"Igaza van a majáknak" - Makrancziék börtönnaplójából

Másfél évvel a Paulinyi Tamás: Bólébál című regényéből készült A fiú a tükörből című előadás bemutatója után a színészek Makranczi Zalán és Perjés János két hónapos sorozatra indult az ország több börtönébe....

Elhatározták, hogy tapasztalataikat a színház hatásáról, a téma – a családon belüli erőszak – „házhoz viteléről” egy börtönnaplóban osztják meg a „külvilággal.” Mert aki egyszer játszott már testközelben az „érintetteknek”, elkezdi másként látni az emberi reakciókat. 4. rész

BÖRTÖNNAPLÓ 4.

PÉCS

2012.08.27.

Perjés János: Reggel fél hatos indulás, isteni. Igen, ezzel nem számoltam, sebaj. Amikor a mindenesünk, Nóri pont 45 perccel később megérkezik, bátortalanul felteszem a kérdést, hogy miért találkozunk a szükségesnél mindig órákkal előbb, hiszen még a negyed hetes indulással együtt is, a kelleténél jóval előbb érkezünk meg (és lőn). Sebaj, ilyenkor is történhetnek szép dolgok. Megérkezésünkkor nemigen tudják megértetni velem, hogy a mobilt nem hogy le kell adni (ezt tudjuk már rég, hiszen rutinos börtönlátogatók vagyunk), hanem nem tudom tölteni. Logikusnak tűnik a kérdés: nincs konnektor? Ekkor már a hölgy a kapunál nem kedves, így marad csel, a kocsiba beépített töltő. Ez is úgy, hogy ne látsszon, mert hátha jönnek erre rabok. Hogyan? Egyébként bebizonyosodik, amit gondoltam: a fogvatartottak helyzete, viselkedése, hozzáállása már lemérhető a kapunál. Eltekintve a töltős közjátéktól, itt minden abszolút emberközpontúan működik.

Itt hallunk először olyanról, hogy a pszichológus nem csak a fiatalkorúakkal, hanem a szüleikkel is foglalkozik. Szerintem ez hatalmas lépés a visszailleszkedés előkészítésében, hiszen talán a fejekben megváltozik valamelyest a hozzáállás. Koncz Katalin őrnagy fogad minket, határtalanul kedves és elkötelezett. Több tv stáb, rádió jelentkezett be, itt igazán kíváncsiak ránk. Katalin az ebédlőben ragaszkodik ahhoz, hogy saját maga szolgálja fel nekünk az ebédet. Aztán várakozunk, rácsokkal elzárva a teremtől. Sofőrünk eltűnik hosszú időre, majd egy cellából kerül elő. Biztos lepihent…

Zalán úgy határoz, hogy most követjük a darab színházi formáját, miszerint a nézők érkezése előtt betelepszik felhúzott lábakkal a nagymamát jelképező fotelbe. Letakarjuk és az én bevezető monológom alatt kerül elő, mint „gyermeki énem”. Nos, a lepedők alatt egyáltalán nincs levegő, ám Zalán állítólag mindent kibír. Ráadásul itt pikk-pakk bekísérik a „nézőket”, és kezdődhet is. Befekszik, csakhogy egy másik emeleten van, tőlem többszörösen elzárva.

Ekkor megérkeznek a stábok, én nyakra-főre terjesztem célunkat, elítéltek is nyilatkoznak, mindent beleng a munka fontossága. Hogy mit érzett eközben Zalán, azt az első rész végén tudom meg, amikor 55 percnyi dühét rám önti: meddig voltam a lepedő alatt? Ajaj, nincs rémületesebb egy drámai színésznél, aki mérges. Egyébként tényleg hosszú ideig, de ezt ebben a helyzetben nem tudtam irányítani. A darab amúgy biztonsággal lement, a végén még állva is tapsolt egy lelkes fiatalkorú. Azt gondoltam, hogy ez a londoni musicalszínpadok sajátja. De íme: standing ovation a családon belüli erőszak ellen Pécsen!

Fotó. pecsiujsag.hu

Beszélgetés követi az előadást, ahol annyira szeretnének mindent mondani, hogy két részre szakadunk. Immáron külön csoportokban beszélgetünk. A börtönökben nem szokás kimondani egymás között sem, hogy kinek mi a múltja, a baja, az indítéka. Ezzel kiszolgáltatja magát a többieknek. Itt viszont hamar kiderül, hogy mindenkinek a családjában van érintettség. Az anyakép nagyon meghatározó. A darabban van egy rész, amit ilyen közegben nehezen mondok ki: „ múltam ebben a purgatóriumban végleg letelt”. Azt gondolom – előítéletektől nem mentesen -, hogy a purgatórium, mint szó, valahogy nem illik ide. Tévedtem. Az egyik fogvatartott arról mesél nekem, hogy ő a saját purgatóriumáról ír éppen könyvet. Elszégyellem magam.

