'Szükség volna egy egyenletre' - Interjú Upor Lászlóval

Matematikusnak indult, végül dramaturg lett, de pályázott az alternatív köztársasági elnök címre is. Ahogy ő mondja - mélyen meghatározó, ha az ember ritmus-, stílus- és tónus-érzékeny. Tanít, Intenzív Osztálya most végzett a Színház- és Filmművészeti Egyetemen. Ennek kapcsán beszélgettünk Upor Lászlóval.

Upor László: Nemrég úgy adtam rádióinterjút, hogy felhívott telefonon egy segédszerkesztő, felvette a mondandómat, amibe aztán a műsorvezető utólag beszúrta a maga „kérdéseit”. Persze engem nem avattak be ebbe az unortodox módszerbe. Elég érdekes volt.

Néha én is bele szoktam költeni valamit az interjúba…

Upor László: Oké, de te nyakig benne vagy abban a beszélgetésben, ezért „belülről” szerkesztesz. Az egész más műfaj... Egy dramaturgnak ezt tudnia kell.

Tanítasz a Színház- és Filmművészeti Egyetemen, tehát a honlapon is szerepelsz. Azt írod magadról: „dramaturg voltam/vagyok/leszek, bármi mást csináljak is helyette/mellette”. Ezt miért hangsúlyozod?

Upor László: Azért, mert minden munkámban dramaturgként veszek részt: a műfordításban, a tanításban, az írásban is. Mélyen meghatározó, ha az ember – szerencsés esetben – ritmus-, stílus- és tónus-érzékeny, hogy jól szerkeszt, és a többi.

Mindig ’dramaturg’ voltál?

Upor László: Egyszercsak kiderült számomra, hogy az vagyok. Addig egyrészt matematikus voltam, másrészt lánglelkű avantgárd amatőr rendező. Idővel nagy keservek árán megértettem, hogy eggyel hátrébb kéne lépnem, hogy inkább az az ember volnék, aki nem élet-halál ura, végső soron nem dönt semmiben, viszont baromira vannak elképzelései, ezekért harcol, de nem tűzön-vízen át. Rájöttem, hogy ennek neve is van: úgy hívják, dramaturg.

Fotó: Borovi Dániel

Mikor ért ez a felismerés?

Upor László: Egyrészt egy kimerítő, hajnali próba vége felé, tőlem szokatlan módon kiabálni kezdtem, mire az összes színészem angyalként kezdett dolgozni, sőt az egyikük megjegyezte, hogy néha kéne kiabálnom. Én pedig azt mondtam magamban: ajaj! Na, itt indult el... Aztán egy barátom megkért, hogy dolgozzam a produkciójában dramaturgként, így aztán kénytelen voltam rájönni, ez mit jelent általában. és számomra mit jelenthet. Rögtön utána felvételiztem a Színművészetire, méghozzá úgy, hogy az első fordulóról el kellett rohannom, hogy elérjek egy Rómába tartó vonatot, ugyanis az említett előadás bekerült egy egyetemi fesztiválra. Viccesen alakult…

Lőkös Ildikó nemrég úgy fogalmazott, egy dramaturgnak kicsit rendezőnek is kell lennie...

Upor László: Kemény döntéseket kell hoznia, csak éppen nincs hatalma. Akkor látszik, ha hibázik. Még soha nem hallottad, hogy a néző a színházból kijövet elismerően csettintett volna: „Hú, de jó dramaturgja volt ennek az előadásnak!” De olyat már hallottál, hogy „Hol a francba’ volt a dramaturg?”. Bűnbaknak jó, de döntéshozónak nem – ez egyszerre frusztráló és kényelmes. Nem tudod pontosan meghatározni, hogy mit csinál, de észreveszed, hogy mindenbe beleszól egy picit. Konyhanyelven kell tudnia íróul, rendezőül meg koreográfusul, talán még egy kicsit színészül is, de egyik nyelvet sem kell perfektül beszélnie.

Csak a külföldit... De neked ez nem okozhatott gondot, hiszen azt írod az egyetemi adatlapodon, hogy “a másik ‘fő vonal’ a kortárs világdráma fordítása, kötetekbe szerkesztése”.

U. L.: A magam örömére kezdtem el fordítani 1984 elején – éppenséggel az 1984 című regényt, amit arról a bizonyos római útról hoztam magammal; innen nézve ez így kerek. Emlékszem, a buszon úgy próbáltam olvasni, hogy mindenki lássa a nagybetűs címet a borítón. Ez akkoriban vagánynak számított, bár nem volt veszélyes. Szóval korán rákaptam arra, hogy szövegekkel szöszöljek. Másodévesen tudatosult bennem, hogy ezt jó csinálni, meg jól is megy. Óriási mázli, hogy erre ráéreztem, mert ha valaki – nagy-nagy idézőjelben – „csak” dramaturg, az annyira frusztráló helyzet, mint mondjuk harminc évvel ezelőtt orosztanárnak lenni egy gimnáziumban.

