwajda Gergő
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.