"Mindig viharban vitorlázom" - Interjú Bagó Bertalannal

Színésznek indult, végül rendező lett. Részt vett a Független Színpad megalapításában, tizenhárom évet töltött Zalaegerszegen, majd a szabadúszást választotta. Most nagyon vágyik egy csapatra. Bagó Bertalannal arról beszélgettünk, miért nem vállalt eddig színházvezetést, mik a mániái, milyen egy utazó rendező élete, és milyen a hangulat a színházi szakmában.

Zuhogó esőben, a Mikszáth téri Zappába száguld be Bagó Berci.

Bagó Bertalan: Hadd igyak egy kávét! Még nem érkeztem meg a viharból!

Amikor megemlítem, hogy legutoljára a POSZT-on találkoztunk, ahol a kecskeméti színházban rendezett Bánk bánnal versenyzett, azt kérdezi:

Bagó Bertalan: Ugye nem kell nagyon okosakat mondani a POSZT-ról?

Nem, nem kell...

Bagó Bertalan: Akkor jó... De jó! Figyelj, szerintem semmi újat nem lehet mondani a POSZT-ról. Valamiért a megosztottság ott is lecsapódott, átpolitizálta az élet. De nem bal meg jobb van, hanem rossz meg jó, nem?

Felhörpinti a kávét és mielőtt beszélgetésbe kezdenénk, megérkezik Szász János, leül hozzánk egy kicsit és tulajdonképpen elkezdi az interjút, csak figyelni kell.

Te most a Tháliában vagy Berci?  

Bagó Bertalan: Nem! Csak egyet fogok ott rendezni, egy Garaczi László darabot. De a mai napig jó barátom a Géza (Bereményi Géza), nemrég beszélgettünk is a Tháliáról, meg arról, merre kéne mennie a magyar színházi életnek... A Thália egy komplexum, egy nyugati mintára szervezett, nagy kultúrcentrum szeretne lenni, de hozzám a klasszikusabb módon felépített színház áll közel. Most a székesfehérvári munka alakul. Szikora Jánossal és Hargitai Ivánnal, akikkel az Új Színházban együtt dolgoztunk, anno abban maradtunk, hogy még találkozunk. Aztán hirtelen kaptam egy telefont a Jánostól, az igazgatói pályázat beadása előtt nem sokkal, van-e kedvünk újra belevágni együtt? Egyértelmű volt a válasz.

Miért nem te pályáztál?

Bagó Bertalan: Ezt sokan kérdezik tőlem... Nézd, most van esély arra, hogy Székesfehérváron jó csapat tud összekovácsolódni, hogy a közös többszörös pozitív lesz. Az „én helyzetemre” még várni kell, ki tudja meddig... Nagyon szeretnék színházat, csapatot, de nem annyira töröm magam, hogy igazgató legyek.

Miután János távozik, tovább boncolgatjuk a témát.

Bagó Bertalan: Szerintem, ahhoz, hogy ma valaki színházat nyerjen Magyarországon, valamiféle politikai állásfoglalást kell tennie, de én szeretném megőrizni a függetlenségemet, mert ez a garancia arra, hogy őszinte tudok maradni, hogy nem muszáj alakoskodnom. Eddig csak egyszer pályáztam igazgatói posztra Bereményi Gézával, a Pesti Magyar Színházra, amit a végjátszmában nem mi kaptunk. De azóta sehol nem láttam reális esélyt arra, hogy nyerjek. Pedig abban a pillanatban, hogy szólnék, legalább huszonöt ember felállna a helyéről és velem tartana. Reménykedem, hogy ennek is eljön az ideje.

Ebből az következik, hogy vársz egy olyan szituációra, amikor esélyesnek találtatsz. Viszont –ahogy mondod- ezt a helyzetet nem akarod megteremteni. Ez ellentmondást rejt...

Bagó Bertalan: Talán megtalálom majd a megfelelő helyet és időt, amelyben ez az ellentmondás feloldódik és képes leszek elkötelezni magam oly módon, hogy a függetlenségem teljes marad.

Nehéz megőrizni a függetlenséged?

