A boszorkányok tudnak kedvesek lenni! - Interjú Szabó T. Annával

Kolozsváron született, a gimnáziumot Szombathelyen végezte, a doktoriját az Angol Reneszánsz és Barokk témában védte meg. Az egyetemi évei alatt kezdett publikálni. Jó néhány éve már budaörsi lakos. A szintén író férjével, Dragomán Györggyel, Gábor és Pál fiaikkal élnek egy szép kertes házban, nem messze a Budaörsi Játékszíntől, ahol az idei évadban immáron a harmadik, egyenesen a budaörsi gyerekeknek írt mesejátékát viszik színre, ezúttal Borsószem királykisasszonyról.

Mióta érdekel a színház?

SZABÓ T. ANNA: Tizenöt éves koromig éltem Kolozsváron, ahol bérletem volt a városi színházba. Főleg gyerekdarabokat és zenés darabokat láttam. Nagy izgalom volt, amikor az egyik osztálytársam édesanyja alakította a János vitézben a boszorkányt, és világító szemekkel repült át seprűjével a sötét színpadon. Tudtam, hogy valójában kicsoda, mégis jó volt félni tőle – ezt a borzongást, a teremtett valóság katartikus erejét nem felejtettem el, és én is használom: az eddigi darabjaimban mindig volt főgonosz, ezért nem is alkalmasak egészen kicsi gyerekeknek, akik még nem képesek megkülönböztetni a játékot és a valóságot.

Kell a félelem a gyerekeknek?

SZ.T.A.: Fiús anya vagyok, és látom, mekkora szükségük van a fiúknak a sárkányok legyőzésére – talán a saját belső sárkányaikat, vad indulataikat is így tanulják rendre megfékezni, ahogy a lányok a belső boszorkányukat szelídítgetik. Az első darabomban, a Fűszermadárban az örök sötétséget hozó világevő szörnyet kell legyőzni, a másodikban, a Mézeskalácsban az önző és zabolátlan ördögfiókákat és persze a főördögöt. Számomra a mesélés rítusához hozzátartozik a kockázat is, de persze mindig fontos ellenpont a vigasztaló és felszabadító nevetés. És persze az, hogy néha a boszorkányok is tudnak kedvesek lenni, az ördögök pedig egész viccesek.

Most is ilyen mesén dolgozol?

SZ.T.A.: Engem is meglepett, hogy a mostani történetben nem lesz igazi gonosz. Én úgy gondolok erre, mint egy valóság-mesére, ahol a szereplők inkább a maguk problémáival vannak elfoglalva, nincs szükségük még egy külső rosszra is, elég nekik a maguk baja – ahogy a gyerekeknek is van egy nappali, óvodai-iskolai énjük a rosszakat álmodó és árnyékoktól is megriadó, mítoszokat megélő éjszakai énjük mellett.

Talán azért is más ez, mert az eddigi saját történetek után most egy klasszikus meséhez nyúltál.

SZ.T.A.: Igen, és ez a Borsószem királykisasszony, amit eredetileg bábdarabnak gondoltam el, és díjat is nyertem vele a győri Vaskakas bábszínház pályázatán. Örülök, hogy végül itt, a Budaörsi Játékszínben kerül színpadra, mert meghatározóan fontos a kapcsolatom a színházzal.

Hogy kezdődött?

SZ.T.A.: Egy vicces véletlennel. Néhány évvel ezelőtt felhívott Salamon Suba László (egyik tanáromtól, Ferencz Győzőtől kapta meg az elérhetőségeimet), hogy nem írnék-e darabot a színháznak. Biztosra vettem, hogy azért épp engem keresett meg, mert tudta, hogy épp akkor költöztünk Budaörsre, de kiderült, hogy erről szó sem volt. A Játékszín közelsége nagy szerencse, mert könnyű bejárnom a próbákra és megbeszélésekre, és nagyon kedvesen fogadnak mindig, szinte családias légkört teremtettek számomra, és lehetővé tették, hogy kiéljem a vonzalmamat a zenés gyerekdarabok iránt. Két remek zenész-zeneszerző, Dés András és Csengery Dániel megismerését köszönhetem az eddigi két darabnak. Nagy élmény, hogy egy-egy színésszel, vagy éppen a darabok rendezőjével, Felhőfi-Kiss Lászlóval dolgozhattam később más alkalmakkor is.

Milyen előadásokra emlékszel különösen szívesen?

