'Vannak még Don Juanok' - interjú Widder Kristóffal

Október 5-én kerül sor a dunaújvárosi Bartók Kamaraszínházban a Don Juan menyasszonyai című színdarab premierjére. Ehhez kapcsolódóan készült interjú a főszerepet játszó Widder Kristóffal.

Widder Kristóf a Színművészeti Egyetemen negyedéves a színházrendező–fizikai színházi koreográfus szakon. Jelenleg osztálytársa, Táborosi Margaréta irányítása alatt próbál Dunaújvárosban, ahol október 5-én debütál a Bartók Kamaraszínházban a Don Juan menyasszonyai előadás főszereplőjeként.

Hogy kerültél kapcsolatba a színházzal?

A szüleim délutáni elfoglaltságot kerestek a csemetéjüknek, így én zenéltem, hangszeren tanultam, csellóztam 13 évig és jártam egy drámastúdióba. A zenélés és a színházi közeg is a család döntése volt és ma már úgy gondolom, hogy nagyon jól választottak. Általános és középiskolás éveim alatt meghatározó élményem volt ez az aktív élet. Beleszerettem egy pillanat alatt, amikor már felfogtam, hogy mi történik velem. Imádtam, a változatos életformát, azt, hogy én még délután ide megyek, este oda megyek, ezt csinálom, azt csinálom, amazt csinálom és akkor még éjjel tanulni is kellett.

A zenélés megmaradt az életedben?

Ez a kettő nagyon sokáig futott párhuzamosan. Zenei általános iskolába jártam és második éve csellóztam, amikor megkérdezte a tanárom, hogy akarok-e komolyabban foglalkozni a zeneművészettel, mert lehetne és akkor úgy döntöttem, hogy nem. Ezt rám bízták a szüleim.

A drámastúdiós élmények után, egyértelmű volt, hogy merre tartasz?

Számomra igen, de ezt még sokáig nem fogalmaztam meg. Klasszikus módon jutottam a döntésig. Gyerekként először színész akartam lenni, aztán mire leérettségiztem tisztázódott bennem, hogy nem tenném fel erre az egész életem. Pesti gyerek vagyok és közvetlen érettségi után jelentkeztem a Színművészetire színész szakra, de akkor már úgy gondoltam, hogy ez amolyan öntrenírozás, hiszen nem indult rendező osztály. Edzettem magam a rostára, a benti hangulatra, hogyha úgy alakul később, valamennyire ismerős legyen a közeg. A rendezés, az alkotói oldal, az irányítás, a komplex képben való gondolkodás érdekel, de izgalmas, hogy az élet úgy hozza, hogy egy-egy szerep erejéig felmehetek a színpadra.

Ma, amikor elmosódnak a határok a hagyományos értelemben vett férfi-női szerep között, szerinted létezhetnek még Don Juanok?

Szerintem vannak, méghozzá mindkét nemből! De ma már a 'Don Juanság' nem tartozik az erkölcsileg elítélendő jelenségek közé. A szexuális forradalom utána ez inkább a ránk zúduló mérhetetlen szabadság feldolgozásának része. Amennyire fojtogatóak lehettek anno a társadalmi elvárások, néha annyira rémes ez a szabadság, mert sokaknál a 'Don Juanság' létállapot, a skalpszerzés pedig eszköz arra, hogy önigazolást nyerjenek. 

A darab rendezőjével Táborosi Margarétával osztálytársak vagytok, régóta ismeritek egymást, színészként, rendezőként is közreműködtetek egymás vizsgaelőadásaiban. Milyen most profi körülmények között találkozni?

Nagyon izgalmas. Az egyetemen mindenki dolgozott a másikkal koreográfusként, táncosként, rendezőként, színészként, így nem csak magunkat próbálhattuk ki sok szerepben, hanem más-más oldalunkat tudtuk megmutatni egymásnak is és a kétoldalú kommunikáció gazdagított mindnyájunkat. Az, hogy ki miben talál leginkább önmagára, mostanra tisztult le, most már higgadtan tudunk együttműködni, jobban bírjuk a feszített munkatempót, kevesebb a konfliktus, ami megnehezítené a munkát. Margarétával már elmélyült annyira a viszonyunk a munkában, hogy ne kelljen sokat gondolkodnunk azon, szívesen dolgozunk-e együtt. Sokszor fél szavakból is értjük egymást, az is igaz, hogy vannak pillanatok, amikor nem biztos, hogy jó ha összekacsintunk, de szerencsére ebből most nem volt gond. A találkozás a dunaújvárosiakkal frissítő volt mindannyiunk számára, szerencsés, hogy az első profi munkánk során egy nyitott, fiatal csapattal dolgozhatunk.

A készülő előadás mennyiben nevezhető fizikai színháznak?

A fizikai színház tükörfordítása az angol „physical theatre”-nek, ami külföldön kicsit mást jelent, mint amire itthon elkezdtük használni. Kint az expresszív, erős fizikalitáson alapuló, nem feltétlenül szöveges színházat jelenti. Itthon pedig azt, hogy a szöveg, és a mozgás, egy prózai műben és a mozgásban való gondolkodás közelíteni kezd egymáshoz. A Don Juan egy alapvetően zenés produkció, aminek a mozgás elengedhetetlen része. A próbafolyamat alatt még keresgéljük a kérdésre a választ, hogy ez mennyiben fizikai színház... Egyébként én nem kedvelem a bélyegeket, hiszen a színház a komplexitás felé halad, és egyre inkább elvárás, hogy egy színész jól tudjon mozogni, hogy egy rendező hozzá tudjon szólni egy-egy mozgásos jelenethez, hogy a mozgást, mint alkotó elemet használja. Persze van, aki könnyebben gondolkodik a mozgásban, talán mi, akik a fizikai színházzal ismerkedünk, ilyenek vagyunk. Ez nem azt jelenti, hogy csak a mozdulat nyelvén fogunk szólni, inkább azzal jár, hogy törekszünk arra, hogy a színész testében is gondolkodjunk, hogy ne csak egy darab érzelmi világát vizsgáljuk, hanem a szerepelemzéskor a test kifejező erejét is figyelembe vegyük. Azt reméljük, hogy a Don Juanból ez látszódni fog. 

Szerző: D.B.