Miért?

U. L.: Egyrészt azért, mert kevés rendező ismeri fel, hogy a tanácsainkra szüksége van. Másrészt azért, mert sokaknak nem tetszik, hogy mi némiképp kívülállók vagyunk, ezért könnyebben észreveszünk dolgokat. Sokszor fordult elő, hogy javasoltam valamit, amit a többiek nem hallottak meg (mármint: nem hallottak meg igazán), de idővel eljutottak az én következtetésemig. Az ilyesmiért aztán meglehetősen tudnak utálni, mondván: „könnyű neked, nem a te izzadságod és véred folyik”. Jó.. nem feltétlenül mondják... A dramaturg meghatározása mindig nehéz. Két éve, egy próbán a rendező fülébe súgtam az én definícióm: „A dramaturg az, aki már tegnap megmondta”. Ő helyeselt is. A dramaturg valójában csak a befolyásán keresztül van jelen a produkcióban. Annyira hat, amennyire pszichiáterként, óvónéniként, barátként, szerelmesként, okostojásként, professzorként, tanácsadóként, felügyelőként alakítani tud a másik elképzelésein.

Az óvónénire és a szerelmesre lennék kiváncsi.

U. L.: Nem mindenki alkalmas mindenre. (Nevet.)

Hiányzik a megbecsültség?

U. L.: Nem egyértelműen igen a válasz. Vannak taktikák, amelyek a dramaturgot láthatóbbá tennék, van, amitől a kritika esetleg jobban odafigyel ránk, de nem biztos, hogy ez mindig jó. Szerintem a dramaturg nem lóghat ki az előadásból, a munkánk lényegéhez van köze a láthatatlanságunknak. Az elismerésnél fontosabb, hogy a mindennapokban hasznosnak érezhessük magunkat. Ha egy kicsit is koloncnak tartanak minket, ez nem tud megvalósulni. Egyébként azt gondolom, hogy mentálisan jót tesz, több türelmet ad, egyensúlyba hoz, ha az embernek van másféle elfoglaltsága, ami csak a sajátja, egészségesebb, ha nem csak a másik ereibe próbál belefolyni, mert az rengeteg önfeladással jár.

Mielőtt találkoztunk, említetted, hogy rengeteg dolgod van, mindig fel kell adnod valamit a terveid közül. Mintha az egyensúly a munkában csak akkor tudna megvalósulni, ha túl sokat vállalsz...

U. L.: Hát, igen... De nem arról szól az egész életünk, hogy mindent szeretnénk, mindent begyűjtenénk, mint a kis hörcsögök, de ebbe a kevésbe, amink van, baromira nem fér bele minden? Ha üres a szánk, azért sírunk, mert éhesek vagyunk, ha meg úgy megtöltöttük a pofazacskónkat, hogy szétreped, akkor nyafogunk, milyen nehéz a hörcsög élete. Szeretnénk hegymászók meg könnyűbúvárok is lenni, de szeretnénk közben nagyokat enni, és azért csinálnunk kell olyat is, amit fel lehet majd vésni a sírkövünkre. Az ember nem könnyen tud megfelelni a saját elvárásainak. Vannak sztoikusok, akik képesek választani, szép lassan lépni, vannak türelmetlenek, akik kapkodnak, van, akire hol az egyik, hol a másik attitűd jellemző és van, aki az ellentmondásokba beleőrül.

Te melyik vagy?

U. L.: Én a totális döntésképtelen vagyok. Amint döntöttem, megbánom. A döntés esetleg nem volt rossz, csak az a baj, hogy kizártam vele minden más lehetőséget. Jártál már olyan városban nagyon éhesen, ahol nem ismerted ki magad, és ahol tíz vonzó éttermet láttál fél kilométeren belül? Én az vagyok, aki majd’ éhen hal, mégis egy órát kóvályog, és azon tépi magát, melyikbe üljön be.

Bár azt mondod, jellemzően döntésképtelen vagy, a pályád során mégis sokfelé megfordultál, a Játékszínben, a Miskolci és a Pécsi Nemzeti Színházban, a Madách Színházban három, a Vígszínházban öt, a Nemzetiben két évet töltöttél...

