1954. szeptember 7-én született Nagyváradon, 1973-ban érettségizett a most Ady Gimnáziumnak nevezett középiskolában, a sikertelen színművészetis felvételi után 1973 októbere óta a nagyváradi színház súgója. Körner Anna mesélt.
A kérdésre, emlékszik-e az első színházlátogatásra, így felelt: “Az előadásra nem, csak egy kép jelenik meg előttem: ülünk az első sorban édesapámmal, körülbelül három éves lehettem, és a Bánk bánt nézzük. Azt nem tudom, kik játszottak, de tudom, hogy a Bánk bán volt. A valamivel későbbi emlékeim ennél sokkal gazdagabbak és pontosabbak, mivel tulajdonképpen színházi gyerek voltam: édesapám nagyon korán meghalt, édesanyám egyedül nevelt, ő nemcsak könyvelője volt a színháznak, de a kórusban is énekelt. Az óvoda, ahova jártam, nagyon közel volt a színházhoz és a foglalkozás végén egyedül besétáltam édesanyámhoz a színházba. De szellemi-kulturális nevelésemben nemcsak az előadásoknak volt nagy szerepe, hanem a könyvelőség közvetlen szomszédságában lévő férfiszabóságnak is, ahová én bejáratos lévén, nagyon sok mindent megtudtam – vagy legalábbis meghallottam – a színház és elsősorban a színészek magánéletéről. A passzív szókincsem is komolyan bővült, mert munka közben a szabók nem igazán fékezték a nyelvüket” – árulta el Körner Anna, akiben –ahogy mondja, “biztosan a szabósági folklór hatására” – megfogalmazódott, hogy csak színész ne legyen majd a férje.
Körner Anna arról is mesélt, hogy az ő idejében már oldalról súgtak. “Szerencsére, mondhatnám, mert ott lent nagyon-nagyon rosszul éreztem magam. Nem vagyok klausztrofóbiás, de a súgólyukban valami hasonló érzés töltött el. Pedig jó hely az ott lent, nem véletlenül vált „legendássá”, ugyanis onnan a hang éppen oda visz, ahová kell, és csak az hallja, akinek szól. Oldalról súgva előfordulhat, hogy még a karzat is hallja” – számolt be a súgó, akit a színészek avattak be a titokba: legalább egy szótaggal mindig előbb kell járnia.
“Azt is meg kellett tanulnom, hogy észrevegyem: mikor van baj, vagyis az elhallgatás, a megtorpanás mikor nem jelent művészi szünetet.
Meg kellett tanulnom az ilyenkor általánosnak mondható, segélykérő „döglött hal tekintetet” elkapni, majd gyorsan szólni vagy mutogatni. Volt olyan előadás, ahol egyik-másik színésszel közösen megbeszéltük az egyezményes jeleket, hogy ne kelljen annyit mondanom. Simán ment. Akadt aztán olyan is, aki eleve nem tökéletes pontossággal tanulta meg a szöveget, mert tudta, hogy rám számíthat. Na és a pityegés! Előfordul, hogy egy-egy színész nem tudja, mikor következik – akkor szoktam az ujjaimmal halkan pityegni. Ez az egyezményes jelünk. De ha az illetővel az egyik vagy másik kolléga ki akar tolni, pittyeg össze-vissza. Szerencsére ilyesmi ritkán esik meg” – fejtette ki Körner Anna, aki szerinr nem lehet úgy súgni, hogy nem rokonszenves a színész vagy a darab.
“Ha véletlenül ilyesmi merül fel, akkor azt föltétlenül félre kell tenni és a munkában maximálisan együtt lenni. Ezért nehéz átvenni például mástól egy-egy darab súgását. Nálunk a színháznál ketten voltunk mindig, most is ketten vagyunk, nagyon jól tudunk együtt dolgozni, évad elején megbeszéljük, ki melyik darabot súgja le, ilyen téren szinte soha nem csúszik be semmiféle „keveredés”. Eddig egyetlenegyszer kértem kifejezetten darabot, 1974-ben Az ember tragédiáját. Imádom, tudtam könyv nélkül, félálomban is mondtam. Máig a bibliám, nincs olyan élethelyzet, hogy ne lenne rá egy-egy Madách-idézetem. Szóval ez volt az egyetlen kérésem, visszautasításra pedig soha nem is gondoltam” – mondta Körner Anna a kronika.ro-nak.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.