Trafó-szindróma címmel írt Radnóti Zsuzsa

Radnóti Zsuzsa elemzést írt a Népszabadságnak, melyben a Trafó és az intézményhez kötődő hazai, független alkotók helyzetét vizsgálja, felhívja a figyelmet az alternatív-szféra vészkiáltásaira, egyben bírálja az utóbbi idők kultúrpolitikai döntéseit, amelyek a területre hatással voltak. A Trafó-szindróma című cikkben megismerhetik a neves dramaturg álláspontját.

Radnóti Zsuzsa írásából:

„A függetlenség nem esztétikai, hanem működésbeli kategória, amely kizárólag az államhoz fűződő viszonyra utal” – írta Schilling Árpád a kritikusokhoz írt nyílt levelében, melyben visszautasította „a legjobb független előadás” kategóriába való jelölést (Szinhaz. hu, 2012. 08. 15.). Ezzel a tűpontosan megfogalmazott mondattal annyiban kell vitatkozni, hogy az esztétikai kategóriát sem szabadna mellőzni. Ez a típusú színházcsinálás ugyanis magába foglalja a progresszív szellemiséget, a hagyományos esztétikai kánonok túlhaladását, a radikálisan más színpadi nyelv megteremtését. E nemzedék tagjai közül sokan már jobban ismertek és elismertek külföldön, mint itthon. De e „generáció emancipációja” (Schilling Árpád) hazai pályán még nem következett be, se az állam, se a színházi szakma részéről. (…)

A Trafó kitalálója, létrehozója, vezetője Szabó György menedzser igazgató. Közismert tekintély szerte Európában. Ízlése, művészi ösztöne, tájékozottsága, szakmai hitele, kapcsolatrendszere, szervezőereje, egyszóval modern irányultságú komplex tehetsége révén több mint egy évtized alatt megteremtett egy olyan művészeti találkozóhelyet, szellemi bázist, amely a legmodernebb formációknak és a radikális, új hangra nyitott befogadóknak egyaránt biztos kikötője lett, s a világ élvonalába került. (…) Befogadó partnerként helyt adott szokatlan tematikájú, meghökkentő stílusú, hírneves, külföldi alternatív előadásoknak, de természetesen fő fegyverténye volt a hazai progresszív produkciók támogatása, létrehozása. Határokon túli visszhangot váltott ki a Műhely Alapítvánnyal közösen szervezett, 2011-es DunaPart Kortárs Előadóművészeti Platform. (Rövidebben: DunaPart Fesztivál.) Ez a háromnapos rendezvény imponáló seregszemléje volt a külföldön is egyre ismertebb magyar tánc és mozgásszínházaknak, színházi produkcióknak. Elősegítette például Pintér Béla egyre növekvő nemzetközi ismertségét, Bodó Viktorét és Mundruczó Kornélét, azzal, hogy sikeres előadásaikat azon frissiben megismerhették a külföldi színházi és fesztiválszakemberek (Szutyok, Kockavető, Nehéz istennek lenni).

A fesztivál mint a magyar alternatívok kiemelkedő összművészeti eseménye a külföldi és részben a hazai szaksajtóban is komoly visszhangot keltett, szakmai körökben azonban sokkal kevesebbet. Pedig kiváló alkalom lett volna nemcsak elméleti, hanem gyakorlati oldalról is összegezni, rögzíteni ennek a fiatal előadó-művészeti nemzedéknek rangos teljesítményeit. Kortárs kultúrájára büszke országokban kitüntetik és kiemelten támogatják az ilyen nagy sikerű események szervezőit, résztvevőit. Nálunk azonban nemhogy nem tüntették ki Szabó Györgyöt, hanem épp ellenkezőleg, fokozatosan elkezdődött e prosperáló művészeti ágnak és magának a Trafónak az ellehetetlenítése, kiszorítása a biztonságos alkotói körökből és közegből. (…)

Minden változik, mindenki a fennmaradásért, a túlélésért küzd, keresi a helyét a legkülönfélébb utakon, módokon. Több lábon próbálnak állni, több műfajban (a szórakoztatóipari műfajokban is) megjelenni, próbálják összetartani csapatukat szellemileg és egzisztenciálisan is. Csak kérdés, hogy az eddigi rangos csapatok markáns identitásukat ilyen körülmények között meg tudják-e őrizni.

A független szférát ért legnagyobb csapás az önálló előadói-művészeti törvény VI. kategóriájának teljes átalakítása, amely biztosította az alternatívok állandó működési támogatását. Ezt még az előző kormányzat hozta tető alá. Most minden független intézmény bekerült egy új, úgynevezett pályázati kategóriába. Ebben megígérik ugyan a társulatoknak a hivatalos működési támogatást, de pályázatok útján, ami egyrészt természetszerűleg nem biztosíték, másrészt, miközben a színházi évad ősszel kezdődik, a kurátorok csak most tehették meg javaslataikat a függetlenek kategóriájában, s beletelik még jó néhány hét, talán hónap is, mire eljut a hír és a támogatás az érintettekhez.

Ez az idegőrlő bizonytalanság kis társulatoknál az esetleges ellehetetlenülést okozhatja. A működési keretösszeg „a tavalyihoz képest jottányit sem változott, ami pedig már tavaly majdnem a felére csökkent. (…) még nem tudható, mekkora keretösszegre fog az éppen nevet változtató minisztérium pályázatot kiírni.

A független színházak nagy része ebben az évben reménytelen helyzetbe kerül” (Szabó István: Valahol eltévedtünk, Színház, 2012. július). Van ugyan még egy pályázat (NKA), minimális pénzügyi lehetőséggel, egyes konkrét produkciókra. Ennek eredménye már köztudott, de ahogy mondani szokás, ez önmagában még az éhenhaláshoz sem elég.

Ez a diszkriminatív szabályzat Schilling és Mundruczó társulatára szerencsére nem érvényes, ők nincsenek kiszolgáltatva az állam kegyeinek. Egyrészt ők teljesen más feltételek között működnek, a kőszínházi és a függetlenek között egy harmadik konstrukcióban, és európai projektek és intézmények támogatását élvezik. Így áll most a helyzet, az Úrnak 2012. évében, szeptember havában. (...)

A teljes értekezést itt olvashatja.