U. L.: Ez a hörcsögség miatt van. Ha valaki, akit nincs okom elutasítani, felkér valamire, akkor nagy valószínűséggel igent mondok rá, de sokszor hamar rájövök, hogy ezt nem nekem kéne csinálnom, vagy nem vele, nem ott, és nem akkor. Világéletemben jó voltam az ajtók becsukásában, viszont soha nem csapkodtam hangosan.

Mikor döntesz a távozás mellett?

U. L.: Amikor azt érzem, hogy nem teljesülnek alapvető emberi, közlekedési normák, amelyeket én mindenféle hatékonyságnál, tehetségnél sokkal többre tartok. Az is előfordult már, hogy csatlakoztam egy nagy színházi csapathoz, de már az első próbafolyamat harmadik hetében felmondtam – persze azért kitöltöttem az évadot. Sehol – sem a családban, sem a barátságban, sem az iskolában, a színházban, vagy más munkahelyen – nem voltam hajlandó elfogadni azt, ha valaki a másikkal úgy viselkedik, mintha a tulajdona volna. Elfogadom, hogy vannak felelősök, igazgatók, rendezők, tanárok, apák, anyák, akiknek bizonyos döntéseket meg kell hozniuk, de nem fogadom el, ha emberi mivoltukban a másiknál magasabb polcra helyezik magukat, ha nem tekintenek partnernek, ha mindig, minden kapcsolatban megpróbálják bemérni, melyikünk a „főnök”.

Mikor találkoztál ilyesmivel?

U. L.: Utána lehet nézni, hol-merre fordultam meg, és hol nem járok már. Minden esetben a saját döntésem volt, hogy eljöttem, és mindenhonnan valamivel később jöttem el, mint hogy erről döntöttem. Na jó. Mondok egy nagyon távoli, konkrét példát arra, amikor leléptem. Fiatalkoromban válogatott könnyűbúvár voltam, versenyeztem, nagyon keményen és lelkesen dolgoztam Pécsett, egy nagyszerű búvárklubban. A válogatott keret mondjuk 27 tagjából 10 közülünk került ki, a válogatott edzője pedig a mi edzőnk volt. Egyszer valami kis hülye kifúrta őt. Ezután két nappal odamentem ahhoz az új valakihez (senkihez), és azt mondtam: többet engem nem lát. Egy hét telt el, mire leesett nekik, hogy tényleg abbahagytam. Nagyjából ilyen maradtam. Nem csapok bele a medencébe, hogy kijöjjön a víz az utolsó cseppig – és persze csak nekem rossz, ha abbahagyom a sportot, – de bizonyos helyzeteket nem tudok vállalni. Az a baj, hogy ez egy kicsit úgy hangzik, mintha magamat fényezném, de nem: tényleg nem bírok megmaradni egy morálisan sérült helyen. Ilyenkor új terepet kell teremteni a magam számára.

Mi kell ehhez? Mennyiben múlik a valós teljesítményen, hogy foglalkoztatnak-e?

U. L.: Mivel a dramaturg emberekkel dolgozik, rengeteg szubjektív elem hat a pályája alakulására, amiben nagy szerepe van a mázlinak is. De jó esetben a híre viszi. Természetesen mindenféle módon előbbre lehet jutni, és nem mindig a tehetség számít, már csak azért sem, mert nem tudhatod, miféle tehetségre – pontosabban személyiségre – van éppen szükség. Engem mindig megtaláltak a feladatok, hívtak. Mostanában nem vagyok sokat foglalkoztatott dramaturg. Kőszínházban már régóta nem dolgozom, de ezt nem bánom.

Mi az oka ennek?

U. L.: Nehéz megmondani. Én abból az évjáratból származom, amelyik feltartotta a fokhagymafüzért, ha kőszínházról hallott, és esze ágában nem volt bemenni oda. Mégis hamar hagytam magam elcsábítani Vígszínházakba, Madách Színházakba, így kopott a lendület, a karcosság, ami régebben jellemzett. Talán most visszafordult a folyamat. Úgy látszik, kis köröket teszünk meg, és ezek néha visszavezetnek oda, ahonnan indultunk. Persze nem azt állítom, hogy megifjodtam. Talán mindig nyeglébbnek mutattam magam, mint amilyen valójában voltam, aztán a korral is konzervatívabb lettem... Érdekes módon egy csomószor azt érzem, a fiatalok, akiknek nyersebbnek, frissebbnek, bátrabbnak kéne lenniük, sehogyan sem akarnak nyersebbek, frissebbek, bátrabbak lenni. Nyilván erre ösztönözni kéne őket. Az én osztályomnak szerencséje volt. Sokszor megénekeltem már legfontosabb tanárunkat, Osztovits Leventét, de nem lehet elégszer, ugyanis ő ösztönösen tudta, hogyan kell az embereket fokozatosan terhelni, és ezáltal egyre nagyobb lehetőségekhez juttatni.

