Edith Piaf hihetetlenül gazdag, sok tekintetben tragikus, mégis felemelő életútjának hiteles története az Orlai Produkciós Iroda előadásaként érkezik a Belvárosi Színházba. Vári Éva már ötszáznál is több alkalommal játszotta el az Edith Piaf című előadást, szinte eggyé válva a szereppel. A produkciót a legutóbbi évadig a Budapesti Kamaraszínházban volt műsoron, szeptembertől viszont a Belvárosi Színházban láthatja ismét a közönség.
Több mint ötszázszor játszotta már a Piaf című egyszemélyes előadást. Miért éppen Piaf életét választották akkoriban?
Vári Éva (VÉ): Először a Pécsi Nemzeti Színházban játszottam, valamikor a ’80-as években. Majd 1995-ben mutattuk be Budapesten, de igazából háromféle Piaf színdarabban is játszottam. Pam Gems írt egy darabot Piaf életéből, amit kellő kritikával adtunk elő: megjelent benne az angol-francia viszály, és eléggé antipatikusnak ábrázolták az énekesnőt, az életéből nagyrészt azokat a pillanatokat mutatta meg, amikor iszik, kábítószerezik és férfiak veszik körül. Az a fajta költészet, ami átlengi őt, meglehetősen a háttérbe szorult. Előtte ugyancsak Pécsett játszottam egy négyszereplős előadásban is Piafot, ott inkább a szerencsétlen sorsa került előtérbe. Önmagában persze egyik se igaz. Ezek után készítettünk – a pécsi Művészetek Háza megrendelésére – egy estet Piaf halálának évfordulójára, amit az énekesnő Nem bánok semmit című könyvéből állított össze Szegvári Menyhért, aki meg is rendezte az előadást. Az teljesen autentikus volt, hiszen azt mutattuk meg, amit ő írt magáról. Nyilván ez is idealizált valamilyen mértékben, hiszen az ember nem ábrázolja magát pontosan olyannak, amilyen valójában, de benne van minden, aminek benne kell lennie.
Mennyit változott az előadás az eltelt idő alatt?
VÉ: Amennyit én változtam, és az nagyon sok. Harminc év egy ember életében, egy nő életében sok. Ha visszagondolok arra, amikor bemutattuk, akkor nem értem, hogyan mertem én kiállni ezzel, mert most már tudom, mit jelent az, hogy nem bánok semmit sem. Vagy hogy miről szól a Himnusz a szerelemhez, mert nem csak annyit, hogy eléneklem szépen a hangokat és valamit érzek mögé. Olyan apróságokból állnak ezeknek a sanzonoknak a szövegei, amiket ma már jobban megértek.
Amikor a Budapesti Kamaraszínház bezárt, elbúcsúztatta az előadást? Vagy evidens volt, hogy még lesz jövője?
VÉ: Maga a színház bezárása nagy csapás, és nem elegáns történet volt: bementünk, játszottunk, és egy nap azt mondták, hogy addig játszhatunk, amíg van pénz. Aztán egy nap bementünk, köszöntünk egymásnak, előadás után mondtuk, hogy akkor holnap találkozunk, mire közölték, hogy holnap már ne jöjjünk. El sem tudtunk köszönni egymástól. Még azokkal sem, akikkel egy előadásban szerepeltünk. A darabokat sem tudtuk elbúcsúztatni. A Piafnak sem volt utolsó előadása. Úgy éreztem, hogy el kellene játszanom még egyszer úgy, hogy ez az utolsó. Ezt elmondtam Orlai Tibornak, aki nagyon sokszor látta, és azt válaszolta: tegyünk egy kísérletet, hogy egyáltalán érdekli-e a közönséget ez még! Reméljük, igen. Ismertem olyan embert, aki minden hónapban eljött megnézni az előadást, mert számára erőt tudott adni Piaf életének története.
Változik valamiben a Tivoliban játszott előadáshoz képest a Belvárosi Színházban látható produkció?
VÉ: Alapvetően nem. A díszletből sok minden nem került át, mert amikor megszűnt a Kamaraszínház, nem tudták, mi hová került. Nem tudtuk megszerezni. De úgy gondolom, jót tesz neki, hogy puritánabb közegbe kerül. Így egy kicsit abban a környezetben mutatjuk be, amiben Piaf élt: állandóan próbált és folyton zenészek között volt. Nem szeretném, ha ez produkcióvá válna, ha olyan lenne, hogy kiáll egy színésznő, és nagyon mélyen azt hiszi, hogy ő Piaf. Én inkább azt szeretném, hogy jön egy színésznő, aki bemutatja egy embernek a sorsát. Nem akarom leutánozni Piafot, sem külsőségeiben, sem hangjában – nem is tudnám. Ilyen nő, mint ő egyszer születik egy században. A saját érzéseiről, a saját hangján énekelt. Én a saját hangomon fogok a saját érzéseimről. Azt szeretném, ha azt látnánk, hogy ez egy sors, amihez tulajdonképpen nem is kell semmilyen illusztráció.
Mintha ezek a sorsok gyakran megtalálnák. Például Sarah Bernhardté is legutóbb Az isteni Sarah-ban. Úgy tűnik, van mondanivalója arról, milyen színésznek lenni, milyen végigcsinálni egy karriert.
VÉ: Van mondanivalóm, igen. Hogy eljut-e a közönséghez, azt nem tudom. A Sarah-val a mai napig vannak nehézségeim, mert kissé sietve mutattuk be. Mostanában, a nyolcadik-kilencedik előadás környékén csapom fejbe magam, hogy miről van benne szó. Hogy én ennyi mindent elmondhatok színpadon, ajándék a sorstól. Most, állás nélküli színésznőként remekül végig tudom gondolni, hogy tulajdonképpen sokkal többet vártam a színháztól, mint amire való. Az ember feltupírozza magában a színházi létet – Sarah is azt mondja: ha nincs színház, nincs élet. Mi valóban valami ilyesmiben élünk: ha nem játszunk, ha nem nyit ki a színház, akkor nincs élet. Pedig biztosan van. Mi csak aznap este vagyunk érvényesek, három év múlva már nem. A színész mégis azt hiszi, hogy ha csinál valami érvényeset, attól más lesz az élet, és a nézők elgondolkoznak dolgokon. Mi azt hisszük, hogy ez így megy.
Nem így megy?
VÉ: Bevallom: én is hiszek ebben. Sőt nagyon bízom is abban, hogy így van.
Forrás: Színház.hu, Orlai Produkció
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.