Az Új Színházról és a régiekről - Papp Zoltán írt

Papp Zoltán kérésére közzétesszük a színész írását, melyben az elmúlt időszak Új Színházzal kapcsolatos történéseire reagál, megfogalmazza miként távozott az Új Színházból (immár Újszínház) és megfontolásra ajánl néhány kérdést.

Valaki – sosem fogjuk megtudni, hogy kicsoda – mintegy másfél évvel megjelenése után, elolvasta Csurka Istvánnak „A hatodik koporsó” - című, drámának nevezett fogalmazványát. Ennek persze korábban is több olvasója volt, de sem a politika, sem a színházi élet irányítói nem tartoznak ezek közé. Most azonban valaki vészterhes hangon lihegte a többi valakik fülébe: gyerekek, ez borzalmas. És váratlanul újra téma lett az Új Színház.

Én az Új Színháznak alapító tagja vagyok, voltam. Ne feledjük, az „Új Színház” nevet 1994-ben Székely Gábor adta az intézménynek, összeállítva az akkori magyar színház egyik legerősebb színész-csapatát. Az a társulat négy év után, Márta István megjelenésével, szélnek eredt. Azokban az időkben már ismerkedtünk a pályázati rendszer hozadékával, sokszor teljes társulatok utcára kerülésével. Azt a csapatot nem Márta küldte el. Az a csapat önként távozott.

Most az Új Színház még újabbá tételét Dörner György vezényli. Az elmúlt évad társulati névsorából tizenhat színész neve tűnt el. Ezt semmiben ne hasonlítsuk a korábbi változásokhoz, de azt elmondhatjuk, hogy szinte mindenki önként távozott.

A politikai parádét mindenki jól ismeri. Én egy színházzal, művészettel kapcsolatos aggályomat szeretném elmondani. Nem csak Dörner esetleges sikerétől, vagy esetleges kudarcától félek. Sötétebb felhőket érzek én a Paulay Ede utca fölött.

Talán hasznos lehet, ha saját történetemmel kezdem. Az igazgatóváltás viharos időszakában az internet színházi lapjain sorra jelentek meg színészeink nyilatkozatai. „Megszólalnak az Új Színház színészei.” Engem ilyen megszólalásra nem invitált senki, de néhány barátom noszogatott, éreztetve, hogy talán fontos lehet az én véleményem is. A színészinterjúkat szépnek, okosnak, kicsit fájdalmasnak éreztem, pontosan látva persze, hogy teljesen értelmetlenek, mert semmiféle eredményük nem lehet. Nagyon tetszett Hirtling Pistának egy kora tavasszal (szerződtetési időszak előtt) elmondott gondolata: örülünk, hogy tömegek mozdulnak meg értünk, aggódnak az Új Színházért. Kíváncsian várjuk, hogy hányan keresnek majd meg szerződési ajánlatokkal, jelezve, hogy tényleg meg akarnak menteni.

Rettenetes, ijesztő volt az elmúlt tél, az elmúlt tavasz, a teljes bizonytalanság. És lelkes, tüntető tömegek vonultak föl-le a Paulay Ede utcán, hol bakancsban, hol balettcipőben.

Galkó Balázs nem érte be egyetlen nyilatkozattal. Szinte rendszeressé tette beszámolóit Új Színházi helyzetéről. Első novellájában megírta Pozsgai Zsolttal és Dörnerrel, az új vezetőséggel folytatott beszélgetését. Ebből olyasmit tudtunk meg, hogy Dörner bizonyos teológiai kérdésekben egyetértést követel. Ez sem közömbös, de talán nem érdektelen, ha én is elmesélem Dörnerékkel folytatott beszélgetésemet. Ilyen beszélgetésben, tárgyalásban minden évad végén, minden színházi dolgozó kötelezően részesül.

Engem 2012. február 15.-én fogadott a két új főnök. Nyugodtan vártam ezt a találkozást. Régen tudtam én már, hogy miről fogok beszélni. És sejthettem az ő reakcióikat is.

Dörnert is Csurkát is nagyon régen, nagyon jól ismerem. 1978-ban kerültem a Nemzeti Színházhoz. Nemsokára megjelent az öltözőmben Dörner Gyuri, mint főiskolás gyakornok. Aztán 1982-ben már együtt alapítottuk a Katona József Színházat. Egy öltözőben éltük az életünket sok éven át.

