Ma ünnepli születésnapját Bánsági Ildikó, aki 1947. október 19-én született Budapesten. A Jászai- és Kossuth-díjas színésznőt összeállításunkkal köszöntjük.
A képre kattintva tovább olvashat.
Röviden a színésznő pályájáról:
Bánsági Ildikó 1947. október 19-én született Budapesten. Színészi karrierjét 19 éves korában a Nemzeti Színház stúdiósaként kezdte, majd sikeresen felvételizett a Színház- és Filmművészeti Főiskolára, ahol 1972-ben szerzett diplomát. Még ebben az évben elszerződött a debreceni Csokonai Színházhoz, majd játszott többek között a József Attila, a Vígszínház és a Nemzeti színpadán is. A közönség olyan szerepekben láthatta, mint a Csongor és Tünde Ilmája vagy a Makrancos hölgy Katalinja.
A színház mellett a kamera világában is otthonosan mozog, 1971 óta rengeteg drámai és könnyedebb szerepben tűnt fel. Szabó István múzsája volt az 1979-es nagy sikerű Bizalomban, és az Oscar-díjas Mephistóban is.
Színpadon az Új Színházban és a Tháliában láthatjuk.
Az elsők között kapott – ráadásul két, egymást követő alkalommal – Erzsébet-díjat (1981-ben), majd Kossuth-díjjal (1987) Jászai Mari-díjjal (1998) is elismerték színészi munkásságát.
A képre kattintva tovább olvashat.
Bánsági Ildikóról saját szavaival:
Kezdet: Nem akartam bizonyítani, valami megfoghatatlan húzott, elementáris erővel, hogy ezen az úton kell elindulnom. Az önbizalomhiány alapvetően kódolva van bennem. Mindig kevés volt belőle, és még most sem érzem, hogy elegendő lenne. Mégis vágytam arra, hogy bejussak, a gondolat azonban olyan volt, mintha a jóistenhez akartam volna felmenni; legyöngyöztem, ha erre gondoltam. Maga a játék folyamatosan jelen volt az életemben, a gimnáziumban is játszottam, de csak ösztönösen, nem jelentett még színészetet számomra. Szinte megriadtam a gondolattól, amikor tudatossá vált, hogy én ODA akarok jelentkezni. Szépen összeírtam, mivel kell felkészülnöm, majd elmentem a felvételire. Azelőtt soha nem mondtam verset – és a mai napig azt gondolom, egy verset akkor lehet elmondani igazán, ha egészen személyessé vált a gondolat. Ahhoz pedig igen sok idő kell, hogy a közönségtől elvonatkoztatva, túllépve időn és téren, kiszakadjon belőlem valami – azt sem tudtam, hogy fogjak hozzá. Arra gondoltam, ha kiabálok vagy sírok, ha olyan emóciókat mutatok, ami elképzelhetetlen, akkor jól csinálom. Nem csináltam jól, nem is vettek fel. Ezért megpróbálkoztam a Nemzeti Színház stúdiójával. Szépen felöltöztem, kicsinosítottam magam. Aznap esett az eső, így elkéstem, és csupa sárosan érkeztem meg. Nem voltak tőlem elragadtatva, de igazán a produkciómtól se. Az Isten és a bajadér című Goethe-verset mondtam, és Kasszandra monológját a Trójai nőkből. Borzalmas volt az egész. Volt ott egy kedves, nagy bajuszos ügyelő, aki szólt: nem tudja, tehetséges vagyok-e vagy sem, de azt látja, hogy a színpad nekem való. Így kaptam egy esélyt.
Bízzák rám: Szeretnék csak üldögélni, de képtelen vagyok. Mindig késztetést érzek, hogy csináljak valamit a kertben, a lakásban. Rendet tenni, takarítani, főzni… Korábban azért nem tudtam megülni, mert mindig volt valami munka. Színház, film, rádió, televízió, szinkron. Felpörgetett élet volt. Most ez kevesebb. Bosszankodok, amikor mondják, hogy lett volna valami kisebb feladat, csak azt hitték, hogy én méltánytalannak fogom érezni. Bízzák rám!
Több van: Az emberben több van, mint amit a szakmája kíván és „kivesz” belőle. Engem bizonyos dolgok nem elsősorban mint színészt, hanem mint embert érdekelnek. Szoktam nézni a német televízióban egy idős hölgy műsorát, és beszélgettem is egy kolléganőmmel arról, milyen fontos volna, hogy legyen egy, az érettebb korosztálynak szóló műsor. A válásom idején nagyon intenzíven foglalkoztatott, milyen jó lenne például beszélni a párkapcsolatokról, arról, hogyan változnak az évek során… Aztán – ha volna rá igény valamelyik televíziós csatorna részéről – szívesen mennék el egy operatőrrel olyan határon innen és túl élő kollégákhoz beszélgetni az életükről, a pályájukról, akik még köztünk vannak, ám a szakma is, a közönség is méltatlanul megfeledkezett róluk. Különféle bulvárlapokból, műsorokból még azt is tudjuk, hogy egy hollywoodi sztárnak milyen a bugyija, de fogalmunk sincs, mi van ma a hajdan népszerű, zseniális magyar színészekkel, színésznőkkel.
A képre kattintva tovább olvashat.
Boldogság: A napokban lementem Kaposvárra megnézni egy színdarabot, amelyben a fiam dobosként működött közre. És elmondhatatlan, hogy mit éreztem! Jött a fény, megvilágította a zenekari árkot és az én fiam fejét, mert ő ült a legmagasabban! Olyan boldog voltam! Eleredtek a könnyeim, megálltam, vettem kávét, szendvicset, zabáltam és ittam. Amikor telihold van, nézem, ahogy beragyogja a kertet a fénye. Egyedül élek, meg kellett találnom azokat a helyzeteket, amikor teljesnek érezhetem magamat. Nézem a patakot, a kis hidamat, a napsütést, vagy miként esik az eső…
A képre kattintva tovább olvashat.
Piros: Mindig zavarba jövök, ha dicsérnek, elismernek. A szeretettel nehéz mit kezdeni. A mindent átölelő, megsemmisítő szeretet, ami nagyon hiányzik. Azt hiszem, ilyen nincs az életünkben, ez már nem emberi. Talán néha megérint. Lehet, hogy feleslegesen túlkomplikálom az életet, de sokszor azt érzem, egy-egy kérdésnek ezer megoldása is lehet… Újabb és újabb lehetőségeket látok; nem tudom azt mondani, hogy ez piros, mert közben van benne némi narancssárga is. A jó rendezőnek bánnia kell a színész érzékenységével, rendszerbe raknia a gondolatait. Mert az nem jó, ha egy venyigét kell ábrázolni, és lesz belőle egy százéves tölgy, hatalmas koronával.
A játék öröme: A játék öröme az nem csak kellemes érzés, hanem egy furcsa feszültség is, mert ilyenkor az ember képzeletbeli antennái kijönnek. Amikor nem voltam színpadon három hónapig, megtapasztaltam nézőként, hogy milyen nagy munka a színészek dolga. Mindenkiből áradt az energia, és ez betonfalként hatott rám. Ezt azért végig kell tudni csinálni. Fontos, hogy miként osztom be, az aznapi energia tömbömet. Itt is nagyon fontos a pozitív gondolkodás, az alázat, és szeretet.
Forrás: OSZMI, Színház.hu, otvenentul.hu, Nők Lapja, hotdog.hu