'56 jelképe és Sinkovits - A Nemzet Színészének emlékei

1956. október 23-án Sinkovits Imre tízezres tömeg előtt szavalta el a Nemzeti dalt a Petőfi szobornál, az esemény az '56-os megmozdulás jelképe lett. Mivel Sinkovits túlságosan is a középpontba került ekkor, szerepvállalása miatt a hatalom eltiltotta a színháztól. A forradalom évfordulója alkalmából, a Nemzet Színészének emlékezését olvashatják erről az időszakról.

Számomra  1956 októberének  emléke összeforrt a  bátyám emlékével, amit mindörökké szeretnék megőrizni – mondta Sinkó László. – Én 16 éves voltam, Óbudán éltem egy  zárt  családi  közösségben, s 23-án azt sem tudtam, hogy forradalom van. Másnap leckével mentem az iskolába, ott hallottam, mi történt. De Imre ott volt a tömegben, visszafogta az erőszakoskodókat, számtalan ember életét mentette meg. Ez az, amit vele kapcsolatban  sosem szabad elfelejtenünk - Sinkó László testvéréről

A Nemzet Színésze és '56:

1956. október 30-án délelőtt 11 órakor került sor Színművészek Ideiglenes Nemzeti Bizottságának tagválasztására a Nemzeti Színházban. Az eseményen jelen volt a Madách Színház, az Operaház, a Néphadsereg Színháza, valamint a Nemzeti Színház tagsága. A jelenlévők Bessenyei Ferencet és Hindy Sándort követően harmadikként Sinkovits Imrét választották be, majd utána Raksányi Gellért, Szörényi Éva, Juhász József, Marosi Károly, Somogyvári Pál, Temesi János, Homm Pál, Bán József, György József, és Hegyi György következtek. Az ülésen határozat született arról, hogy a színészek és a művészek tiltakozás gyanánt mindaddig szüneteltetik munkásságukat, amíg Magyarországon szovjet csapatok tartózkodnak, az ÁVH-t fel nem oszlatják és a bűnösöket felelősségre nem vonják, valamint amíg létre nem jön a Szovjetunióval való teljes egyenlőségen alapuló független viszony. Bárminemű restaurációval szemben is fellépnek és még a Magyar Rádióban sem hajlandóak szerepelni.

Ugyanezen a délutánon Színművészeti Szövetségben a budapesti színházak küldöttei életre hívták a Magyar Színház- és Filmművészeti Szövetség Forradalmi Bizottságát. A tagok közé itt is beválasztották Sinkovits Imrét, Darvas Ivánnal, Pécsi Sándorral, Szakáts Miklóssal, Molnár Tiborral, Lukács Miklóssal, Palló Imrével, és Bessenyei Ferenccel együtt. Itt mintegy megerősítésképpen a színházak bezárása mellett döntöttek a szovjet csapatok kivonulásáig. Egyúttal az ország valamennyi színházának a művészeit felszólították, hogy színházak forradalmi bizottságát alakítsák meg mindenhol, egyúttal szervezetek azonnali hatállyal lépjenek kapcsolatban a Színművészeti Szövetség Forradalmi Bizottságával.

1956. november 3-án a szovjet előrenyomulás alkalmával Kádár János került hatalomra, aki a bizottság működését felfüggesztette, majd rövidesen feloszlatta, tagjai ellen pedig az államhatalom megdöntésére való felbujtás vádjával indított eljárást.

A Nemzeti Színház törvényszéke rendszerellenes magatartás vádjával ítélte el, fél évre eltiltották a színpadtól. A politikai vezetés azonban a Nemzeti Színház tagságának megszüntetését szorgalmazta, így került 1958-tól a József Attila Színházhoz. 1963-ban visszatért a Nemzeti Színház társulatába, amelynek évtizedeken át meghatározó tagjaként működött. 2000-től haláláig a Pesti Magyar Színházban játszott.

A lélek a legnagyobb érték - Sinkovits Imre szavait idézzük:

(...) Az életem, a pályám nyitott könyv a Belügyminisztérium és a kedves közönség előtt – ilyenkor az ember zavarban van, hogy mi az, amit nem mondott el a Film, színház, muzsikának és más szakmai lapoknak, mi az, amit nem mondtam el nyolc vagy kilenc esztendeje az Ablonczy László igazgatta Színvilágban, a Nemzeti Színház újságában, s akkor gondoltam, mégiscsak az Andorka Rudolfnak föltett kérdés lesz a jó kiindulópont: mivel hatott az én életemre a magyar történelem.

Igen ám, de itt belemerültem az én „vízi horvát” kéményseprő, iparos, kasznár Sinkovits Vince nagyapám történetébe s a vízimolnár Göndöcs nagyapám történetébe, hát elfogytak a lapok, gyűlt a szöveg, és még mindig nem rólam volt szó, hanem csak Trianonról: amikor édesanyám hazavitt bemutatni engem mint elsőszülött fiúgyermekét a famíliába, némi szorongással, mert nagyapám nem akarta odaadni őt édesapámhoz, mert azt mondta Göndöcs nagyapám, hogy egy molnár nem adja a lányát egy pincérhez. 1926-27-et írunk. Én ebből a frigyből jöttem világra első fiúunokaként, s amikor hazamentünk Göndöcs nagyapámhoz, már útlevéllel mentem a nagyszülői házhoz, mert a határ Németújvár mellett Güssing-Strem községgel a vízimalom volt, ami már Burgenlandhoz tartozott. Az írás végére csak 1956-ig jutottam, míg a java, amint tudjuk, azután jött sokunk életében.