Csurka igazi nagy történet az én életemben. Már szolnoki éveimben, a hetvenes években játszottam Csurkát. Aztán a filmek. „Amerikai cigaretta”. Az első nagy Csurka főszerep egy tévéfilm, „Egész napos riport”. Ezt már keményen átjárta a politika. A forgatás után odalépett hozzám valaki: Azt tudod, hogy most három évig nem látsz kamerát? Kit érdekelt ez akkor? 1980-81. Mi akkor afféle ellenzéki gondolkodást álmodtunk magunknak. És ebben egyek voltunk sokan. Nem sejtettünk semmit jobb meg bal oldalakról. Aztán 1989-ben eljátszottam a „Majális” főszerepét. A drámairodalom egyik legnagyobb szerepe ez. A kegyes szerző még Hamletet is kiengedi néha a színpadról. Marhás István, Csurka hőse három órán keresztül folyamatos akcióban van. Az előadást hangosan ünnepelte a szakma és rögzítette a televízió. Csurka nagyon örült a felvételnek, mert a Majálist élete legjobb, legfontosabb művének tartotta.

Aztán kezdetét vette a többpártrendszer. A hajdani ellenzéki gondolkodás ezernyi új színnel csínosította magát, és hamarosan élesen egymásnak feszülő részekre szakadt. Csurka egy parlamenten kívülre került pártban hirdette igéit, de úgy tűnik, hatása messze túlnőtt pártjának méretein.

2011. március 27. Színházi világnap. A Magyar Televízió este főműsoridőben színházi közvetítéssel ünnepel. Szinte mindenkit meglep a váratlan szerkesztői döntés: Csurka István – Majális. Én úgy éreztem, hogy ennek valamiféle port kell kavarnia. Nem történt semmi. Néma csend. Ez nekem kimondottan fájt. Életem egyik legnagyobb munkája észrevétlenül hullik a semmibe?

Nos, mindezt végig mondtam a felidézendő beszélgetés elején. 2012. február 15. Velem szemben Dörner és Pozsgai Zsolt.

– Ugye tudjátok – mondtam én –, hogy évtizedeken át Csurka darabok egyik főszínésze voltam. Csurka néhány napja halt meg. Halálának másnapján a tévében kegyeleti műsorváltozás: Döglött aknák. Major és Kállai. A következő napon Majális. Papp Zoli. A magyar kultúra így búcsúzott az írótól.

Mindezt azért mondtam végig, mert úgy érzem, hogy a múltam feljogosít arra, hogy Csurka utolsó munkáiról nyíltan és őszintén beszéljek.

És akkor elmondtam Dörneréknek: A hatodik koporsót nem szabad bemutatni. Nagyon sokat ártotok vele, és nem csak a világnak, magatoknak is. Számos mondatot idéztem a darabból. A darabból, amely arról szól, hogy a huszadik század teljes világtörténelmét az Izrael-Amerika tengelyű zsidó maffia manipulálta, írta, hozta létre. A Szovjetúniót, a világháborúkat, Bárdossyék kivégzését, de még a nürnbergi pert is. És természetesen Trianont.

– Ezeket a mondatokat – mondtam Pozsgainak –, te mint rutinos dramaturg, kihúzhatod, átírhatod, kicsit szelídítheted, de amit az egész mű kifejez az felvállalhatatlan. Én ebben nem kívánok rész venni.

Hát ez volt az én beszélgetésem.

Nem tudom, mi lesz velem – mondtam kíváncsiskodó barátaimnak –, de azt tudom, hogy én nyugodtan nézhetek a tükörbe. Szeretett szakmám egyébként tükröm nézegetésére már szinte korlátlan időt hagy.

De amit egyszerűen nem értettem, nem értek, amit már egy éve hajtogatok: hogy lehet az, hogy Csurka meghirdetett darabjait senki nem olvasta el? Sem politikusok, sem színházi emberek. A két új darab már első évadra hirdetve szerepelt Dörner pályázatában, amelyet 2011 augusztusában írt. Hogy mondhatja egy színházi szakember 2012 augusztusában, hogy most már azért bele fogok nézni.

Végezetül hadd mondjam el igazi aggodalmamat.

Sokan követelik lihegve Dörner leváltását. De, kedves barátaim, ez nem csak politikai ügy. Ez a magyar színházművészet ügye. Mi történne, mi történhet Dörner esetleges leváltása után? Egyre többet hallunk egy új struktúráról, amely növelné a befogadó színházak számát, csökkentené az állandó társulatokat. Végig kell néznünk újra azt a komédiát, amelyet mintegy másfél éven át élvezhettünk a József Attila színház ügyében? Megint el kell veszítenünk egy társulattal működő színház lehetőségét?

Mi történik itt, barátaim?

Lehet, hogy nem csak arról beszélgetünk, hogy a politika nácit pártol vagy zsidót?

Papp Zoltán