B.B.: Rettenetesen nehéz. Nagyon sokat kell dolgoznod ahhoz, hogy aszerint ítéljenek meg, amit csinálsz, hogy önmagad tudj maradni ebben a feszültségben, ami uralja a színházakat és az embereket, most, hogy lövészárkok között kell szaladgálni, ide-oda lőnek, és várják, hogy elbukj. Őrzöm a lelki békém, mint Kis herceg a rózsát. Mindig arra törekedtem, hogy azt tegyem számonkérhetővé, amin dolgozom, a gondolatot, a formanyelvet, az előadást, és ne valamiféle ideológiát. Ezért a politikai vagy vallási nézetem nem tartozik senkire, az az én saját titkom, tehát nem próbálok vele haverokat, támogatókat toborozni. Ha valaki megnézi az előadásaimat, úgyis rájöhet arra, milyen vagyok, mert kimondom, ami a szívemet nyomja. Csak nem lobogtatok zászlókat. Pedig az divat!

A POSZT előtt az Új Színházban rendezett Don Carlos kapcsán találkoztunk. Akkor úgy fogalmaztál „mindig viharban vitorlázol”.

B.B.: Ez igaz. Mindig viharban vitorlázom. Most is, mert ilyen az életünk. Nem forradalmi, de viharos a helyzet, mindig akad valami, ami felborzolja a kedélyeket. Robert Capa-nak van egy nagyon jó mondása a fotózással kapcsolatban: „ha nem elég jók a képeid, akkor nem voltál elég közel”. Lehet, hogy ezt a magamévá tettem, lehet, hogy az ösztöneim, a genetikám, vagy a habitusom óhatatlanul a vihar felé lök. Tehát mindig oda keveredek, ahol legalább egy kicsit fúj a szél.

Egyszer azt mondtad, 14 évesen, amikor feljöttél Budapestre, ott szerettél volna lenni, „ahol dörögnek az ágyúk”. Akkor még mást érthettél ezalatt...

B.B.: Én Balatonbogláron nőttem fel, hamar meguntam a kisvárost, a sötét, néma éjszakákat, a semmittevést, ami átitatta a helyet. Izgatott, hol pezseg az élet, ezért a gimnáziumot már Pesten jártam. Ragaszkodtam ehhez. Ha nem vettek volna fel, akkor is a fővárosba költöztem volna, annyira erősen elhatároztam, hogy nem maradok otthon. Ott szeretek lenni, ahol történik valami, mert különben mehetnékem támad.

Miután elvégezted a színész szakot, a Nemzetibe szerződtél, de hamar eljöttél. Egy látszólag jó helyzetből pár év után kiugrottál...

B.B.: Mire szerződtettek, már két évet eltöltöttem a Nemzetiben, akkorra már elég világossá vált, hogy az előttem levő generáció nagyon erős garnitúra. Ott volt Mácsai Pali, Funtek Frici, Bubik Pista. Kaptam én is nagy feladatot, de ők játszották az első szereposztást. Ettől egy idő után elkeseredtem, sőt, meguntam az egészet, mire hozzánk sodorta az élet Ruszt Józsefet. Ő megkedvelt, elhívott Szegedre, ahol egy évet töltöttem. Nagy botrány kísérte, hogy többen fölmondtunk, ugyanis Ruszt vezetésével megalapítottuk a Független Színpadot 90-ben. Akkor ott dörögtek az ágyúk. Mi voltunk az első, kvázi profi színészek, akik alternatív szituációt választottak maguknak.

Az a fajta műhelymunka, amivel a Független Színpadon találkoztál, illetve Ruszt személye mennyiben inspirált arra, hogy rendezni kezdj?

B.B.: Jóskával rengeteget beszélgettünk, sokszor elemezte a munkánkat, és megállapította, hogy rendeznem kellene. De addigra már a rendezés a mániámmá vált, már a fejembe vettem, hogy ez az én utam. Talán belém lett kódolva az ötlet? A főiskolán Szász János az osztálytársam volt, annak ellenére, hogy filmrendező szakra járt, ugyanis Szinetár Miklós közös osztályfőnökként működött nálunk. Mindig irigykedtem a Janira, majd megdöglöttem, hogy nem hozzájuk járok, de nem engedték, hogy átjelentkezzek.

