Karamazovság és lázálmok - Interjú Laboda Kornéllal

„Arra ne számítson senki, hogy kivonatoljuk a regényt, elmeséljük a Karamazov testvéreket…” - mondja Laboda Kornél rendező, aki közös munkáról, különös testvériségről, és egy könnyed, „fecsegő” Fegyáról mesélt Sturm Andreának. A Dosztojevszkij regénye alapján írt előadást október 15-én mutatja be a FÜGE és a MU Színház.

MU: A megszokottól eltérően alakult ki az alkotógárda: nem Te választottad a színészeket, hanem ők kerestek meg Téged…

LK: Lazók Matyinak volt az alapötlete, hogy mindenképpen a Karamazov testvérekből akar csinálni egy előadást, lehetőleg színművészetis osztálytársaival. Tehát én abszolút kézhez kaptam, hogy Karamazov testvérek, hogy ez nekik ügy, mert aztán ez már nem csak Matyinak volt ügy, hanem a többieknek is.
Van egy alapnehézsége a dolognak, hiszen négy különböző helyen játszó színészről van szó, akik nagyon sokat dolgoznak és sokat vannak külföldön. Úgy gondolom, hogy ez alapvetően öngyilkos vállalkozás, ráadásul most nekem is úgy adódott, hogy sűrű, egymás sarkába lépő produkciókkal telített évadom van.
De közben olyan erőtér van a színészek között – akik közül hárman (Adorjáni Bálint, Lazók Mátyás, Orosz Ákos) osztálytársak voltak a főiskolán – aminek furcsa, különös összetartó ereje van.
Nagyjából olyan ez – és most lehet, hogy túlzok – mint azok között, akik együtt harcoltak valamilyen háborúban. Gyakorlatilag külön nyelvet beszélnek így hárman. Ebbe a képbe jött a Szputnyikos Jankovics Peti, aki évfolyamtársuk volt a párhuzamos bábosztályban.
Valahogy ez nagyon jól kiadta magát, hogy három kvázi vértestvér mellé jön egy negyedik, akiről mindenki tudja, hogy a testvérük (Szmergyakov), de ezt senki nem mondja ki nyíltan, és ők sem úgy gondolnak rá. Ráadásul Peti játssza a három fiú apját is.

MU: Ezt a karamazovi köteléket, „összetartó erőt” kerestétek a szövegben?

LK: Szerintem őket az a fajta Karamazovság érdekelte leginkább, ami nagyon sokféleképpen van megfogalmazva: ez az ösztönös, bárdolatlan erő, ami arra késztet embereket, hogy olyasmit tegyen, ami szemben áll akár a saját érdekeivel is. Ez a köztük jelen lévő furcsa testvériség, amit ők is átéltek, ami bennük nagyon rezonál.
Mindhárman olyan srácok, akik a mindennapi életükben találkoznak hasonló jelenetekkel – nyilván nem a gyilkosságról beszélek – de a téboly, a teljes ziláltság és vadság: ez az ő életükben is benne van. És a kettőség: hogy e mellett majdnem minden Dosztojevszkij-hősben van vágyakozás egyfajta tisztára vagy transzcendensre, valamire, ami megtisztítja őket ettől a vadságtól.

MU: És Téged mi érdekelt leginkább?

LK: Alapvetően a Karamazov egy kiindulás volt. Iszonyatosan gyorsan újra kellett olvasnom a regényt. Elsőre nem tudtam pontosan, hogy ők mit keresnek. Nagy regény, nem csak terjedelemben, hanem rengeteg szállal, történettel, rengeteg különböző hangulattal és stílussal megírt jelenettel.
Általában amire az ember emlékszik Dosztojevszkij kapcsán, az ez a nagyon sötét, éjszakai lázálmos, delíriumos világ. Ez mind igaz, de közben a regénynek – és ez volt nekem a legmeglepőbb, amikor újraolvastam – van egy végtelenül könnyed nyelvezete.
Fecsegés, ahogy Dosztojevszkij ír. Tele van elrejtett poénokkal, szándékos következetlenségekkel, ami annak idején nem tűnt föl. Például elindul a regény az előszóval, aminek nincs túlzottan értelme: szabadkozik, hogy „bocsánat, tulajdonképpen akarok írni egy regényt, de ahhoz, hogy megírjam azt a regényt, meg kell írnom ezt is. De ez a regény nem olyan fontos, ez csak egy előzménye majd a későbbinek, hát egy kicsit hosszú lett... De ha már megírtam, akkor itt van, olvassátok el.” Az első fejezetben azt írja: van ez a városka és az apa, aki nagyon csúnya halált halt, talán fogunk még erről beszélni… aztán erről szól az egész regény…
Amit Faragó Zsuzsával, a dramaturggal szorgalmaztunk, az az, hogy az emberek fejében lévő Dosztojevszkij-képet kicsit megfordítsuk, merthogy ennek valójában sokkal több színe van. Érdekesebb, sokkal kajánabb vagy humorosabb ember, mint gondoljuk, miközben ott van mind az a sötétség is, amit általában hozzá kötünk. Ne csináljunk olyan előadást, amit amúgy is mindig szoktak, tehát ne csak ezt a felét mutassuk meg, hanem próbáljuk meg egy kicsit árnyaltabbá tenni. Még egy szándék volt, hogy ha már ennyire kopírozódik mindannyiunknak az élete, akkor egy kicsit játszunk erre rá. Rengeteg kiszólást tettünk bele; olyat, ami nem az adott korhoz kapcsolódik.