SZ.T.A.: Egyik kedvencem Michael Tremblay Sógornők című darabjának előadása, kilenc bélyegragasztgatónő parádésan vicces és egyben mély reménytelenséget is sugárzó játéka. Az előadás koncentrált és kidolgozott, a szereplők figyelnek egymásra, engedik egymást érvényesülni, mégpedig úgy, hogy minden szerepből főszerep lett. A cseppet sem tolakodó rendezés és a minimalistán lepukkant retrójelmez és -díszlet kiemelte a szöveget és a hangokat, arcokat, jellemeket. Könnyedség még nem volt ilyen katartikus. Az Eper januárban szépen egybetartott, jól megcsinált vígjáték, négy szereplő egy percre sem unalmas jutalomjátéka – úgy váltogatják az arcukat, mint a ruháikat, és a habban is sikerül megmutatniuk a súlyt, és a súlyban a könnyűséget.

A zenés műfajhoz hogy viszonyulsz?

SZ.T.A.: Szerettem az Anconai szerelmeseket is, a rendezés tele van vizuális poénnal, a színészek pedig szerencsésen villantják meg ismeretlen vonásaikat is – a mindig bájos Páder Petra bohókás  szerencsétlenkedése például felejthetetlen.

És a komolyabb műfajban?

SZ.T.A.: Mindenképpen érdemes kiemelni Salamon Suba László úttörő rendezését, a Makbettet, Ionesco abszurd fekete komédiáját, cinikusan kisszerű gyilkosaival és ürességükben is félelmetes uralkodóival – a nézőt röhögés közben leli ki a hideg. Érdemes lenne ezt az áthallásosan brutális (és sajnos mindig aktuális) darabot minél több helyen előadni. Örvendetes, hogy készült belőle beavató színházi előadás is – a Budaörsi Játékszín valóban „színház a szomszédban”, a legjobb lehetőség a környék iskolásainak, hogy betekinthessenek a kulisszatitkokba, és nézőkké vagy éppen színjátszókká nőjék ki később magukat.

Máshová is dolgozol?

SZ.T. A. Lázár Zsigmond zeneszerzővel pályáztunk a Madách musical-pályázatára a Kirké című szövegkönyvemmel, be is kerültünk a legutolsó körben. Akkor régi kedves barátnőm, Harangi Mária rendezte a rövidített változatot, később Novák Eszter is megrendezte az osztályával a pécsi Nyílt Fórum felolvasószínházban. Felhőt (vagyis Felhőfi-Kiss Lászlót, a Budaörsön is jól ismert színész-rendezőt – szerk.) Schermann Márta megrendítően szép előadásában, az Életosztásban láttam viszont színészként; én dalszövegeket, hajléktalan-balladákat írtam a hajléktalan szereplőkkel közösen készült előadáshoz, mely a nyolcadik kerületi Teleki téri piacon valósult meg.

Ezek szerint felnőtt darabokat is tervezel?

Nagyon jó lenne, de egyelőre leginkább gyakorolok, legutóbb például a békéscsabai drámaíró-versenyen. Úgy látszik, más-más műfajokban másképpen működöm: ami a költészetet illeti, először felnőtt-versesköteteket írtam, csak a hetedik kötetem gyerekkönyv; drámában viszont a gyerekdarabokkal kezdtem. (Már gyerekkoromban írtam-rendeztem darabokat az osztályomnak.) Ahhoz viszont, hogy olyat írhassak, amivel magam is meg lennék elégedve, többet kellene színházba járnom.

Hogy látod a színházak helyzetét?

SZ.T.A. Nagyon nehéz megtalálni az egyensúlyt a szórakoztatás és a lélekedzés között, és a szórakoztatáson belül is rengeteg szint van a gagyitól a felejthetetlenig. Én szeretem, ha szórakoztatnak, egy profi komédia sokszor jobb, mint egy nyögvenyelősen letudott dráma. (Shakespeare-t is hagytam már ott a szünetben, pedig – vagy épp azért, mert – egyébként nagyon szeretem.) A kisebb színházaknak, úgy látom, nehéz elérniük azt a célközönséget, akiknek a legnagyobb szükségük volna a színházi ki- és bekapcsolódásra: a középkorú, kisgyerekes családokat. A gyerekdarabok még mennek, de a fiatal szülők már ritkán jutnak el a színházba, mert ahhoz általában gyerekvigyázót kellene fogadniuk, vagy egyszerűen túl fáradtak már egy esti programhoz. Én is láttam már tökéletes előadást viszonylag kis közönséggel, pedig telt házat érdemelt volna. Talán segítene a dolgon a hétvégi előadásokhoz rendelt játszóház – de azért rajtunk, nézőkön is múlik, hogy rászánjuk-e az időt, szervezést, energiát és pénzt arra, hogy valami igazán jót lássunk.

forrás: Színház.hu, Budaörsi Játékszín