Más ritmus, más hőfok - Interjú Pálos Hannával

Borbély Alexandra, Pálos Hanna és Tasnádi Bence idén végeztek a Színház- és Filmművészeti Egyetemen, színházi gyakorlatukat mindhárman a Katonában töltötték, az idei évadtól pedig a társulat tagjai. Ez alkalommal Hannát kérdezte Fullár Fanni, a Katona blog szerzője.

Gyakorlatod első évében főként kis szerepeket játszottál. Mennyiben helytálló az a megállapítás, hogy a második évben jöttek azok a felkérések, amelyekben jobban meg tudtad magad mutatni a Katona közönségének?
Bevallom, ezen nem gondolkoztam, nem így éltem meg az elmúlt időszakot. Először a Cigányok csapatába hívott Máté Gábor, ami nagy kihívást jelentett. Nem is gondoltam arra, hogy esetleg más feladatokat is fogok kapni, de belekerültem a Szirénénekbe, majd a Dilettánsokba és ennek nagyon örültem. Eszembe sem jutott, hogy miért nem játszom nagyobb szerepet. Tettem a dolgomat, eközben akadt elég feladatom az egyetemen, úgyhogy nem is jött ki rosszul....
A Cigányokban, Kisasszony szerepében vetkőznöd is kell...
A Cigányokban nem foglalkoztatott, hogy szép vagyok-e vagy sem. Hirtelen egyéb problémákkal szembesültem, például azzal, hogy egy nagy színpadon kell megszólalnom, meg kell szoknom a közös munkát azokkal az emberekkel, akiket eddig a nézőtérről figyeltem. Tágranyílt szemekkel, kicsit megszeppenve próbáltam végig ezt a darabot. Az meg, hogy van egy pólólehúzás, három másodpercig... Úgy döntöttem, hogy megcsinálom. Jobb is volt gyorsan átesni rajta.

Hogy fogadtad, hogy szerződtettek?
Jól, persze! Épp az Anamnesist próbáltuk Bodó Viktorral márciusban, amikor szóltak, hogy fáradjak át Máté Gábor igazgatói irodájába. Teljesen rosszul lettem, mindent el tudtam volna képzelni: vagy azt mondja, hogy „szerződtetünk”, vagy azt, hogy „Hanna, idáig vártam, próbálkoztam, és ne haragudj, de ez most nem fog összejönni”. Mind a két opció ott lebegett a szemem előtt. Végül nagyon megkönnyebbültem. Gyakorlaton lenni átmeneti időszak. A színházban is vagy meg nem is. Érdekes, hogy aláírtam egy papírt és azóta jobban érzem magam, de végülis ez egy visszaigazolás, azt jelenti számomra, hogy elfogadtak olyannak, amilyen vagyok és egy csapathoz tartozhatok. Ettől nyitottabb tudok lenni, szerintem felém is nyitottabbak már a többiek. Azt hiszem csomó mindent túlagyalok... Az elmúlt másfél év azzal is telt, hogy nagyon ügyeltem, nehogy félreérthető legyen a viselkedésem, nehogy azt higgyék, azért vagyok kedves, mert hátsó szándékaim vannak, de ezeket az aggodalmakat már elengedtem. Most talán az a legfontosabb feladatom, hogy elfogadjam: egy kőszínházi működés más, mint a főiskolai, másként készül egy előadás, mint egy vizsga. Mondhatnád, hogy itt volt ez a két év gyakorlat, ami alatt megszokhattam volna, hogy zajlik a Katonában a munka, de lehet, hogy ez nekem hosszabb ideig tart. Még adódnak helyzetek, amelyekben türelmetlenül reagálok. Ennek az lehet az oka, hogy nagyon szeretek aktívan, nem csak a saját szerepemen, hanem az egész produkción dolgozni, úgy, ahogy az osztálytársaimmal dolgoztunk. Gyakran megkértük a másikat, hogy nézze meg a jelenetünket, ilyenkor hajnalig vitatkozunk, magunkban próbáltunk és mesterség órán mutattuk meg a tanároknak, hova jutottunk. Folyamatosan azt érezhettük, hogy munkálkodunk, igyekszünk haladni, tehát nem voltak üresjáratok. Az egyetemi intenzívebb létforma volt, mint a színházi. Most azonban meg kell tanulnom négy-négy órában, más hőfokon, más ritmusban égni és dolgozni. A Katonában mindenkinek van családja, gyereke, számlákat kell befizetnie - most már nekem is. Ez pedig mást követel meg az embertől, mint az, amikor csak a vizsgákra kell koncentrálnia. Tegnap beszélgettem a kollegákkal arról, hogy türelmetlen vagyok-e és azt mondták, 'még egy kicsit igen'. Úgyhogy most azon gondolkodom, min változtassak. 

