Négymillió magyar néző címmel jelent meg Spiró György színházi tanulmánya a Színház.hu partneroldalán a Színigazdaság.hu-n. Erre hívjuk fel a figyelmet.
Részlet a tanulmányból:
(...) A XX. század elejéig, a film feltalálásáig a színházakat nagy tömegek számára építették, és nyereségesen tudták üzemeltetni.
A színház persze Shakespeare korában is belesodródott a központi hatalom és a polgárság között folyó politikai harcba, a színházgyűlölő puritánokkal szemben a színház a monarchánál keresett védelmet, és ez a helyzet az udvari művészet bizonyos elemeit a piaci gyakorlatba is belopta. Létezett előzetes cenzúra, a cenzor (Master of the Revels) az udvar szempontjait képviselte. Londonban fokozatosan kettős hatalom alakult ki, a puritán polgármester minden módon igyekezett korlátozni a színházak tevékenységét, hogy aztán Cromwell a forradalom után első cselekedeteként betiltsa a színházakat. A humortalan, kíméletlen, önző, képmutató, mindenkit megrágalmazó, legázoló, kifosztó, csak és kizárólag a szerzésben érdekelt, ajkukon Isten nevével gyűlölködő puritánok, az úgynevezett „polgári kultúra” megteremtői utálják a világi kultúrát, a színházat pedig különösen. Shakespeare élesen puritánellenes darabjai a saját tapasztalatait, valamint I. Erzsébet és I. Jakab nézeteit képviselik.
A mai színház az egész világon kevert rendszerű, kizárólag üzleti alapon a színházak nem tudnak megélni. Még a Broadway-n is csak egyes produkciók válnak nyereségessé, ha világszerte el lehet adni őket, de ez aránylag ritkán fordul elő; az egész Broadway létét New York állam és a város finanszírozza idegenforgalmi okokból.
Fotó: litera.hu
A kapitalista magánszínházak csődje száz éves: a XIX. és XX. század fordulóján drágult meg az infrastruktúra, a színházépület fenntartásának költsége annyira, hogy a belépti díjakból a művészi tevékenységet többé nem lehetett finanszírozni. A költségvetés 10–20 százaléka jut a művészek bérére és jogdíjára, az összes többi költség járulékos, a színház alaptevékenységéhez nem tartozik hozzá. Szponzorok nélkül a színház sehol nem tud meglenni. Aki nálunk mostanában azt állítja, hogy egy színház nyereséggel üzemeltethető, az pofátlanul hazudik, és sötét hátsó szándékai vannak.
Akár az állam adja a pénzt, akár magánvállalatok vagy magánszemélyek, beleszólnak a művészi tevékenységbe. Lehet persze közvetve is manipulálni, látszólag pártatlan kuratóriumok által megítélni a támogatást, de az ideológiai és politikai számlát mindig benyújtják, a piacot – a közönség valódi érdeklődését – a színházi szempontok közül kizárva. (….)
1989 után a színházak zöme állami tulajdonban maradt, a demokráciának nevezett káosz évei alatt az állami támogatást továbbító helyi önkormányzati képviselők csak korlátozottan tudtak nyomást gyakorolni a színházakra. Az elszegényedéssel párhuzamosan az állami támogatás csökkent, a színvonaltalan előadások száma nőtt, a rendezői színház viszonylagos vívmányai eltűntek, a XIX. századi ripacskodás visszatért.
A kelet-európai kormányzatoknak vagy kell a színház, ez a ráfizetéses üzem, vagy nem kell. Ahol a pozitív nacionalizmus erős, ott a színházak támogatása mellett döntenek. Ahol merőben negatív a nacionalizmus, és pusztán az ellenfél és az ellenség megsemmisítésének ideológiai eszköze, ott a színház presztízsértékével sem törődnek, és az intézményrendszerét leépítik.
A kelet-európai színészek a XIX. század óta e nemzetek kultúrájának legfontosabb – mert népszerű – aktorai. E kelet-európai kultúrák abban különböznek az ókori Athén és a barokk London kultúrájától, hogy nem nagyhatalomban, hanem gazdaságilag és politikailag többé-kevésbé kiszolgáltatott, veszélyeztetett, gyönge, periférikus országokban jönnek létre, és senki másnak sem fontosak. Ezeknek a nemzeteknek egyebük sincs, mint a nemzeti kultúrájuk.
2011 óta, modern történelmünkben először, állami tulajdonban lévő magyar színházakat számolnak fel, holott még mindig négymillió nézője van egy évben a magyar színházaknak, ami két nagyságrenddel több, mint ahányan könyvet olvasnak, és három nagyságrenddel több, mint ahányan magyar filmet néznek. Jellemző példa: az egyik három játszóhellyel rendelkező, közepes budapesti színház – öt Kossuth-díjas művész van a társulatában – évi nettó támogatása, s egyben száz család megélhetése kétszázmillió forint. Ebből fizet a színház 130 embert, benne a művészeket, a műszakot, az adminisztrációt, fedezi a díszleteket, a jelmezeket, a fűtést, a világítást, a jogdíjakat… Sokallják, bezárják.
Hiába terjed az írástudatlanság, a magyar színházak nem lesznek a nyertesei.
Cromwellek járkálnak közöttünk.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.