Várkonyi kiállítás nyílik - Halász Judit szavaival ajánljuk

„Életművem nincs – csak életem van” címmel nyílik kiállítás a 100 éve született Várkonyi Zoltán emlékére a Bajor Gizi Színészmúzeumban. A megnyitóra szeptember 21-én kerül sor. Ez alkalomból Gajdó Tamás színháztörténész ajánlását és Halász Judit írását közöljük a legendás színházrendezőről.

Gajdó Tamás kurátor a kiállításról:

(...) Kiállításunk nem vállalkozhat a teljes életmű feldolgozására. Az elfeledett Várkonyi mellett elsősorban azt akarja a látogatóknak bemutatni, hogyan él a művész szelleme ma is. Tovább él a filmrendezéseiben, s tovább él a ma még aktív, de a pályája végén járó színész- és rendező-nemzedékek alkotásaiban. S nem csak a Vígszínházban.

Várkonyi Zoltánról jóval kevesebb szó esett a magyar színháztörténetben, mint kortársairól – Major Tamásról vagy Gobbi Hildáról. Halála után nem sokkal emlékkönyv jelent meg életművéről. Ebben a könyvben azonban még nem lehetett őszintén, a hazai színházi törekvések ismeretében elemezni pályafutását.

A kiállítás hangsúlyos helyén szerepelnek Várkonyi Zoltán pályafutásának 1941–1949 közötti dokumentumai. Ezt a korszakot nem választjuk szét élesen, hiszen éppen ez a kulcsa Várkonyi későbbi munkásságának. Ekkor alakult ki világszemlélete, színházeszménye, itt ismerkedett meg a színházirányítás elméleti és gyakorlati kérdéseivel. Az Országos Színháztörténeti Múzeum és Intézet közelmúltban megszerzett tárgyaiból is válogatunk. Ezek közül kiemelkedik a Kotnyek Antal fotográfus hagyatékában talált nyolcvan egyedülálló felvétel. A Művész Színháznak olyan dokumentumait is bemutatjuk, melyek hosszú lappangás után kerültek múzeumunk gyűjteményébe.

A tárlatot a Magyar Dráma Napján, szeptember 21-én 15 órakor Marton László, a Vígszínház főrendezője nyitja meg.

Halász Judit szavaival Várkonyiról:

Elhangzott az Életművem nincs – csak életem van: Száz éve született Várkonyi Zoltán című kiállítás megnyitóján a Pécsi Országos Színházi Találkozón, 2012. június 10-én. 

Akik Várkonyi vígszínházi társulatának tagjai voltak, mindannyian azt mondják – így jómagam is – hogy az életük legjelentősebb, leggyümölcsözőbb korszaka volt. Miért érezzük ezt így mindannyian, mi volt az, ami Várkonyi színházát vonzóvá tette számunkra, és sok odakívánkozó színész számára is?
Nehéz a választ egy kiállítás megnyitójának rövid idejébe tömöríteni. Talán csak egy vázlatra futja, néhány számunkra fontos gondolat, vagy rá jellemző viselkedés, munkamódszer felidézésére, amelyek talán láttatják a színészt, az embert, a mestert.
 Nagyvonalú volt és elegáns, aki szerette a kihívásokat, és minél kockázatosabb volt a kihívás, annál nagyobb öröme telt a győzelemben. Villámgyorsan mért fel helyzeteket, villámgyorsan döntött és cselekedett.
Hadd meséljek el egy konkrét esetet, melynek személyes tanúja, résztvevője voltam. Egy gyenge krimi olvasópróbája után a teljes szereplőgárda, a Vígszínház „nagyágyúival”, mint Páger Antal, Ruttkai Éva és mások, bekéredzkedtünk Várkonyi szobájába. Kértük, hogy ne kelljen nekünk ezt a vacak darabot előadnunk. Várkonyi paprikavörös lett, és felháborodottan azt mondta, ez van műsorra tűzve, ezt kell játszani! Három nap múlva megjelent a próbatáblán a Macskajáték szereposztása – a krimi helyett. Csak annyi idő kellett neki, hogy beszéljen Sulyok Máriával, hogy elvállalja-e ezt a hatalmas szerepet, és Székely Gáborral, hogy ráér-e megrendezni.