Október 24-én játsszátok A Gondnokság (a Katona színházi sitcomja) második évadának első részét. Te formálod meg Verát. Vajon megint szerelmes lesz? 
Fogalmam sincs. Én ugyanolyan izgatottan várom a folytatást, mint a nézők. Tizennyolcadika körül már sejteni fogom, mi vár Verára. Kovács Dani és Dömötör Andris rendezők mindig hoznak egy story boardot (könyvet), ami tartalmazza, hogy melyik jelenetben kik szerepelnek és körülbelül mi a konfliktus. Általában ezt az előadás előtt egy héttel osztják meg velünk, hogy érlelődjön bennünk, majd három napig próbálunk. A Gondokságon néha próbák közti lopott órákban, meg éjszaka is dolgozunk, de bármilyen probléma adódik, végül mindig összeáll az előadás. Az egyik epizódot például úgy raktuk össze, hogy nem találtunk olyan időpontot, amikor a csapat mind a hét tagja ráért volna. Előfordult, hogy a fiúk mondták: „ez a jelenet kész, mi úgy gondoltuk, hogy Vera itt kábé ezt reagálná és szerintünk te itt majd kábé ezt fogod csinálni.” Sőt emlékszem, a 6. résszel már a második előadáson is túl voltunk, amikor rájöttem pontosan mi is történt ebben a fejezetben. Olyan gyorsan zajlott körülöttem minden, hogy csak kapkodtam a fejem. Itt megjegyezném, hogy hatalmas csapat dolgozik a háttérben a díszleten, a kellékeken, a videókon, a hangokon, fényeken, és nélkülük a mi munkánk értelmezhetetlen lenne.
A Gondnokság eddigi részeit bárki megtekintheti az előadás Youtube-csatornáján. Te vissza szoktad magad nézni?
Nekem szükségem van egy kis időre ehhez. Akkor szeretem visszanézni magam, amikor már hasznos és nem kétségbeesést vált ki, nem jut eszembe, hogy „Úristen én így nézek ki?! Nekem ilyen hülye hangom van?!”, hanem némiképp rá tudok látni és képes vagyok levonni a tanulságokat belőle.

Mikor jön el ez az idő? 
Mi négyen vagyunk testvérek, és 15-16 éves korom körül készítettünk egy filmet, amit karácsonyi ajándéknak szántunk. Mostanában visszanéztem, de azt hiszem kicsit korai volt… Azzal biztatom magam, hogy 'most már biztos, előrébb tartok, mint akkor'. Emlékszem, hogy amikor készítettük, fetrengtem a röhögéstől és olyan ronda kislány voltam, de tényleg! És olyan magabiztos! Most, amikor azt érzem, hogy már jobban hasonlítok egy emberre, ezerszer kritikusabb vagyok és minden apró változást traumaként élek meg. Korábban semmi bajom nem volt magammal, de a munkával együttjáró folyamatos önvizsgálat sok kérdést vetett fel bennem magammal kapcsolatban. Persze az is lehet, hogy a kétségek, kérdések nem csupán a színházi munkából adódnak, hanem egyszerűen abból, hogy felnőttem. Szóval néha bizonytalan vagyok, nem egészen vagyok jóban magammal, ugyanakkor hálát adok azért, hogy a Máté Gábor-féle képzés sokfajta kérdésfelvetésre tanított meg.