A pécsi börtönről: „A büntetés-végrehajtási intézetben a fogvatartottaknak lehetőségük van számos foglalkozás közül választani. A bv. által meghatározott „reszocializációs célnak” ezt a részét, a fogvatartottak kifejezetten kedvelik, mert ezen programok keretében azt tehetik, amit szeretnek, játszhatnak, figyelnek rájuk, nincs terhelő feladat, nincs szigorú kötöttség. A közösségi foglalkozások az intézet mindennapi tevékenységhez szorosan kapcsolódik, közülük mikor egyik, mikor másik jelent kikapcsolódást a fiataloknak.

A szabad idő hasznos felhasználása érdekében lehetőséget kell biztosítani az elítéltek művelődésére és sportolására. A fiatalkorúak intézetében az életkori sajátosságoknak megfelelően nagy figyelmet kell fordítani a közművelődésre és a szabadidős programok megszervezésére. Az intézet hatásrendszerének egyik kiemelt eszköze a mozgásigény kielégítését, a feszültség csökkentését szolgáló testnevelés és sportfoglalkozás. Ezen kívül a fiatalok érdeklődéséhez közel álló kreatív szakköröket, önképzésre lehetőséget kínáló programokat szervezünk. A foglalkozásokon való részvétel önkéntes. Ezek a csoportok többnyire zártak, a fogvatartottakon és a csoportvezetőkön kívül más nem vesz részt, mert nagyon fontos az őszinteség, a megnyílás. A foglalkozások legfontosabb eleme a feszültségoldás, a személyiségfejlesztés és az önismerés. A foglalkozások tekintetében megkülönböztetünk csoportos és egyéni foglalkozásokat.
Egyéni foglalkozások: Az egyéni foglalkozások közé tartozik a befogadás, mely a nevelés-kezelés első állomása. A nevelői és a pszichológusi foglakozásokról, beszélgetésekről.

Csoportfoglalkozások: A csoportoknak fontos szerepük van a fiatalok életében, mert ez a forma hozzájárulhat ahhoz, hogy az egyéni, csoportos, közösségi igények kifejezésre kerüljenek, illetve ezek az igények teljesülni tudjanak.”

Makranczi Zalán szubjektív beszámolója:
Kedves Naplóm!
Igaza van a majáknak. Közel a vég. Tűpontosan érkeztem meg az indulás helyszínére. Beültem a buszba és a kardomba dőltem. Még nem hevertem ki a debreceni bulit. Olyan jó selejtesnek éreztem magam. Erős kétségek közt hánykolódtam. Kell ez nekem? Kell ez nekik? Kell ez bárkinek is? Pécsen már amúgy is előadtuk egyszer…arról sincsenek jó emlékeim. Sátor, ferde színpad, az összes kocsma zaja hallatszik. Ezek mind-mind kedveznek egy két szereplős kamaradrámának. Szóval rosszul indult a menet. Gyáván elfutottam a racionalitás elől: végig aludtam az utat.

Aztán Pécsen ért a feltámadás. Sitty-sutty leértünk. Becsekkoltunk a börtönbe. Vadiúj, a hegytetőn, alant elterült a festői Pécs, ugatnak az őrkutyák. Néhány fiatal srác (mivel itt fiatalkorúak is vannak) villámgyorsan kipakolta a furgont (nem úgy!). Mi meg csak álltunk, tátott szájjal. Mindenki udvarias mindenkivel, senki nem akart semmit sem bizonyítani, nem púdereznek nekünk, összeszokott csapat. A hölggyel (nem vagyok biztos benne, hogy neveket írhatok-e, ezért nem teszem), aki végig velünk, mellettünk volt, rengeteget beszélgettünk. Kicsattant az örömtől, hogy jöttünk (tényleg), és hogy ez milyen fontos a fiataloknak, hogy ez a reintegrálódás szempontjából milyen jó. Amúgy is kék az ég, a fű zöld (nem úgy!!!)

Viszont ami még döbbenetesebb volt, kimentem…khm…hát igen, dohányozni. (esküszöm, ez nem egy dohányzás melletti kampány, de ha egyszer ennek a szenvedélynek is a rabja vagyok, mit tehetünk? Az egy másik napló és másik iromány, amelyben kifejtem, hogy szerintem, hogy vagyunk mi dohányosok sértve a jogainkban és hogy vagyunk kirekesztve,- mert vallom, hogy ki lehetne találni ezt a rendszert úgy is, hogy senkinek ne sérüljenek a jogai- ha valakit érdekel a megoldás, írjon nekem. (cím a szerkesztőségben) J) Szóval kimentem bűnözni. Ott szem és fültanúja voltam egy beszélgetésnek egy őr és egy elítélt között. Az őr kezében puska, az elítélt egy rácsos ablak mögött. A beszélgetést kb pontosan – a lényeg megmarad- ideírom:

Őr: - Hogy érzed magad?

Elítélt: - Nem vagyok jól.

Őr: - Őszinte részvétem.

Elítélt: - Köszönöm, de tudod, mi a legszarabb? Hogy nem leszek ott a temetésen.

Őr: - Sajnálom.

Elítélt: - Ő nevelt föl.

Őr: - Tudom. Sajnálom.

Elítélt: - Köszönöm.

