A Bolha a fülbe című Feydeau-bohózatban a beszédhibás unokaöcs szerepét alakítja Mercs János a debreceni Csokonai Színházban. "Az egyik nagy feladat, hogy értse is közönség, amit mondok, meg ne is..." - mondja a színész, akit Rideg Zsófia kérdezett.
Mercs János mesélt:
– Itt is, mint általában, több nehézség van. Az egyik, hogy értsék is, amit mondok, meg ne is. Egy beszédhibás embert kell játszanom, úgy, hogy a néző, ha lehet minden szót értsen. Valójában tehát a partnereknek kell eljátszani, hogy nem értik, amit mondok, hiszen ebből adódnak a félreértések. Nem állítom, hogy már „megvan a figura", de örömmel keresgélek.
– A nagyfokú fizikai intenzitás, amit rendszerint belevisz a játékába, hogyan vihető át verbális szintre, hogy valamiféle tánc legyen maga a szövegmondás is?
– Nem tudom... Inkább azt érzi a színész egy ilyen szerepben, hogy amit nem tud verbálisan kifejezni, azt át kell vinnie a testébe. Mint ahogy látjuk a süketnémákat, akik sokkal intenzívebben kommunikálnak egyéb jelrendszerek által, mivel hiányos a verbalitásuk. Érzi a színész, hogy valahogy meg kell értetnie magát, és ezért plusz eszközöket használ, mert azt szeretné, hogy átjöjjön a szándéka. Lesznek mindenféle mutogatások, de közben meg nem szabad hülyét játszani, hiszen nem barkóbáról vagy activityről van szó, csupán egy fogyatékosságról, amit megpróbál az ember kompenzálni.
– A mulatságos az, hogy nála vannak általában a legfontosabb üzenetek, és pont ő nem tudja átadni. Akkor működik a komikum, ha az egy életbevágó dolog az illetőnek.
– Igen, ez így van. És kiderül, mennyire lesz hiteles, mármint nemcsak az én alakításom, hanem az egésznek a tétjét mennyire tudjuk átadni, illetve saját magunkon átszűrni. Muszáj, hogy az életünk legyen a tét itt is - mint mindig -, különben nem olyan érdekes. Csak ez most komikumot szül, vagy valami abszurd őrületet, és nem tragédiát. Valahogy minden megoldódik, de az energiákkal ugyanúgy kell gazdálkodni, mintha a tragikus végkifejlet felé sietne az előadás.
– Mennyire idegen tőlünk ez a darab? Mi ezeket rendszerint az abszurd felé közelítjük, Kafkás, Örkényes világ felé visszük el...
– Igen, mert én is mulatok ugyan, amikor olvasom, de azt is érzem, hogy nem egy Hamlet. Azt kell tehát elérnünk, hogy ugyanúgy sorskérdésekről szóljon – nekünk legalábbis –, mint egy Shakespeare, mert ha nincs tétje, akkor unalmassá válik, egy szimpla bohózattá. Közben meg van egy olyan professzionálisan megírt szerkezete, amit működésbe kell hoznunk és akkor talán minden rendben lesz. De poén és poén között is nagy különbség van. Igen, vannak abszurd megoldások, amik a mi kultúránkhoz közelebb állnak. Az pedig csak egy dolog, hogy nem úgy tekintünk Feydeau-ra, mint a világirodalom legjelesebbjére, inkább egy jó színházi szerzőnek tartjuk. A színház a lényeg. Valamit kétségtelenül tud, nem véletlen, hogy ennyire népszerű. És nem biztos, hogy túl sok mögöttes tartalmat kell belevinni.
– Úgy működik jól az előadás, ha a színészek egy nagy zenekart alkotnak benne. A ritmusban is lehet jelentés, tartalom...
– Igen, az egésznek a szerkezete olyan. Vannak más darabok, ahol bátran játszhatok én a szünettel, a tempóval, a ritmussal, itt viszont, ha nem jó ütemben mondja az ember vagy nem jókor lép jó helyre, akkor ügyetlen és vontatott lesz, valami erőltetett vicceskedés is létrejöhet... ezért nagyon kell figyelni. Az sem könnyű, hogy sokan vagyunk, mert mindenkinek más a jelrendszere, összecsiszolni ezeket a különböző köveket, az súrlódással, és ezáltal feszültséggel jár.
– Ha végig nézünk eddigi pályafutásán, mennyire elégedett a kapott feladatokkal?
– Azt hiszem az ember alapvetően elégedetlen. Ha például kapsz egy hálás szerepet, akkor egyszerre vagy elégedett és elégedetlen. Amikor előre érzed, hogy meg tudod csinálni, az sokkal kevésbé izgalmas, mint amikor nem tudod, hogy meg tudod-e. És beszélhetnénk most színészi fájdalmakról, sablonokról, alkatokról, sztereotípiákról. Egy próbafolyamat során rengeteg dolognak kell összeállnia ahhoz, hogy jó legyen az alakítás. Az kevés, hogy van egy jó darab, a színház ennél sokkal összetettebb. Ha kap az ember egy nagyon jó szöveget, ami értékes irodalmilag, színházilag izgalmas lehetőségekkel teli, továbbá jó rendezővel, kollegákkal hozza össze a sorsa, és van benne, egy olyan feladata, ami nagyon izgatja és muszáj kibányásznia magából valamit, akkor az a legjobb dolog a világon. Amikor ez sikerül, akkor érzem magam a leghasznosabbnak. Persze ez ritkán jön össze, de a nagyszámok törvénye alapján, minél többet dolgozol, annál többször. Sokszor rajtad kívülálló okok miatt kapsz egy feladatot, és vannak szerepek, amik elmennek melletted. Ezek rendkívül nyugtalanító dolgok, miközben azt is tudja az ember, hogy az elégedetlenség sokszor nagyon jó dolgokat szül.
Szerző: Rideg Zsófia
Nagy karneváli ünnep Feydeau fergeteges darabja. Természetesen bohózatot láthat majd a közönség, de aktuális felhangot kap a sztori: sok különböző nemzetiség futkározása a nagy európai bordélyházban, ahol mi is elfoglaljuk a saját, szerény, mégis sorsfordító szerepünket.
Képek a próbákról:
1.
2.
3.
4.
5.
Forrás: Csokonai Színház