1997-ben Zalaegerszegre szerződtél rendezőnek, Stefán Gáborral és Bereményi Gézával vezettétek a színházat. A rendezéshez is kell szervezőerő, de egy csapatot összetartani - gondolom – megint mást kíván meg...

B.B.: Valóban másfajta alkat kell ahhoz, hogy valaki kordináljon egy produkciót, és ahhoz, hogy egy társulatot építsen. Vannak nagyon jó rendezők, akik képtelenek lennének egy színházért felelni, és akadnak közepes rendezők, akikről kiderül, hogy tudnak valamit a társulati létről. Mire én művészeti vezető lettem, szerencsére már sokat tanultam erről. Szerintem klassz, összetartó csapatot szerveztünk a zalaegerszegi 13 évünkben, csak hát a politika úgy döntött, keresztülhúzza az eredményeinket. (2009 decemberében Besenczi Árpádot nevezték ki a Hevesi Sándor Színház igazgatójának, a szakmai bizottság döntése és a társulat egy részének tiltakozása ellenére. Tucsni Andrással szemben nyert. - a szerk.) Mégsem ért szokatlanul, hogy szabadúszóként újabb és újabb társulatokkal kell megismerkednem, hiszen addigra már menni akartam. Talán lendületet is adott a csalódás, és az, hogy újra közel lehettem a szeretteimhez, a fővároshoz, ehhez a nagy kődzsungelhez, amit úgy szeretek, amiben elbújhat az ember.

Mégis utazó rendező lettél. Ez megterhelő dolog?

B.B.: Rettenetesen sokat vesz ki az emberből, korrodál, kicsit tompít, mert azzal jár, hogy állandóan mész, és sehol sem érzed magad otthon, sehova sem tartozol. Bele vagy kényszerítve a munkába. Olyan vagy, mint a cápák, akik ha nem úsznak, megfulladnak, tehát nem nevezném ezt szabadúszásnak... (Nevet.) Ugyanakkor az utazó életmód felvértezi a lelket, keményedsz általa, azon kapod magad, hogy nem nyavalyogsz, hanem odaállsz, megfogod az eke szarvát, húzod, és nincs lacafaca. Az utóbbi három évben tényleg sokfelé rendeztem. Ruszt József azt mondta, a rendező önmagától tanul a legtöbbet. Mostanában azt tanultam, hogy kell elérni, hogy számomra idegen színészek az én nyelvemen szólaljanak meg. Megint felhalmozódott bennem egy csomó tapasztalat, és ezeket jó lenne egy társulatban kamatoztatni, érlelni.

Azt mondtad, Bereményi Gézával nemrég arról beszélgettetek, merre tart a magyar színház. Milyen megállapításokat tettetek?

B.B.: Azt mi is megállapítottuk nagyon bölcsen, hogy nincs rá pénz. (Nevet.) Jó megfigyelők lévén azon is hümmögtünk, hogy az állam megpróbál minél jobban kivonulni a kultúratámogatásból, alig jut pénz díszletre, jelmezre. Konstatáltuk, hogy kiszámíthatatlan, hová vezet a strukturális átalakítás és fogalmunk sincs, hova tűnnek az alternatívok, pedig az ő kísérleteik fölszivárognak, formanyelvük berostálódik a kőszínházakba, és hiányukban nagyobb lesz a rizikó, hiszen csak nagyközönség előtt lehet majd élesben újítani. Egyetértettünk azzal a feltételezéssel, miszerint a honi színház az ún. „tutista színház” felé fog elmozdulni és recepteket vesz majd elő, mert a szakma inába száll az a kis bátorsága is, ami megmaradt. Szóval jól elbeszélgettünk. (Kacag, majd elkomorodik.) De se én, se a Bereményi nem tudjuk a frankót...

Mintha a színészek sem lennének derűlátók, sokszor a tapsnál is örömtelenséget látni a színpadon...

