Örökös Diploma Gyulányi Eugéniának

A Színház- és Filmművészeti Egyetem tanévnyitóján Örökös Diplomát kapott Gyulányi Eugénia Éva, aki 75 éve végzett az intézményben.

A videót Vincze Máté és Meggyes Krisztina dokumentumfilm-rendező MA-szakos hallgatók készítették.

Gyulányi Eugénia Kolozsvárott született. Apja, Csapó Jenő bonviván, anyja, Bátori Elza primadonna volt a Kolozsvári Nemzeti Színháznál. A Színművészeti Akadémia elvégzése után, 1937-től egy évig a Nemzeti Színház ösztöndíjasa volt. 1938-tól 1939-ig Kardos Géza társulatában játszott. 1945 után alkalmi fellépésekből élt, majd 1951-ben Szolnokra szerződött. 1952-től két évet Miskolcon töltött, aztán visszatért Szolnokra. 1958-tól 1972-ig az Állami Déryné Színház tagja volt, innen ment nyugdíjba. Főbb szerepei: Zilia (Heltai J.: A néma levente); Lina (Móricz Zs.: Rokonok); Nanica (Örsi F.: Aranylakodalom); Berthe (Camoletti: Leszállás Párizsban); Margit (Németh L.: Villámfénynél).

A 2007-es tanévnyitó után, ahol rubinoklevelet vehetett át így nyilatkozott:

-Szülei kolozsvári színészek voltak. El lehet mondani, hogy szinte beleszületett a színház világába?

– Édesapámat, aki ezredes is volt, sajnos nem ismerhettem, mert még születésem előtt meghalt. Gyulányi István, katonatiszt volt édesanyám második férje, ő később nevére vett engem. Úgy szeretett, mintha édes gyermeke lettem volna. Azt mondta: azért nem akar saját gyereket, nehogy a kislányok mostohának érezzék magukat. Valóban, beleszülettem a művészek világába, de négyéves koromtól elég sokáig nem volt alkalmam csodálni a különleges, színházi miliőt. Az ok: a trianoni békediktátum, ami miatt el kellett hagynunk Kolozsvárt. Három hónapig vagonlakók voltunk a Józsefvárosban, mert egyik rokonunk sem akart minket befogadni.

– Minden áron el kellett hagyniuk szülőföldjüket?

– Igen, mert édesanyám egy olyan katonatiszthez ment feleségül, aki nem volt hajlandó letenni a román honossági esküt. Édesanyám és nevelőapám 1919-ben, az utolsó magyar impérium előtt mondta ki a boldogító igent. Egyszer sétáltunk Kolozsvár főterén, s azt mondtam nevelőapámnak: Pista bácsi. Erre ő ezt mondta: ezentúl apuka. Testvéremmel attól a perctől így szólítottuk, mert annyira szerettük.

– Gyulányi István magyar katonatisztként nem nézte le a színházi, bohém világot?

– Nem, sőt teljesen asszimilálódott a különböző bohém körökbe. Pesten is tagja volt anyám bohém társaságának. Egy asztalnál ült a kor neves színészeivel: Nagy Adorjánnal, Aczél Ilonával és Hettyei Arankával. (…)

– Az egyik szerelme a vers. Ezen keresztül vezetett az útja a színészet felé?

–      Igen. Már gimnazistaként szerettem a verseket. Önképzőkörökön magyar költőket mutattam be társaimnak. Mécs Lászlót és Adyt bemutatni akkor kuriózumnak számított. Ráadásul az utóbbi megítélése 1945 előtt nem volt egyértelmű. 1945 után, mikor még nem volt szerződésünk, férjemmel – Vereczkey Zoltánnal – együtt csak verseket mondtunk. Csak államosítás után szerződtettek le minket. Előtte újból le kellett vizsgázni a színészeknek. Természetesen nem a Tolnay-kaliberű „nagyságoknak”. Kaptunk egy értesítést arról, hogy budapesti szerződésre, vezető szerepre ajánlanak minket. A kor abszurditására jellemző: először Békéscsabáról kaptunk felkérést, majd más vidéki színházaktól. Évtizedekkel később, 1981-től, férjem a Nemzeti Színház tagja lett, ami számára szakmai elégtételt jelentett. (...)

Forrás: SZFE, miep.hu