Apja, Várkonyi Titusz újságíró volt, a Világ című lap munkatársa. Ő is újságíróként kezdte, de rövid időn belül csalódott, és keserű szájízzel hagyta ott az újságírói pályát. Jelentkezett a Színiakadémiára, ahol Ódry Árpád tanítványa volt. Ódry nem bízott Várkonyi színészi képességeiben. Első komolyabb vizsgája viszont annyira jól sikerült, hogy Ódry a vizsga után megkereste, és annyit mondott neki: tévedtem!
 A Nemzeti Színház még növendék korában szerződtette. A kezdő színész akkor sem tudott a gázsijából megélni, hát mellékkereset után nézett. Éjszakánként Kästner-verseket fordított. Major Tamással olcsó díszletek között klasszikusokat játszottak fiataloknak a Városi Színházban. Megalapították a legendás Gobbi – Major – Várkonyi társaságot, amely sok olyan fiatalt vonzott, akik nem értettek egyet az akkori idők szellemével. Ma már kultúrtörténeti értéket képviselnek a vigadóbeli estek, a Vasas székházban tartott matinék, melyeket művészi és politikai céllal tartottak. Ez természetesen a hatóságok figyelmét sem kerülte el, és Hóman Bálint rendelkezésére hivatkozva nem hosszabbították meg szerződését a Nemzetiben.Ősztől Pünkösti Andor Madách Színházában játszott legendássá vált szerepeket, Pirandello IV. Henrikjét, Shakespeare Hamletjét.
1944. március 19-én, mikor a németek bevonultak, végleg leparancsolták a színpadról. Körülményes bujkálás után a Vígszínház egyik eldugott pincéjében kötött ki, ahonnan csak a Vígszínház lebombázása után került elő.

Részt vett a színházak újjáépítésében, a Művészeti Tanácsban, majd a Művész Színház igazgatója lett. 1978-ban a Vígszínház igazgatójaként egy rádiós interjúban így beszélt a Művész Színházról: „Az a színház az én igazi és legnagyobb szerelmem volt. Remélem, megbocsát a feleségem, a Vígszínház, hogy kimondom, de az én vad és nagyszerű szeretőm a Művész Színház volt. A háború befejeztével olyan művek áramlottak be, melyek a két világháború között, legfőképpen a fasiszta és horthysta időszakban egyszerűen eladhatatlanok voltak. Ebben a színházban sok ilyen darab került színre. Ez természetesen nem találkozott mindenkinek a tetszésével, elég sok csúnyaságot írtak rólam akkor is. Emlékszem, egy darabunkhoz, melyet a sárga földig lehordtak, csináltattam a színházban egy reklámfüggönyt, és a lapok fejlécével a legjellemzőbb, a legelítélőbb mondatokat idéztem a kritikákból, a szerzők nevének aláírásával. Alul pedig ez állt: »Jó mulatást kíván az igazgató.« Efféle fenegyerekeskedés is volt bennem akkor, és ez egész magatartásomat jellemezte.”
Ha visszagondolok, mennyire bosszankodott, sőt dühöngött egy-egy felületesen megírt kritika miatt! „Mert nekünk, művészeknek – mondta – nem az fáj, ha bírálnak bennünket, hanem az, ha a bírálat hangneme, tartalma nem olyan komoly, mint amilyen komolysággal mi készülünk a feladatainkra.”

Nagyon szerette a színészeit. Egy-egy jól sikerült bemutató után benézett az öltözőbe, és csak annyit mondott: „Emelek a gázsidon.” Számomra a legnagyobb elismerés az volt, amikor egy ilyen alkalommal azt mondta: „Ha magánszínházam lenne, oda is szerződtetnélek!” Hogy mikor születtek rendezői ambíciói, arról így beszélt: „Amikor a színész gyengébb rendezőkkel akad össze, olyankor érzi azt, hogy ezt én is meg tudnám magyarázni, sőt sokkal jobban! Ezt én is meg tudnám csinálni! Végül is mért nem rendezem én? Így sok színészben támad fel a vágy, hogy rendezzen. Persze nem mindenki alkalmas rá. Vannak olyan színészek – a szót most nem rossz értelmében használom – akik penetráns egyéniségek, olyanok, akik iszonyatos erőt sugároznak magukból, önfejűek, makacsok és akikkel éppen ezért nehéz együtt dolgozni. Ám a színház manapság erőteljesen halad az együttes játék felé, amelyet én ugyan nem mindig szeretek, főleg olyankor nem, amikor madzagon rángatják a színészt, olyannyira, hogy elveszti az egyéniségét, és megszűnik az alkotói kedve. Ezt én csak mint módszert nem szeretem, magam nem is nagyon tudnám gyakorolni, egyszerűen nincs hozzá kedvem. Ennek ellenére az ilyen módszert kedvelő rendezők is létrehoznak jó előadásokat, de ezek a nagy egyéniségek mindenképpen szeretnének kibújni a kezük alól. Úgy érzik, ők anélkül is be tudják tölteni a színpadot. Egyébként a jelenlét tudománya a színész legmeghatározóbb tulajdonsága.
A rendezés a szervezés és az időbeosztás tudománya is. Vannak rendezők, akik azt képzelik, hogy a színész mindent kibír. Ez nem igaz. Egy 10 órától délután 2 óráig tartó próbán az úgynevezett alkotói idő körülbelül másfél–két óra. A többi, ha valójában szükség is van rá, nem tartozik az alkotáshoz. Percek, néha órák múlnak el hasztalan. Megérezni és kiaknázni azt, hogy az én színészem odafönt a színpadon éppen most van abban az állapotban, amikor saját magából a legtöbbet tudja adni, a legtöbbet tudja megvalósítani abból, amit én szeretnék és kérek tőle – ez is rendezői művészet. A rendező pszichológus is. Van olyan színész, akinek mindent csak lazán és könnyedén szabad megmutatni, nehogy azt mondja: nekem, a színésznek mutatja meg, hogyan kell ezt eljátszani!? Van viszont, aki ezt leplezetlenül óhajtja. Olyan is akad, akinek »lelke« van, vele még a presszóban is le kell ülni, az öltözőjábe is be kell menni, még a lakásába is követni kell, ha odahaza tud a legoldottabban beszélni arról, ami a színpadon leginkább foglalkoztatja. Van olyan típus, aki erre egyáltalán nem tart igényt. Világos, pontos mondatokat akar: ezt így kellene, az úgy lenne jó.”