Te is erre törekedtél a saját diákjaiddal?

U. L.: Igen, de mindig félek attól, hogy nem vagyok elég jó, hogy a tanártársaimmal – például Radnai Annamarival, Kárpáti Péterrel – sosem érünk fel Osztovitsig, pedig mind az ő köpönyegéből bújtunk elő. Képes volt arra a bűvészmutatványra, hogy miközben az elveiből semmit nem adott fel, oktatóként, szerkesztőként, talán még kiadó-igazgatóként is át tudta lépni a saját árnyékát. Soha nem éreztük korlátozónak az ő kristálytiszta esztétikai és morális álláspontját. De valószínűleg ma Osztovits is másképp csinálna mindent, mert ma sokkal több dologra kell megtanítani a dramaturg hallgatókat.

Miért?

U. L.: Egyrészt azért, mert életveszélyben van a színház, és a színházban dolgozóknak komoly egzisztenciális nehézségekkel kell szembenézniük. Nem lehet megnyugodni abban, hogy vannak különböző képességeink, és akinek épp ezekre volna szüksége, úgyis megtalál minket. Ennél veszélyesebb, élesebb, gyorsabb a helyzet. Mondogattuk is a diákoknak, hogy nagyon föl kell kötniük a gatyát; az „étrendjüket” is úgy próbáltuk összeállítani, hogy jóltápláltan menjenek ki az iskolából. Igyekeztünk bizonyos területekre fokozottabban figyelni, például a fizikai színházra, táncszínházra, bábszínházra, ahol őrületesen nagy szükség van jó szemű, érzékeny dramaturgokra.

Idén végzett az osztályotok, amit Jákfalvi Magdolnával, Kárpáti Péterrel vezettetek. Mernéd őket bárhová ajánlani?

U. L.: Igen, mert sokkal gyakorlatiasabbak, praktikusabbak, mint mi voltunk annak idején. Az egyik ehhez ért jobban, a másik ahhoz, de azt hiszem mindannyian tudják, hogy sokat kell még gyűjteniük abba a bizonyos pofazacskóba, és eltenni télire. Nem fognak hátradőlni a székben és búslakodni. Ahol csak lehet, próbáljuk majd őket segíteni, amennyiben erre igényt tartanak. Attól, hogy a mancsukba kaptak egy diplomát, nem feledkezünk meg róluk. Arra kell vigyáznunk, hogy ne fontoskodjuk túl ezt a juhász- vagy inkább anya/apa-szerepet.

Belehelyezkedtetek ebbe a szerepbe?

U. L.: Mi tagadás, igen. Ha egy egész osztályért felelsz, akár másod- vagy harmadmagaddal, akkor annak, amit adsz, akarva-akaratlan kisebb szelete lesz a tanítás, és nagyobb szelete a törődés. Sokat agyaltunk, kik azok a fantasztikus személyiségek, akikkel össze kell hozni a diákjainkat, mik azok a területek, ahova be kell őket terelni finoman, vagy erőszakosan, hogyan épüljön fel az az öt év, amit velünk töltenek, melyiket milyen gyakorlati munkához segítsük. Az elmúlt évek tényleg úgy teltek, mint egy normális családban: már lefeküdt a gyerek, és mi este 11-kor vagdostuk egymás fejéhez a tányérokat: „márpedig nem fog csokoládét zabálni”, „amíg én vagyok az anyja, addig ez a gyerek nem megy rövidnadrágban a temetőbe!” – és hasonlók.

Szenvedélyesen álltál ehhez a munkához?

U. L.: Hát persze! De nagyon békés szenvedéllyel. Na jó, azért néha én is dobtam egy tányért. Pedig mindig azt hittem, hogy egy nyugodt pali vagyok. (Nevet.)

Az Új Színház-ügy viszont téged is kihozott a sodrodból. Tüntetésen mondtál beszédet, tagja voltál a háromtagú delegációnak, amely átadta tízezer ember petícióját és az ajándék színházjegyeket Tarlós Istvánnak, cikket írtál...