B.B.: A magyar színészek valóban bánatosak, de nem csoda: keveset keresnek, nem látják a jövőt, csak azt, hogy nem invesztálnak, hanem veszik el a színházaktól a pénzt. Pedig a színház olyan értéket képvisel, mint egy iskola, hiszen nemzedékek nőnek fel benne, akik később színházbarátok lesznek. Ez nem csak azt jelenti, hogy előadást néznek, hanem azt, hogy kultúrált emberekké válnak. Ezt az államnak kötelessége támogatni, ez hosszútávú befektetés. A színház nem szórakozóhely, nem lehet összekeverni egy diszkó bárral, de még egy focicsapattal sem. Lehet arra hivatkozni, hogy az a strukturális átalakítás, ami nálunk elkezdődött, Olaszországban, vagy Svédországban már lezajlott. Az olaszok azóta is irigykedve néznek ránk és azt mondják: „milyen jó nektek, még van struktúrátok!” Lehet arra hivatkozni, hogy túl sok színház van. Csakhogy az éves színházra fordított összeg naponta egy ásványvíz ára egy embernek! Lehet arra is hivatkozni, - ahogy azt Zalaegerszegen egy képviselő tette, amikor fel akarták emelni a színészház bérleti díját -, hogy sokat keresnek a színészek. De ezt csak a média sugallja. Mi egy bankrablás egy bankalapításhoz képest – kérdi Brecht Koldusoperájában... Ez most nem divatos mondat. Elképesztően nehéz a helyzet...

Sokan a nehézségben is a lehetőséget keresik. Bár a függetlenek megélhetése bizonytalan, a FÜGE (Függetlenül Egymással Közhasznú Egyesület, ami számos független színházi műhely projektjeinek megvalósításával, azok intézményi hátterének biztosításával foglalkozik) például most készül egy független befogadóhelyet, úgynevezett alkotói inkubátorházat létrehozni a Marczibányi téren...

B.B.: Igen, ez nagyszerű! Viszont az alternatív szerveződés egészen másfajta gondolkodást követel, mint ahogy én gondolkodom. Emlékszem, hogy a Független Színpad vége felé Ruszt Jóska elfáradt és azt mondta nekem: „csináld tovább, te fogd össze a csapatot!”. Azt válaszoltam neki: „Jóska, én mindazt amit itt megtapasztaltam struktúrán belül szeretném továbbvinni”. Most is ezt felelném az ajánlatára. Ruszt azt mondta, amennyire mi itthon gyűlölni, fúrni és megvetni tudunk, olyan mértékben szabadságunkban van szeretni, támogatni és lelkesedni. Hiszek abban, hogy az államilag támogatott kőszínházakban is lehet ezt képviselni, hogy lehet élni azzal a sok jóval, amit az alternatív csoportosulások jellegüknél fogva is magukkal hordoznak, hogy valódi műhelymunkát lehet teremteni, nem kell feladni a gondolatot, hogy a színház nem gyár, hanem alkotóhely. Nemrég arról beszélgettem valakivel, hogy miért fogy a nagyszínházból az igazi, komoly dráma, a kísérlet, miért nincs nagyobb tere a kortárs daraboknak? Szerintem magunk miatt, azért, mert a rendezők és a színházigazgatók azt gondolják, ezekre nem kíváncsi a közönség. Magunktól vonulunk be kis terekbe, és kutatjuk égő szemmel a komédiákat. Pedig nem az a dolgunk, hogy a néző fejével próbáljunk gondolkodni, és elhiggyük, hogy csak zenés vígjátékot akar látni. A színház is olyan, mint a csokoládé. Ha az ember állandóan tejcsokit meg tejszínhabot eszik, annyira bír egy kis keserű csokoládét! Ha a néző csak happy endet lát, vágyni fog arra, hogy olyan témákat, problémákat tárjanak elé, amelyekkel ő is szembesül. Nem kell mindig keserű csoki, de az is csoki! Meg kell tanulni élvezni az ízét. Hibázunk akkor, amikor lenézzük a nézőt, és azt mondjuk, ezt vagy azt nem lehet neki tálalni, mert úgyse fogadná jól. Ilyenkor lebecsüljük magunkat, elfelejtjük, hogy a néző kíváncsi ránk. Ezt tapasztaltam akárhányszor bemutattunk egy kortárs darabot Zalaegerszegen. A kecskeméti, „leporolt” Bánk bánt is szerették, még akkor is, amikor a kisszínpadról átkerült a nagyra. Tizenhat éves srácok elolvasták az előadás sikerén felbuzdulva a darabot, pedig nem egy könnyű mű. Az eredeti dögunalom. Emlékszem, amikor anno délelőtti matiné keretében láttam a Nemzeti Színházban. Hát, rémálom volt, hogy a reggel 11-kor ásítozó színészek horkolva mondják a szöveget. Monológok maradtak ki, mert ők is kikérték maguknak az egészet. Örülök, hogy most sikerült felfrissíteni egy, a maga korában is archaikusnak számító, kötelező művet. Szerintem a fiatalokat is komolyan kell venni. Ez például a mániám...