MU: Említetted, hogy Jankovics Péter játssza az apát és Szmergyakovot (saját gyilkosát) is, feltételezem, nem véletlenül…

LK: Nyilván benne van az is, hogy az egyik olyan figura, aki meggyilkolja az apát, illetve ebben az esetben saját magát. Aki végrehajtja, amit ez a három ember szeretne: van, aki kimondva, van, aki elhallgatva és van, aki maga elől is titkolva. Másrészről mind az apa, mind Szmergyakov is a három fiú által különbözőképpen, de gyűlölt és rokon. Tehát két olyan ember, akikhez nem akarják, hogy közük legyen, de közben hasonlítanak rájuk.
A többiek karaktereinél nincsenek olyan erős megfelelések, viszont van egy (szintén a színészek által alakított) narrátor figuránk is, maga Dosztojevszkij. A narrátor-szövegekben jelenik meg az a könnyed szerkezet, amiről beszéltem, oda tudtuk becsempészni, hogy hogy beszél maga a szerző. Annak a nyelvezete olyan, mint a regény nyelvezete.
És ha már a nyelvezetnél tartunk, akkor iszonyatosan nagy szükség lenne újrafordítani ezt a regényt. Nem csak ezt, hanem nagyon sok klasszikus oroszt, mert nagyon pontatlan a fordítás. Olyan alapvető különbséget találtunk az orosz eredetivel összevetve, ami teljesen más megvilágításba helyez egy-egy jelenetet. Az eredeti regény sokkal nyersebb és szókimondóbb, brutálisabb nyelvet is használ. A magyar fordítás kicsit irodalmias, kicsit ködös, kiegyenesíti a dolgokat. Sokat dolgoztunk (Faragó) Zsuzsával, hogy közelítsük az orosz eredetihez és a mi beszédmódunkhoz.


MU: Létrehoztatok egy Fegya Dosztojevszkij-profilt is…

LK: Ezt a sajtósunkkal, Hercsel Adéllal találtuk ki, hogy egyfajta gerillamarketingként létrehozunk egy Dosztojevszkij-profilt. Először még nem kapcsolódik az, amit posztol magához az előadáshoz; csak megjelenik... Úgy találtuk ki, hogy egyszerre él a 19. században Péterváron és 2012-ben Budapesten. Kicsit dohogó, de szerethető valaki, aki most adaptálja a saját regényét a MU Színháznak és kétségbe van esve, hogy mi lesz ebből… Erre a profilra töltődnek fel tartalmak az előadásból: mindenféle hangzóanyagok, fényképek, képek, szövegek.


MU: Hogyan alakult a munkafolyamat?

LK: Volt nyáron két hét, amikor olvastunk. Nyilván olvastuk előtte mindannyian a regényt, gyűjtöttem ki jeleneteket, fejezeteket a regényből, amiket érdekesnek találtam, de nekik is voltak jegyzeteik. Kezdődött az ötletelés; egy youtube-videó kapcsán találtunk a neten egy krokodilról szóló cikket, ami rímelt erre a videóra, és az egész metaforikusan rímelt a regénybeli apára. Ebből egy nagyon szabad, revüszerű rendszer alakult ki, a srácok hoztak dalokat és utána mi Zsuzsával és a gyakornokunkkal, Bíró Bencével nekiálltunk jeleneteket írni.
Zsámbékon, ahol munkabemutatót tartottunk, már írott jelenetekből dolgoztunk, illetve az ott töltött négy nap alatt még születtek új jelenetek: amiket megírtunk éjszaka, másnapra már felhasználtuk. Nagyon gyorsan lehet ezekkel a srácokkal dolgozni. Megíródik egy jelenet, elkezdjük próbálni, és gyakorlatilag a próba végére már szövegtudással dolgoznak.
Az egésznek a struktúrája útközben kezdett kialakulni, és hazudnék, ha azt mondanám, hogy kész van. Eléggé levegős és szellős ahhoz, hogy lehessen bővíteni. Van olyan szándékunk is, hogy ha újra elővesszük az előadást, írunk még hozzá jeleneteket. Tudunk még puzzle-özni, nem egy lineáris, hanem kicsit zilált, témák köré csoportosuló szerkezetről van szó.


MU: Milyen témák köré?

LK: Eredetileg egy három felvonásos dolgot terveztünk, ami nem azt jelenti, hogy két szünettel játszottuk volna, hanem a struktúráját tekintve. Az első rész a család, az apa és a gyerekei köré épül. Olyan jelenetsor, aminek a kulcsjelenete egy vacsora és abból indulnak leágazások: a vacsorából ugrunk át másik jelenetekbe, abból vissza a vacsorába, és a vacsora vége az első blokk vége. A második blokk a sztarec és a kolostor, a harmadik pedig a gyilkosság, pontosabban a gyilkosság utáni történések.
Arra ne számítson senki, hogy kivonatoljuk a regényt, elmeséljük a Karamazov testvéreket… Inkább egy abból a szempontból történetközpontúbb előadásra, hogy mi az, ami nekünk fontos: azokat hangsúlyozni, kiemelni, hogy mi történik ezekkel az emberekkel és azokat a motívumokat végigvezetni, amik reményeim szerint rímelnek egymásra vagy éppen ellenpontozzák egymást.

Szerző: Sturm Andrea / MU Színház