A Thália Színház ad otthont szeptember 7-15. között a Vidéki Színházak Fesztiváljának. A bő egyhetes találkozón 12 teátrum mutatkozik be a fővárosi közönségnek. A budapesti játszóhelyen 8 nagyszínpadi és 4 stúdióelőadásra ülhetnek be a nézők.
A seregszemle harmadik napján, szeptember 9-én, a nyíregyházi Móricz Zsigmond Színház vendégjátékában - Sütő András: A szuzai menyegző című darabját mutatják be a Thália Színház Nagyszínpadán. A hatalom és egyén örök konfliktusát boncolgató előadásról a rendezőt, Bagó Bertalant kérdeztük.
A több mint harmincéves darab tanulságát egyetlen tételmondatban is össze lehet foglalni: a történelem körbeforog, ahol mindig voltak és lesznek zsarnokok, és olyan szabadságra vágyó emberek, akik mindezzel szembemennek. Aki ismeri a rendezéseidet, tudja, hogy te ennyivel nem éred be. Nálad mindig fontosak az árnyalatok, mivel semmi sem igazán fekete vagy fehér. A Szuzai menyegzőben hogyan tudtad ezt kibontani?
A Szuzai menyegzőről tudni kell, hogy ezt annak idején, Ceauşescuról (román diktátor, a szerk.) írta Sütő András. A darab cselekményét áthelyezte egy történelmi korba, amikor a perzsákat legyőzték a hellének. Az előadásban tehát Nagy Sándorról beszélünk, aki teljhatalmú uralkodóként kitalálta, hogy nemcsak isten, de jó ember is akar lenni. Általában igaz ez a magukat istennek képzelő zsarnokokra, hogy miután sok szörnyűséget tesznek, arra vágynak, hogy még szeressék is őket. Nagy Sándor tehát kitervelte, hogy egy nagy hellén birodalomba olvasztja össze a leigázott népeket, és a kultúrájukat is egyesíti, ezáltal a saját képére és ideológiájára formálja át az általa meghódított világot. Erről azt gondolom, hogy ez bármikor, bármelyik pillanatban előfordulhat, és ezt nem feltétlenül (csak) fegyverekkel lehet elérni, ahogyan ezt a nyíregyházi előadásban meg is mutatjuk. A darab világát belehelyeztem egy mostani kor szcenáriumába, de nem direkt aktualizálva ezt a helyzetet. Az izgatott ebben a történetben, hogy az ember hogyan tudja a saját méltóságát, igazságát, őszinteségét megtartani. A darab főszereplőjének, Parmeniónnak van egy mondata, ami így hangzik: „Én soha többet nem hazudok." Elhatároztam, hogy innentől kezdve ez a jelmondatommá válik, és soha többé nem fogok hazudni!
Hűha, ez emberpróbáló vállalás!
Azt bizony, mert ez azt jelenti, hogy sem az előadásaimban, sem a magánéletemben nem fogok hazudni soha többet, és ennél nehezebb dolgot valóban elképzelni sem lehet! Ez a darab pedig erről szól. Abban az esetben, ha állandóan valótlanságokat állítunk, de közben meg azzal áltatjuk magunkat, hogy csak apró hazugságokat mondtunk, ami ugyebár nem is olyan nagy baj, akkor önbecsapásban élünk. Ugyanis mindig így kezdődik, hogy valaki azt állítja, még nem követett el nagy bűnt, csak picikéket, ami hatalmas tévedés. Szerintem csak bűn van. Olyan nincs, hogy kis zsarnokság, kizárólag zsarnokság létezik. Azt sem mondhatjuk, hogy pici szólásszabadság van, merthogy vagy van szólásszabadság, vagy nincs. Tehát nincs olyan, hogy kicsi. Vagy-vagy.
Ezzel az előadással erre hívnám fel a figyelmet, hogy ezt idejekorán észre kell venni. Pont úgy, mint Bergman Kígyótojás című filmjében, amikor a hüllő még benne van a tojásban, nem gondolunk rá, hogy abból később kígyó lesz(!)
Amit mondasz, az a szép, nagy transzparens-igazság, de a másság, a kisebbség, vagy az ellenvélemény elfogadása olyankor válik bonyolulttá, ha nem értjük a másikat, vagy nem is teszünk rá kísérletet, hogy elsajátítsunk egy közös nyelvet. Ceauşescu – Nagy Sándor despotizmusa arra is tanít, hogy legyen fülünk, akarásunk meghallani a másik ember, vagy közösség hangját.
Ez valóban nagyon fontos, hogy el kell fogadni a másik ember kultúráját, világnézetét, vallását. Abban a pillanatban, ha valaki azt mondja, hogy az enyém jobb vagy különb, mint a másiké, abból konfliktus támad. Meggyőződésem, hogy a nagy és erősebb népeknek kell megtanulniuk a kisebbek nyelvét, és támogatniuk a kultúrájukat. Szerintem akkor működik például egy világméretű nagy szervezet, vagy egység, hogyha nagy figyelmet fordít a kisebb népekre és azok kultúrájára. Ezáltal megtanítják a gyerekeket, akár a felnőtteket, hogy az a túlélés, vagy az lenne a szép jövő, hogyha a kisebbségeknek az életét helyeznék előtérbe, mert akkor lesznek az erősek igazán erősek, hogyha a gyengébbeket támogatják.
Gondolom abban is egyetértünk, hogy élni és élni hagyni, a mikroközösségben a legnehezebb. A hétköznapokban ugye az van, hogy a szomszédod ilyen vagy olyan, kinek a hellén, kinek a macedón... Szeretni vagy elviselni a másikat olykor lehetetlen küldetésnek tűnik. A darabnak van erre megoldókulcsa?
Erre való ugye a színház (nagyot mosolyog) A jó öreg katarzis nevű dolog arra (is) jó, hogy empatikus képességre bírja a nézőt. Aki egy-egy előadás folytán beleképzeli magát azoknak az embereknek a sorsába, akiket lát a színpadon, méghozzá úgy, hogy közben neki magának nem kell megtennie mindazt, amit nekik, de lélektanilag képes átélni a helyzetüket, akkor már másként működik a (való) világban is. Ezért nagyon fontos a színház, mert érzelmeken keresztül próbálja meg elgondolkodtatni az embereket. Ha jól tesszük a dolgunkat, és rá tudjuk venni a nézőket, hogy részt vegyenek ebben a veszélytelen, de mégis, akár sorsfordító szellemi kalandban, akkor egészen másként fognak viszonyulni a szomszédjukhoz, is. (hatalmas kacsintás)
Az interjút Hegedűs Claudia készítette
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.