A ráismerés gyógyító komikuma - Vidnyánszky Attila mesélt

Kassa, Kijev, Új Színház után a debreceni Csokonai Színházban is színre viszi a Bolha a fülbe című Feydeau-bohózatot Vidnyánszky Attila. A rendező többek között arról mesélt az próbák szünetében, miért nem szabad túlelemezni Feydeau-t, miben segített de Funès grimasza, és hogy miért lett a kupleráj öreg és beteg vendége görög.

Metafizika?

– A kassai Bolha története még az egykori Jugoszláviában kezdődött – emlékszik vissza a Vidnyánszky Attila. – Valamikor '91 vagy '92 táján Faragó Edit újvidéki színésznő megalapította az egyetlen szentté lett színészről elnevezett Szent Genéziusz Társulatot. Azt tervezte, hogy határon túli alkotók alkalmi együttese létrehoz nyaranta egy előadást, amit aztán magyar nyelvterületen utaztatnak. Így kerestek meg, hogy legyek asszisztens egy nagynevű rendező mellett a Szentivánéji álomban. Én akkor már kijevi főiskolás rendezőként több fesztiválon nyertem díjat, ezért nem esett jól, hogy rám csak asszisztensként számítanak... Már Budapesten jártam, amikor utolért a telefon: nincs neves külföldi rendező, rendezzem én a Szentivánéjit... Ez már jobban tetszett, egy éjszaka alatt meghúztam a darabot, és mire másnap megérkeztem Zentára, a próbák helyszínére, kiderült, hogy nincs elegendő színész, ezért Machiavelli Mandragórája volna a feladat. Ámokfutás volt az egész, viszont jó buli, és jó pénzt ígértek – ebből a végére húsz tábla csoki lett... A Mandragórában játszó Bocsárszky Attila (aki azóta is Kassán dolgozik a Tháliában) és Fabó Tibor (aki akkor ott volt művészeti vezető, ma már Komáromban színész) meghívtak Kassára...

Karl József ügyelő, Pethő Zsuzsa súgó, Vidnyánszky Attila rendező, Jóvér Csaba rendezőasszisztens a Bolha a fülbe próbáján

– A színháznak jókedvet adó közönségsikerre volt szüksége, ezért jött szóba a Bolha. Akkoriban – gőgösen – ilyen vicikvacak bohózatokkal, mint a Feydeau-darabok, nem foglalkoztam. Kérték, olvassam el, és én beleszerettem. Mondják, hogy Feydeau-ból nőtt ki Ionesco abszurdja. Valóban a darabban a figurák, a helyzetek olykor az őrület határán mozognak, és azok az erők, amelyek az embereket mozgatják, metafizikaivá tudnak nőni. Akkoriban ezt talán nem így fogalmaztam volna meg, de éreztem a darabban az energiát. Nem sokkal korábban láttam egy Bolhát, ahol csapkodták az ajtókat, és a díszletfal olyan illúziórombolón libegett, hogy azt kértem Balla Ildikótól: nálunk ne legyenek ajtók... Szívesen emlékszem vissza arra a csapatra és előadásra...

De Funès grimasza

– '96-ban jártunk. A beregszászi társulattal már három éve küzdöttünk elképesztő körülmények között. Nem fogadtam el meghívásokat, mert nem lett volna fair a társulattal szemben, ha otthagyom őket abban a kilátástalan nyomorban. Ám akkoriban történt valami: kurdarcot vallottam a Szarvassá változott fiúval – úgy éreztem, nem követ a társulat, ezért akkor abbahagytuk a próbákat. Ekkor ért a kijevi Orosz Nemzeti Színház felkérése (ahová évekkel ezelőtt főrendezőnek hívtak). A kijevieknek tuti sikerre és örömelőadásra volt szükségük, hiszen nehéz éveket éltek ők is: szétesett a Szovjetunió, Ukrajna önálló lett, elképesztő volt a szegénység, a kuponvilág. Ekkor ajánlottam nekik Feydeau-t. Nem is ismerték! Lefordíttattam, de nagyon aggódtam, hogy a komoly orosz színházi hagyományokra kényes művészeti vezetés mit szól majd ehhez a francia bulvárhoz.

Szergej Maszlobojcsikov kijevi plakátja nyomán készült a Bolha debreceni plakátja is

– Meglepetésemre lecsaptak rá, és kaptam három hónap próbaidőt!

– Az orosz repertoárszínházakban nem úgy van ám, hogy a rendező otthon mindent apróra kispekulál, aztán az olvasópróba után „lerendelkezi" a darabot, vagyis megmondja kinek-kinek, merre hány méter, aztán másfél hónap alatt „felrakja" az előadást (Magyarországon ez a rend). Az első próbán díszlettervek sincsenek, majd csak az elemző munka eredményeként születő koncepcióhoz készül a tér. Egy hónapig csak a szöveggel matatnak az asztal mellett, az elemzések során a figurák motivációját keresik, idővel már etüdöznek is.... Ahogy a Sztanyiszlavszkij-módszer megköveteli!

