Színházfinanszírozás mint operett - Herczeg Tamás reflexiója

Herczeg Tamás 'Színházfinanszírozás mint operett' címmel reflektált Szabó István elemzésére, ami rávilágít az Előadó-művészeti törvény megalkotása óta eltelt időszak színház-finanszírozásának történéseire.

Részlet Herczeg Tamás írásából:

Szabó István Valahol eltévedtünk, a színházak pénzügyi kálváriatörténete 2008–2012 című elemző írásában (SZÍNHÁZ, 2012. július) részletes alapossággal világít rá az Előadó-művészeti törvény megalkotása óta eltelt időszak színház-finanszírozásának történéseire, tárgyszerűen összegzi a szándékokat, a következményeket, az anomáliákat és az ellentmondásokat. A dolgozat tágabb kitekintéssel, az Előadó-művészeti törvényen túlmutatóan látleletet ad a kultúra és intézményrendszere morális válságának társadalmi hatásairól is. Eszmefuttatását – nagyra becsülve elemzését a színház jelenéről – a kérdéskör más vonatkozásával szeretném némileg kiegészíteni.

Sajnos az Előadó-művészeti törvény megjelenésével a „Színházi finanszírozás” című produkció előadása a legrosszabb értelemben vett „operett” műfaját idézi fel. A színlapon ugyan szerepelnek a fő- és karakterszerepek, ráismerünk klasszikus kontúrjaikra, de a figurák nem szerethetőek, hiányzik a békebeli miliő, a kedvesen, esendően hülye, ugyanakkor nagyvilági hangulat.

A bonviván szerepében az állam a bohém főhősök sármos eleganciájával bújik át/ki a maga alkotta törvények kiskapuin. Vérbő szubrettként cicázik vele az önkormányzat, támogatást színlelve az állami forintok lehívása érdekében, ugyanakkor a jobb kézzel adott támogatást a ballal bérleti díjként veszi vissza. Primadonnáskodnak a taót adó „mecénások” – tisztelet és hála az atipikus kivételeknek –, valójában vonakodnak támogatást adni, nemritkán csak akkor teszik, ha a kedvezményezett hozzájuk közel álló szolgáltatókkal különféle szerződéseket is köt. A direktorok pedig táncos-komikusként egyre kínosabban alakítják a „hozományvadászt”, és gyakran az intrikus szerepében fellépő tao-ügynökök jutalékával csökkentik a színházi ágazat pénzügyi lehetőségeit. Az operettre jellemző cselszövések közepette a színházi szcéna lassan ellehetetlenül.

Színház az egész világ. A kulturális élet meghatározó szereplői kétes jellemű színpadi karakterektől kölcsönzik viselkedésnormáikat, hogy talpon maradhassanak a mindennapok profán világában. Kelletik magukat, összebújnak, intrikálnak, alkudoznak, egyéni intézményi előnyökért könyökölnek – kiveszőben a szakmai szolidaritás. Holott nekik maguknak (tágabb értelemben a színháznak) kellene mintakövetésre alkalmas morális példákat felmutatniuk. Mindez különösen azért szomorú, mert tudjuk: kulturális életünk normarendszere és működése, benne a színház és az előadó-művészet szereplőiével, alapjában meghatározza, egyben pontosan meg is mutatja az egész társadalom kulturális nívóját. Ami láttatnak, kétségbeejtő.

De vissza a pragmatikus finanszírozási szempontokhoz. A tao bevezetésével roppant jelentőséget kapott a színházak jegybevétele, mert annak mértéke határozza meg tao-támogatási lehetőségeit. Reális az aggodalom, hogy ez a finanszírozási modell az életszínvonal romlása miatt (udvariasabban: javulásának elmaradása okán) hamarosan csődöt mond.

A hazai kulturális élet képzeletbeli termék-életgörbéje jóval túljutott a zeniten. A kulturális boom eleje időben és jelentőségében a Szépművészeti Múzeum Monet és barátai-kiállításához, Az Operaház fantomja, a Mozart, a Rómeó és Júlia musicalekhez, a Művészetek Palotája megnyitásához köthető. Akkoriban vidéken is számos kulturális projekt indult – a teljesség igénye nélkül: MODEM, REÖK, Ibsen Ház, Kodály Központ. Ezek az események széles, addig a kulturális élettől távol maradó, passzív célcsoportokat is képesek voltak aktivizálni, miközben a jegyárak egyre inkább megfeleltek a piaci szemlélet elvárásainak is.

Mára – az említett boom kezdetétől nem egészen egy évtizednyi távolságra – a képzeletbeli életgörbe meredeken ereszkedő trendjét diagnosztizálhatjuk.

A folytatást a Színház című lapban olvashatják.