U. L.: Ez kivételesnek számít az életemben, ugyanis baromira nem akarok, nem vagyok hajlandó „táborokban” gondolkodni, és óriási bajnak tartom, hogy ennyire szétfűrészelődött az ország, ezzel együtt a színházi szakma. Nonszensz, hogy a világnézeti, politikai hovatartozásunk megakadályozhat bennünket abban, hogy közös ügyeinket alaposan, józanul elemezzük. Viszont van az a pont, amikor fel kell ismerni, hogy valaki átlépett egy átléphetetlen határt. Kell lennie egy emberség-minimumnak, egy tisztesség-minimumnak, egy kultúra-minimumnak, amit mindannyian tiszteletben tartunk. Dörnerék pályázata ennek az ellenkezőjéről árulkodott. Erre próbáltuk meg néhányan felhívni a figyelmet, noha nem értettük – ma sem értjük –, hogyan nem szúrta ki mindenkinek a szemét. Akik bizalmat szavaztak ennek a vezetésnek, nagyot hibáztak. Ahelyett, hogy a futóbolondot hagyták volna futni, egy államilag dotált intézmény élére állították. Ez nonszensz. Ilyen esetben az embernek dolga, hogy jelezze: valami nagyon nincs rendjén. Csöppet sem örülök, hogy azóta bebizonyosodott, milyen rémesen igazunk volt…

Ezután történt, hogy alternatív köztársasági elnöknek jelöltek. "Megpróbálnám elérni, hogy a szavak visszanyerjék eredeti jelentésüket"- ígérted, és a logikus gondolkodást, egyenes beszédet szorgalmaztad.

U. L.: Meg a józanságot, a derűt, az önállóságot, ésatöbbi… Fájdalom, hogy egy szűk körben ragadt meg a játék. Amikor ezt a kis mozgalmat meghirdették, azt képzeltem, hogy egy hónapon keresztül mindenki egy tágas virtuális agorán fog sétálgatni, és értelmes vitákra kerül sor ebben a mi fura világunkban, ahol az emberek egyébként vagy befogják a szájukat, vagy túl nagyra nyitják, ahol egymás pocskondiázása a norma, ahol az emberek tetemes része arrogáns, rosszindulatú, egy másik része pedig lemondó. Arra számítottam, hogy sokan eljönnek, és nem a minősíthetetlen hangnemű vagy általános kommentek fognak sorjázni. De nem így lett – és persze én sem lettem alternatív köztársasági elnök. Sosem fogom tudni elérni, hogy a szavak visszanyerjék valódi jelentésüket. Pedig jó volna, ha ettől az ősbűntől, a közbeszéd címén zajló következetesen tajtékos mellébeszéléstől meg tudnánk szabadulni.

A Trafó-ügy kapcsán úgy fogalmaztál: „Zilált alkotó perceink szűkös szünetében immár üzemszerűen rohanunk a barikádra. Ahonnan nem véres fejjel, legfeljebb az éjszakai munkától véreres szemmel, a heves vitázástól bevérzett torokkal térünk haza – de büszkén, hogy tettünk valamit. Ez maradt, ennyi csak. De ennyi kell, hogy ne érezzük magunkat egészen tehetetlennek, tétlennek, közömbösnek vagy épp cinkosnak. Úgy tűnik, bele vagyunk ebbe az utcába kergetve”...

U. L.: A valódi problémák megtárgyalása helyett állandóan „ügyek” miatt kell állást foglalni. Ez pedig zsákutca, így óhatatlanul elkezd az ember oldalakhoz, csoportokhoz csatlakozni, sodródni. Mondtam, valaha rég matematikusként is végeztem. Szerintem egy sima összeadáson kívül már semmit nem tudnék elvégezni, arra mégis jó volt a matematika, hogy megtanuljam: ha nem sikerül megoldani egy problémát, akkor vissza kell térni ahhoz a ponthoz, ahol még megoldhatónak tűnt. Szerintem ebben az elkorhadt színházi életben is felkutathatók ezek a pontok, de mintha mindenki ragaszkodna az egyenruhájához, mintha volna, akinek érdekében áll fenntartani a feszültséget. Mégis szükség volna egy egyenletre. Fel kéne tárni, mikor alakult ki a ’ti’ és ’mi’ csapdája, mert ha így akarunk beszélgetni, ebben a felállásban folytatódik a „párbeszéd”, az egészet megette a fene.

Többen fogalmaznak meg hasonló gondolatot. A gyakorlatban ez mit jelentene?

U. L.: Önfegyelmet, közeledést, türelmet, valódi párbeszédet, és főleg, hogy kimondjuk a hülyeségről, hogy hülyeség, akkor is, ha a ’mieink’ hülyék – muszáj, nincs mese. Persze naiv vagyok, tudom. Naiv matematikus. (Nevet.)

Tóth Berta / Színház.hu