Az Anamnesis kapcsán a Magyar Hospice Alapítványnál töltöttél néhány délutánt. Észrevetted magadon, hogy azon kattog az agyad, mit lehet majd színpadra vinni?
Próbáltam elfelejteni, hogy egy előadás kapcsán vagyok a Hospice-nál, szerettem volna azon a pár délutánon teljesértékű önkéntesként részt venni a munkájukban és felvenni a mindennapi ritmust, rászolgálni a bizalomra. Érzelmileg távol tartottam magam attól, amit tapasztaltam, de mondták is, hogy ezt muszáj megtennem. Így is megviselt az ott töltött idő. A legjobban az rázott meg, amikor elmentük egy boncolásra, mert soha nem láttam még halott embert. Tudtam, ha nem bírom, akkor ki lehet menni, de nem tudtam, milyen hatással lehet rám a látvány. Végignéztem és csak este csapódott le bennem az élmény, ami utána napokig velem maradt.
A mi osztályunkban Dorát játszod, akinek megölik a gyermekét az osztálytársai és végül vele is végeznek...
Megdöbbentem, amikor Máté Gábor felolvasta a darabot. Szinte rám zuhant, nyomasztott, gondolkodóba ejtett. Nagyon pontos ez a szöveg, ami biztos Pászt Patrícia fordítónak is köszönhető... Egyszerű, lényegre törő, emberi és ettől szép és nemes. Egy ilyen mű esetében végképp ki kell zárni minden öncélú színészi ambíciót. A lényeg, hogy a lehető legpontosabban elmondd a szöveget és az eljusson a nézőkhöz. Nekem mindegyik mondathoz kötődik személyes gondolatom, de ezt elég, hogyha én tudom. Mindenesetre ez is segít abban, hogy közvetítő szerepet tudjak betölteni. 
Az is nagy segítség volt, hogy olyan komoly színészekkel kellett együttműködni, akik csak ülnek, mondják a szöveget és semmit nem kell csinálniuk, mégis azt jelentik, amik. Sokat lestem a partnereimet a próbák alatt. A szeptemberi felújítópróbán, amikor nem volt jelenetem, gyorsan beültem a nézőtérre. Jó nézni Bodnár Erikát, Ujlaki Dénest, Haumann Pétert, Bán Jánost, Szacsvay Lászlót… Látszólag semmi különöset nem csinálnak, csak mondják a szöveget, de gyönyörű. Remélem, egyszer majd olyan nyugodt leszek, mint ők.... Sokszor kapok tőlük tanácsot: „Figyelj, nem kell ott kiabálni, inkább egész halkan tedd fel a kérdést!” vagy „Tedd le a pontot, utána tartsál szünetet!”. Ők tudják, hogy sok múlik a technikán. Azt a tudást, amit ők hordoznak, talán negyven év alatt lehet megszerezni. Ők elsajátították már....

Már a Pinokkió próbái is folynak, melyben Csajkovszkij, a hattyú illetve Kikiáltó leszel. Mennyiben fognak elkülönülni egymástól az ember és az állat szereplők az előadásban?
Nem lesznek állat szereplők, inkább állat-embereket láthat majd a közönség. Néha, ha mész az utcán, és meglátsz egy embert, nagyon emlékeztet egy állatra az arcberendezése, a viselkedése, vagy az öltözködése miatt. Ennek megfelelően, például Rajkai Zoli egy szomszédot játszik majd, aki nagyon emlékeztetni fog egy patkányra. Nem patkány lesz, inkább egy patkányszerű szomszéd, ami biztos mindenkinek ismerős. Én sem fogok hattyúként gágogni vagy kurukkolni. A kiindulási pont számomra is az, amit Parti Nagy Lajos megírt: hogy Csajkovszkij a hattyú üldögél a tavon, és egyébként révész… Most úgy tűnik, ez a Csajkovszkij egy nyugdíjas balett-táncos, aki fehér ruhában fog feküdni egy fürdőkádban és nagyon fog emlékeztetni egy hattyúra. 
Idén vállalsz a Katonán kívül munkát?
Fogok forgatni két filmben is: Bodzsár Márk az Isteni műszak és Gárdos Péter Hajnali láz című nagyjátékfilmjében. Mindkettőt nagyon várom már. Az Isteni műszakban Rába Rolanddal, Keresztes Tamással, Ötvös Andrással, a Hajnali lázban pedig Kovács Lehellel fogok együtt dolgozni. A Gárdos-filmben svédországi jeleneteim is lesznek, ezért márciusban odautazom repülővel, másnap forgatok, aztán jövök is vissza. Olyan lesz, mint ahogy kiskoromban elképzeltem egy színésznő életét. Hátha lakókocsim is lesz… (Mosolyog.)
Meg továbbra is megy a Kutyaszorítóbban című előadás a Bárkán...
Nagyon szeretem játszani azt az előadást is. Osztálytársamhoz, a most rendező szakos Radnai Márkhoz és a 011-es Alkotócsoporthoz köthető a produkció. Velük is szívesen dolgoznék még.
Ki tudsz kapcsolni valamikor?
Igen, de vannak olyan feladatok, amiken egész éjjel tépelődöm, amelyek felébresztenek kora reggel. Mostanában egyébként főzéssel tudom magam a leginkább kikapcsolni; kinézek magamnak egy receptet a Mindmegette.hu -n, elmegyek bevásárolni hozzá, megfőzöm és gyertyafényes vacsora keretében tálalom. Se színészet se színház. Szükségem van arra, hogy nekem is legyen magánéletem, ami nem a színházról szól.

Szerző: Fullár Fanni katona.postr.hu Szerkesztette: Színház.hu