Mikor lemondott a Vígszínház igazgatói posztjáról, így beszélt:
„Tudom, hogy mint rendezőre és színészre vár még rám a Vígben feladat. Én a posztot, a pozíciót hagyom ott, nem a színházat. Elsősorban színész vagyok, mindenekelőtt annak tartom magam, s az időm fogyó kellék. Ma még elég erősnek érzem magam, hogy bármit eljátsszak, de az erő lassacskán apadni fog.”
 Néha felszínesen megírt kritikákkal bántották, elvörösödve dühöngött, és a kérdésre, hogy miért bosszantja magát ilyen méltatlan írásokon, így válaszolt:
„Én 65 és 70 között vagyok, és én nem tudok megnyugodni. Én nem vagyok fáradt, rezignált, én nem legyintek. Engem a düh éltet, engem a vita éltet, ha oda kell csapni valahová, akkor én odacsapok, ezért jobb az idegrendszerem, mint más korosztályombeli művésznek.
Az öregedés a munka utálatával kezdődik, a saját művészetembe való belefáradás érzetével. Nem kívánom, nem érdekel már, nem akarom látni, nem akarom csinálni. Addig nem öreg az ember, amíg tevékeny. És én még sok mindent akarok tenni, tehát nem érzem magam öregnek. Tenni kell azt, amit az ember addig tett. Nem szabad abbahagyni, és nem is hagytam abba. Csak az igazgatói koronát vettem le a fejemről, hogy visszategyem a csörgősipkát.”

Hogy ki is volt Várkonyi Zoltán? Talán szerepeiről, tanári munkájáról (amit a színészet mellett a legfontosabbnak tartott), rendezéseiről és filmjeiről is nyújt egy kis betekintést ez a kiállítás.

Darvas Iván ezt írta róla: „Gunyoros, fanyar, szellemes vivőr, az istenek kegyeltje, a vasárnapi ember, a Nap fia. Amihez csak termékeny élete folyamán hozzányúlt, az arannyá változott a keze alatt. És akit jó sorsa az ő közelébe vezérelt, maga is csillogóbbá, okosabbá, tehetségesebbé vált mellette.”  Hogy ki is az a Várkonyi Zoltán, arról maga ezt mondta:
 „Ebben a pillanatban egy éhes színész vagyok, aki várja a legközelebbi jó szerepet, hozzá egy jó rendezőt. Azt hiszem, Várkonyi Zoltán színész, Várkonyi Zoltán rendező és Várkonyi Zoltán közéleti ember is, sokoldalúan vett és vesz részt, és ezután is részt akar venni mindenben, ami foglalkoztatja. Hál’Istennek, Várkonyi Zoltán kitűnő egészségi állapotnak is örvend, leszámítva egy kis náthát.”

Ezt 1978. november 6-án mondta egy rádió-beszélgetésben. Alig fél évvel később, 1979 áprilisában eltemettük. 67 éves volt.

Halász Judit

„Életművem nincs – csak életem van”

Száz éve született Várkonyi Zoltán

2012. szeptember 21.– 2013. február 3.

Bajor Gizi Színészmúzeum

A megnyitó időpontja: 2012. szeptember 21., 15 óra

A kiállítást megnyitja: Marton László, a Vígszínház főrendezője

Közreműködik: Fesztbaum Béla színművész