Később megtudtam, hogy az egyik fiatalkorút, a nagymamája nevelte fel, aki hirtelen meghalt. Van rá mód, hogy közeli hozzátartozó halála esetén- szigorú őrizet alatt – az elítélt ott legyen a temetésen, de a magyar bürökrácia (köszönjük!) miatt, ennek egy jó párnapos átfutása van. Sajnos jelen esetben a nagymama annyira váratlanul halt meg, hogy a papírológia nem tudott lépést tartani vele. És a legszebb a történetben, hogy a párbeszéd mindkét résztvevője – amennyire a sorok írója meg tudja ítélni – őszintén beszélt. A fájdalom, találkozott a megértéssel. ( ha lehetek ilyen patetikus, bár szerintem lehetek, hisz a történetről mit sem tudva hallottam egy beszélgetést, aminek még a tónusától is elfacsarodott a szívem) Csak a helyzet abszurd. Ráadásul mindkét ember fiatal, pár év különbség lehet közöttük.

Eszembe jutott az a (azt hiszem) német kísérlet, amikor önként jelentkező egyetemistákat találomra két csoportra osztottak – fogva tartókra és fogva tartottakra- és figyelték mi történik. 2 hét múlva le kellett állítani a kísérletet, mert a helyzet irányíthatatlanná és kezelhetetlenné vált…Itt van olyan fiatalkorú, aki több, mint öt éve ül és a fogva tartók többsége szintén, legalább ennyi ideje dolgozik. Hmmm. És itt gondolkoztam el az őrök problémáján. Na ez sem egyszerű kérdés. Kiből, hogyan, miért lesz a büntetés végrehajtásban jó fiú? Fel tudja-e mérni, amikor jelentkezik az állásra, hogy ez mivel jár? Nem hiszem. A mai világban?” -Hallom, hogy bárhol van üresedés és jelentkezem. A végzettségem megvan, egy kis plusz továbbképzés és (juhééé!!!) nyugdíjas állásom van.” Na, aki így gondolja, - ha egy módja van- annak javaslok előtte egy üzemlátogatást! Meg fog döbbenni. Bocsánat, hogy most nem az elítéltek helyzetét elemzem, de itt éreztem meg egy kicsit a másik oldal fő problémáit.

Fotó: magyarteatrum.hu

Az előadás után – ha egy mód van rá – szeretünk beszélgetni a nézőkkel. Az egyik őr, megkérdezte, hogy, hogy tudok ennyire belemenni egy darabba? Mármint lelkileg. Nem sérülök-e? Beletelt egy kis időbe (már visszafelé jöttünk a busszal…hiába, gyorsan kapcsolok, akárki meglássa J ) mire rájöttem, hogy saját magáról kérdezett. Hogy lehet ezt hosszútávon kibírni ép ésszel? A folyamatos szerepjátszást. Ami Náluk aztán tényleg vérre is mehet. És a legszörnyebb az volt, hogy erre nem tudtam mit válaszolni. És láttam, hogy komolyan kérdezi. (A tekintetét most is látom magam előtt.) És nem tudtam neki mást mondani, mint, hogy : - Nekem könnyebb, mert minden nap más karaktert játszhatok…ha minden nap ugyanazt kéne, lehet, hogy belebolondulnék. Erre annyit mondott: - Aha. Értem.

De közben én sem tudtam elmondani mire gondolok és ő is akadályoztatva volt. Azt hiszem ezért is szól ez a napló részlet a fogva tartókról. Ha most kéne válaszolnom, csak közhelyekben tudnék, de talán az is segít. (Azóta ezen pörög az agyam) Alapszabály(SZERINTEM): Élni és élni hagyni; Hibázni ér, csak vállalni kell érte a következményeket; … Több ilyet nem írnék ide, mert kezdek Marxleninengels-es lenni…próbálok valamit kifogalmazni magamból, de csak csapongok, mert ennyire bonyolultnak érzem a kérdést. És közben azt éreztem, hogy Pécsen mégis működik.

A nézőkkel is beszélgettünk utána és marha jól reagáltak. A fő problémájuk az volt a rendszerrel (ja, azt nem mondtam, hogy ez gyűjtőfogház, aminek van- fiatalkorúaknak csinált- letöltendő része) hogy a gyerekek helyzete nincs jól kezelve. (Pedig a 60 nézőből, talán 20 volt fiatalkorú). Már későn jön a túl nagy büntetés, viszont addig meg nem is figyel rájuk senki, amíg börtönbe nem kerülnek….bonyolult kérdés…azóta is agyalok…nem én fogom felfedezni a spanyolviaszt, tudom…fogalmam sincs hol az igazság. Esküszöm, szeretném tudni, de valószínű, hogy sosem fogok ennyire belelátni a rendszerbe….Szörnyű. Hogy lehetne segíteni.? Lehet, hogy ezek a börtönnaplók fölvetnek majd egy problémát, ami egy hozzáértőnek szöget üt a fejében és kitalál valami okosságot… majd… valamikor… de lehet, hogy naiv vagyok. ÁÁÁ, nem!!!!

Biztos, hogy az vagyok.