Mi a jóság mércéje? - Bérczes László Karácsony Tamásra emlékezik

Bérczes László írását közöljük, amelyet Karácsony Tamás halálára fogalmazott meg.

Sok éve már. Talán szállásra volt szükségem, vagy csak úgy, felhívott a színészházi szobájába. Már és még egyedül élt. Illetve a szaxofonjával. Folyton fújta. A színház leglehetetlenebb helyein elvackolódott, és fújta. Az épületben járva hol innen, hol onnan átszüremlett a szaxofon sivítása. Az ember önkéntelenül elmosolyodott, és magának, a szembejövő másiknak kimondta: „Tamás gyakorol.”

Akkor este is mindenféle dallamokat mutatott, meg persze beszélgettünk. Nem tudom, jól játszott-e, de ez talán nem is fontos. Csillogó szemmel beszélt arról, hogy majd minden jóra fordul. Hogy most éppen nem igazán jó, meg szerepek se nagyon jönnek, de nem baj, majd jó lesz.

Nem értettem. Évekkel a Marat hihetetlen sikere után voltunk. A Marat, amiből a legerősebben belém égett kép nem a kád, nem a kés, nem az utcakő, de az a rácsokra felmászó fiatalember hittel teli, győzedelmes tekintete, aki maga volt a forradalom. Akkor jegyeztem meg a nevét: Karácsony Tamás. Ültünk az árva színészlakásban, beszélgettünk, és nem értettem. Kicsi szerepeket játszik, elhagyatva él egy ócska garzonban, de csillog a szeme, és azt mondja, jó lesz majd.

Jó is lett. Nagy szerepek nem igazán jöttek, de ami jött, azt lelkiismeretesen, alázattal, precízen megoldotta, az utolsót, a Játék a kastélyban Lakáját, igen, kimondhatjuk: tökéletesen. És jött a szépszelíd feleség, jöttek a gyerekek. És maradt a kedvesség, a szeretet, a feltételek nélküli jóság. Amire évtizedek kacskaringói után rájöttem, mármint hogy fontos a siker, a tehetség, a teljesítmény, az okos gondolat, az öntörvényű élet, a társadalmi szerepvállalás satöbbi…, de mégiscsak az a legfontosabb, hogy az ember jó legyen – azt ő eleve tudta. Valószínűleg nem gondolkodott el rajta. Nem volt ilyen szándéka, mert nem kellett, hogy legyen. Ő csak az volt. Jó ember.

Kételkedő, szkeptikus énünk persze kérdezi, mit jelent ez. Hogy lehet ezt mérni? Mi a jóság mércéje? De minden kételkedés közepette jön veled szemben Karácsony Tomi, nem pöröl, nem háborog, nem terhel másokat önmagával – csak rád mosolyog, megölel, megy tovább.

Volt egy legutolsó szerep is, jobban mondva nem is szerep, csak egy másfél perces diadalmas felbukkanás a Szent családban: egy évadnyi kitartó küzdelem után, legyőzve a rákot Tamás újra megjelent a színpadon, megjelenése fényes állítás volt: élek, és élni jó.

Elindult az évad, immár vele. Ott ült, példánnyal a kézben, és olyan jó volt, hogy már nem kellett szorongva, kínlódva, biztatást mímelve kérdezni: hogy vagy, Tamás?, mert szerencsével, türelemmel, az életet megbecsülve maga mögött hagyta azt a kurva rákot. Egy töredék másodpercig akár azt is hihettük, van igazság a Földön. Ült ott, néztem őt, ahogy pápaszeméről félretolta ősz haját, persze vissza-visszaugrott a makacs tincs, és a szövegét mormolta, milyen jó, gondoltam tegnap, hogy egy alkalmas pillanatban akár olyan, látszólag mellékes kérdést is feltehetek majd, megvan-e még a szaxofon.

Bérczes László