Szólj odafönn, az égi színházban - Karácsony Tamás emléke

A Csiky Gergely Színház tragikus balesetben elhunyt színészére, Karácsony Tamásra emlékezik a színház kellékese, Kiss István.

Magasra kihúzott régi kottapult emlékeztet rá. Ott láttam Őt is utoljára, olvasópróbán, pár nappal ezelőtt. Meg a benyomva felejtett hívóban hallottam tegnap délután, hogy a nevét emlegetik a portán. Gondos felesége visszaküldött egy szomszéddal pár kis hangszert, dobot, ilyesmiket, amit évi rendszerességgel kölcsönkért, hogy a nagyobbik kisfia falunapon, vagy iskolai ünnepségen játsszon rajta.

Annyira azért nem kisfiú már, (az enyémmel egyidősek,) ötödiket kezdi maholnap, s hogy milyen lelkiállapotban, annak csak Isten a megmondhatója. Meg a tanárai majd, akik minden bizonnyal picit több figyelmet szentelnek az apa nélkül maradt fiúcskára. Tizenegy éves. És van egy kisöccse is. Mert hosszabb távra tervezett. Szeretett élni.

Bár teljesen különböztünk, (rohadt múlt idő!) egymástól, mégis sokban hasonlítottunk, mi ketten. Csak pár dolgot, a teljesség igénye nélkül. Ő is beteg volt, (és most nem az alig kihevert rákra gondolok,) szenvedélyesen szeretett a színházban lenni. Megfertőzte harmincegynehány évvel ezelőtt. Hasonlóképp került ide, mint én. Mindegy milyen munkakörben, csak ehhez a színházhoz szeretnék tartozni. Mindketten ugyanezt mondtuk. Ő is kellékesként kezdte, aztán szép lassan mászott fölfelé a ranglétrán. Én pedig itt maradtam, de nem bánom. Mert nem csak a reflektorfény adhat boldogságot, hanem a kulisszák sötétsége is. Az igazi színházi emberek, tudják ezt. Szünnapokon is, ha tehette, bejött, és fújta, fújta, gyakorolta a szaxofonozást. Vagy szöveget tanult. Néha csak beült hozzám, és beszélgettünk a színházról, gyerekeinkről. Büszke volt rájuk. Esetleg az épp készülő darab egy majdani kellékéről elmélkedtünk, magyarázott nekem, milyennek kéne lenni, hogy majd jó legyen. Rajtam nem fog múlni Tomikám, nyugtatgattam, s látszott rajta, hogy bízik bennem, bízunk, segítünk egymásnak. 

Nem azért, mert Ő pátyolgatott az első időkben, hónapokban, Ő kért nekem kölcsönlakást a Dózsa színészházban, Kamondi Imitől pár hónapra, amíg épp forgatott, hanem, mert türelmesen tudott kérni. És ez nagy szó, a mai rohanó világban. Nem volt rest följönni, magyarázni, várni, nézni, segíteni miközben neki dolgoztam. S ha olykor türelmetlenebb voltam Veled, a főpróbahetek felspannolt állapotában, kérlek, bocsáss meg! De hiszen ezt kérnem sem kellett volna, mert nem emlékszem olyanra, hogy valakire, bárkire is tudott volna haragudni. Hányszor fölemlegette büszkén, hogy Pityukám, amikor én még kellékes voltam, előadások, taps után azon versenyeztünk a kollégákkal, hogy ki tudja a bútorokat kisebb helyre elstócolni. Krétával rajzoltuk körbe, nap, mint nap, s aki nyert, kapott a másiktól egy bambit a füstös színészbüfében. Azt hiszem, itt csak Ő hívott Pityukámnak, mert még Pécsről megjegyezte, ahová középiskolába jártam, s ahová Ő, akkortájt az anyósához. Náluk laktam a hátsó udvarban, albérletben. Bíztatott mindig, hogy gyere, próbáld meg a színházat, jó helyed lesz ott, ha felvesznek, befogadnak. Akkor még nem gondoltam, hogy a legutolsó nagyobb szerepében, (Játék a kastélyban, pincér,) én fogok neki segíteni, és úgy próbálom bekészíteni a második felvonás, zsúfolásig megpakolt reggeliztető zsúrkocsijára a kellékeket, hogy minden kézre álljon. Hogy minden klappoljon. Tudta, hogy mi is csak emberek vagyunk, s mint ilyenek, hibázhatunk. Tehát, pár perccel a szünet vége előtt mindig följött, és ellenőrzést tartott, majd a tekintetével megköszönte a munkánkat. Való igaz, hogy a próbákon tört pár pohár, de az legyen a legnagyobb baj. Előadáson viszont már nem emlékszem ilyen bakira. És nem azért nem emlékszem, mert szeretném megszépíteni a múltat, hanem mert nincs mire emlékeznem.

Rád viszont, akárhányszor belépek a színházba, fogok, Tomikám! Egy dologra még megkérnélek. Szólj odafönn, az égi színházban is pár jó szót az érdekemben, nehogy már munka nélkül maradjak, ha eljön az én időm is. És majd mesélünk megint egymásnak. Te arról, mi történt veled odafönn, hogy megy a sorod, én pedig arról, mivé lett a színház, mióta nem érkeztél meg az esti próbára, amiatt a rohadt kismotor miatt.

Cigit viszek magammal neked is.

Kiss István