Hasonló mániásokkal mennyit találkozol a munkád során?

B.B.: Találkozgatok. (Nevet.) Vannak olyan színházvezetők, akikkel egyetértünk abban, hogy fontos, hogy a színházat és a szappanoperát továbbra is meg lehessen különböztetni egymástól, de sokszor hallok olyan mondatokat is, mint például a „színház is üzlet”, „az előadás is egy termék, amit el kell adni” és az „inkább menjünk alá a nézőnek, nehogy bukás legyen”.

Visszatérnék egy korábbi témához: miért nem elég erős a vágy benned arra, hogy egy olyan közeget teremts, ahol hozzád hasonlóan mániások egymásra találnak?

B.B.: Ahogy azt említettem, a színházigazgatás megalkuvós buli, de én nem vagyok megalkuvó. Legfeljebb kompromisszumokat kötök, ez a tárgyaláshoz való viszonyomat jelzi. Ahhoz, amit elképzelek rendkívül erős támogatás szükségeltetik, mert annak hiányában belebukom a terveimbe. Nincs értelme megfulladni a medencében az első karcsapás után... Egyelőre az előadásaim a sok kicsi színház, ezekben hordozom azt, amit egy nagyszínházban szeretnék megvalósítani. Nagyon szeretném a sok őrültet összegyűjteni, de ezt csak akkor engedhetem meg magamnak, ha nem kell becsatornázódnom valamilyen pártba, ha biztos megélhetést tudok garantálni a kollegáknak, és nem kell minden percben máshova szaladgálniuk azért, hogy befizethessék a gyereküket teniszezni, ha nincs meg a veszélye annak, hogy a különböző kényszerek szétzilálnak minket. Előfordult az utóbbi időben, hogy páran elhatároztuk, beszállunk egy történetbe, pályázunk egy színházra, de mindig oda lyukadtunk ki, hogy értelmetlen próbálkozni. Árnyékra vetődni, mint a Magyar Színház esetében, nincs nagy kedvem. Minden új kezdeményezéshez kell egy biztos pont, támasz, egy ház, aminek neki tudsz dőlni. Ezt is meg kellett tanulni... Már nem vagyok annyira vagány, vagy nem úgy vagyok vagány, mint régen, amikor a jó ötlet elég volt ahhoz, hogy belevágjak.

Ha vagány lennél, mit tennél?

B.B.: Ha huszonéves lennék, akkor kipróbálnám magam máshol, effektíve elköltöznék. De ehhez már túl idős vagyok. Csak együttműködést, koprodukciót tudok elképzelni külföldiekkel, azt nem, hogy náluk verjek új gyökeret. Ahhoz valami kataklizmának kéne történnie bennem, hogy fogjam magam egy táskával, és elmenjek színházat csinálni akár birkáknak is, Új-Zélandra. (Nevet.)

Egyszer azt mondtad, az európaiság nem földrajzi helyzettől függ, hanem a gondolkodásmódtól és Zalaegerszegen is lehet európainak lenni. Mit jelent az „európaiság” a színházban?