– Na de mit lehet csinálni egy habkönnyű bohózattal három hónapon át!?

– Csupa nagy formátumú, tekintélyes színészegyéniségre, az akkori kijevi orosz nemzeti legnagyobbjaira voltak kiosztva a szerepek. Azt kértem, menjünk a színpadra, és nyaljuk be a koreográfiát. De ők nem ehhez voltak ugyebár szokva. A Hamletet muszáj elemezni, Feydeau-t azonban felesleges. Minél mélyebbre ásol, annál inkább zavarba jössz: egyre értelmezhetetlenebbé és következetlenebbé válik a sztori, a figurák motivációjának a megfejtése is inkább zsákutcába vezet, mint segít. Viszont technikailag rendkívül nehéz koreográfiát kell „kitechnikázni", és ha nem tud könnyedén működni az előadás, akkor a technika megöli a lendületet, a ritmust. Eleinte nagy volt az ellenállás. Végül egy Louis de Funès-filmet mutattam nekik. Azt kértem, elemezzük, milyen döntési folyamatok előznek meg egy-egy grimaszt. Hamar rájöttek, hogy nincs értelme. Nevetünk rajta és kész! Ez is egy út, kérem, fogadják most ezt el... Két hét után kezdték élvezni és érezni a munkát, és persze utána a sikert. 2010-ig játszották az előadást, tizennégy év alatt négy szereposztással.

Olt Tamás, Ráckevei Anna

Minden látszik

– A kijevi előadásnak Szergej Maszlobojcsikov volt a díszlettervezője, aki később az Új Színházban is rendezett, Debrecenben pedig a Toscát, A hárpia megzabolázását vitte színre, az idén A viharban dolgozott a beregszásziakkal. Vele találtuk ki a debreceni előadásban is használt, feje tetejére állított színpadképet, és azt, hogy a körforgóra kerülnek a jelzésszerű, áttetsző szeparék. Így nincs szükség ajtókon való ki-berohangálásra, színészileg viszont gazdagodnak az alakítások, hiszen a színész akkor is „bent" van, amikor „kimegy", akkor is látszik, amikor azt játssza, hogy nem látszik... a nézők végig látják őket.

– A kijevi színészek nagyszerűek voltak, de talán az elemző hajlamuk miatt lassabb, kicsit talán „okosabb" lett az a Bolha, mint amilyen fergetegesnek szerintem egy bohózatnak lennie kell. Évekkel később az Új Színházban már nem volt gond a tempóval, mert nagyszerű társaság jött össze: Bánsági Ildikó, Györgyi Anna, Gáspár Sándor, Iglódi István, Helyei László, Tordai Teri – és ebben a darabban debütált Pesten Trill Zsolt. Stílusbravúrok és zseniális alakítások sorából állt össze egy fergeteges előadás, és dőlt a nevetéstől a közönség.

Európai kupleráj

– Nagy karneváli ünnep ez a darab, de most van még egy konkrét apropója annak, hogy ismét nekifutok a színrevitelének: úgy érzem, áttételesen, komikus fénytörésben beszélhetünk általa a helyünkről Európában, a világban. Természetesen bohózat marad, de lesz egy különös alapfelállás, ami miatt aktuális felhangot kap – sok különböző nemzetiség futkározása a nagy európai bordélyházban, ahol mi is elfoglaljuk a saját, szerény, mégis sorsfordító szerepünket.

Trill Zsolt - a brüsszeli Tüzes kandúr magyar alkalmazottja

– Mivel az eredetiben is van a francia mellett angol és spanyol szereplő, azt gondoltam, mi volna, ha ezt tovább ragoznám. Így lett az orvos német, aki azt mondja: „Itt mindenki az én betegem!" A kupleráj beteg és öreg vendége természetesen görög. És lett egy skót is, mert ebben a műfajba belefér egy szoknyás fickó is. A szolgálók pedig – mondanom sem kell –, a nemrég csatlakozott országok állampolgárai... Amikor kitaláltam, hogy a Bolha kuplerája legyen európai uniós kupleráj Brüsszelben (a cím: Rue de Liberte 1789), nagyon kellett vigyáznom, nehogy ez több legyen néhány ötletnél. Nem szabad, hogy bármilyen koncepció rátelepedjen a lényegre: a Bolhán nevetni, kacagni kell... Az ősbemutatón állítólag két embert kellett kórházba szállítani, mert előadás közben kiakadt az állkapcsuk a nevetéstől. Ezt persze nem szeretném, de azt igen, hogy közösen oldódjunk fel a ráismerés gyógyító komikumában.

Lejegyezte: Kornya István

Fotók: Máthé András