B.B.: Nyitottságot, kísérletező kedvet, empátiát. Szabadságot és felszabadultságot.

Szerinted a szakmai közeg mennyiben kedvez a szabadságnak és a felszabadultságnak?

B.B.: Az emberrel csak azt lehet megtenni, amit hagy, ezért valójában majdnem indiferens, hogy a szakma éppen hogyan fortyog, milyen elvárásokat támaszt. Persze érdekel és hat rám, a felszabadultságot valóban letöri, de a szabadságot csak korlátozhatja, el nem veheti. Nem a szakmai közhangulaton múlik, hogy az ember milyen húrokat tud megpendíteni a nézőben.

Pedig a hangulat a közönséghez is elérhet. Tegnapelőtt, egy előadáson a következő párbeszédre lettem figyelmes: „Juliskám, te mész majd a Nemzetibe, ha nem az Alföldi lesz ottan?”- szólt a kérdés. „Hát nekem már most elvették a kedvem a Nemzetitől, tőlem akármilyen jóképűt beültethetnek”- hangzott a válasz…

B.B.: Ezt nagyon szomorú hallani. Én is úgy érzem, kéne valami változás... Egyébként meg annyiszor kolompoltak már a színházak végéhez! Annyiszor hallottuk már, hogy a kutya se fog ebbe vagy abba a színházba járni, és különben is jön a tévé, a videó, a film, meg a színházi felvétel. A közösségi élmény létszükséglet. A moziban is az a jó, hogy együtt bámulunk, zörög a vetítőgép, meg a másik kukoricás zacskója. A színházban pedig lesed, hogy a többiek felöltöztek-e rendesen, nevetnek-e, köhögnek-e, hogy lesz-e közös vastaps.

Az említett változást hogy tudod elképzelni?

B.B.: Úgy, hogy ráébredünk, vagy ha ez nem megy, akkor úgy döntünk, hogy minőség szerint ítéljük meg a színházakat, nem az igazgatók politikai nézetei szerint és ezzel egyidőben elfelejtjük sértettségeinket. Az ellentétek sértettségek mentén alakultak ki és további sértettséghez vezetnek. Így soha nem lesz konszenzus az úgynevezett jobb- és baloldal között, ezért nem tudunk hosszútávon gondolkodni. Hiányoznak a gesztusok, az, aki közelebb áll az éppen regnáló erőkhöz nem kezdeményez, pedig feladata volna. Be kellene temetni az árkokat, beszélgetni kellene egymással, bár elég lenne mondjuk szóba állni a másikkal, és partnerként kezelni. Ehelyett az apatikus közöny felé mozdulunk és megy az óvatoskodás. Ez a maximum, amit a szakma eddig ki tudott préselni magából. Egy általános iskola elsős A és B osztályának versengéséhez hasonlítható az, ami zajlik, csak nálunk az osztályfőnökök is hadban állnak, mert az egyik több pirospontot kapott az igazgatótól, aki egyébként az osztálylétszám csökkentését és leépítést sürget.

Az Új Színház-ügy idején is eszedbe jutott ez a hasonlat?

B.B.: Igen, de akkor más hasonlat is eszembe jutott. (Nevet.)

De azt nem osztottad meg a nyilvánossággal...

B.B.: Azért nem nyilatkoztam, mert nem akartam elismételni azt, amit a kollegáim kifejtettek: hogy nem tetszik, ami történik, iszonyúan átpolitizált a helyzet és nem örülünk, ha egy színház nem az előadásokról szól. Nem szeretem, ha egy művészeti tér, nota bene, egy szakrális hely, mint a színház szócsővé vagy gyűlések terepévé válik, ha az utca, a tribün bemegy a színpadra. Arról nem is beszélve, hogy egyáltalán nem szeretem a tribünöket! Nem szeretem a „direktet”, a színházban sem. Az „egy az egybe” a színpadon leszűkíti az asszociációs mezőt, megöli a lényeget, plakát lesz, manifesztum lesz. Ha élőszóban nem is, de az előadásaimmal szerintem mindent elmondok, amit tudok.

Tóth Berta/ Színház.hu