Érdekes módon én 56-ban hét éve legálisan jegyzett színművész voltam, vagyis diplomás színész, de már nyolc-kilenc éve ismert volt a nevem a szakmában. Nem jött jól a forradalom leverése után a fennálló Kádár-rendszernek az én népi származásom.

– Sinkovits elvtárs, te hazudtál az életrajzodban! Azt írtad, hogy proletár származású vagy.

– Miért, hiszen apám pincér volt.

– Bocsáss meg, te lumpenproletár származású vagy!

Akkor én nagyon meg voltam rendülve, néhány még ma is élő zseniális filmrendező, akik a diákbizottság vezetői voltak, állandóan ki akartak nyírni, de szerencsére volt két ember – a közelségük miatt hadd említsem meg őket név szerint: Vámos Laci, aki aztán főrendezőm volt a Nemzetiben és Miklósi Gyuri –, ők a diákbizottságon belül megvédtek engem, és Apáti Imre, Gellért Endre, Sulyok Mária, Abonyi Géza így nem rúgtak ki. Nem nézett jól ki a dolog, hogy nem egy rohadt Habsburg-ivadék, egy horthysta tiszt fia állt az ellenforradalom oldalán. Presztízsből szerették volna elérni, hogy én úgy nyilatkozzam meg, mea maxima culpa, tévedtem. Ha önök voltak huszonnyolc évesek, akkor tudják, hogy ennyi idős korban az ember, ennyikor se, de ilyenkor főleg, nem alkuszik, tulajdonképpen akkor nem, ha a hazájáról van szó. És az ember a hazáját nem másért szereti, Senecával szólva, csak mert az övé. Én is így voltam, vagyok és leszek. Ez az én hazám, ezt én így tudom szeretni, mert ezt én így hallottam a szüleimtől, s azok szava nekem szent, meg így tapasztaltam és álltam elébe a különböző ilyen viziteknek, ahol én voltam a „meghívott”.

Ezeken viszonylag átsiklottam, átcsúsztam. A belügyeseket könnyű volt átverni, mert hiszen olyan pályán vagyok: színjátszás, emberábrázolás – de azért Aczél Györgyöt nem volt olyan könnyű. Ott még az munkált bennem: következetesség. Hát ő a maga ideológiájáért, a maga eszméiért annak idején börtönben ült, gondoltam, akkor tárgyaljunk ilyen módon egymással, egyenlő félként, elhatározásban, meggyőződésben. S érdekes módon ez eredményes volt. Lassan jöttem rá arra, hogy nem szeretnének engem a másik oldalon tudni. Mikor ezt elismerte, akkor rögtön rájöttem, hogy Major Tamás miért hozott össze Aczéllal. Aczéllal beszéltem, rájöttem, hogy kell viselkedni. Volt egy a beszélgetések közül, amikor elhangzott a következő mondat, nem volt már más érve az Aczélnak: „Sinkovits elvtárs! Gondolt már ön arra, hogy a Petőfi-szobortól a Köztársaság téri akasztásokig maga kövezte az utat?” Nagyon kemény hangon mondta. Hát 1957 tavaszán ilyet hallani bent a Báthory utcában!… (Magamban: „Istenem, most segíts! Most kell okosnak lennem!”) „Bocsásson meg, kedves Aczél úr – elvtársnak nem nevezhettem, mert akkor rögtön megvádolom, hogy ő is forradalmár –, arra még nem gondolt, hogy ezt a bizonyos utat a Petőfi-szobortól a Parlament érintésével a Köztársaság térig netán önök kövezték ki éveken keresztül?” Ez az isteni kegyelem megvilágosítása volt, mert ilyen szorult helyzetben hogy jöhet ilyen ökörség az ember agyába? Csak úgy, hogy elfogadom a partnernek a módszerét, az ő érveit, és megfordítom.

Itt megszakadt a beszélgetés, ezután már csak szürke eminenciások kerestek fel, névtelen, arctalan emberek két éven keresztül. Életem legelegánsabb korszaka volt, mert fekete lefüggönyözött állami Mercedeseken ennyit én még nem utaztam. Ezek felületes kihallgatások voltak, a Szabadság-hegyen egy villában. Cserkész voltam. Azt hitték, hogy ha elvisznek engem a József Attila Színházhoz, az Árpád-hídon keresztül át Budára, Budakeszire s hátulról visznek föl a Svábhegyre, s ott a víztorony alatt levisznek a fogaskerekű fele, nem tudom, merre járok. Elég volt a kis rés a függöny mellett, és tudtam. Később már, amikor ez veszélytelen volt, elvittem a családomat megmutatni, főleg a feleségemnek, Gombos Katinak, „lásd, Katikám, édes, ama helyet, amiről nem lett vón szabad neked mesélni”, hogy hol töltöm az estéimet. Vastag, fém, zöldre festett kapu volt, rávilágítottak három-négyszer, ilyet csak primitív kémtörténetekben lehet látni, megjelent egy Quasimodo, kinyitotta az ajtót, s vittek be egy nagyon elegáns villába; valamikor egy tisztességes nagypolgáré lehetett. Hogy milyen felkészültek voltak ezek az urak! Nem alkohol: keksz, tej és kristályvíz volt ott, azzal fogadtak. Tudták, éhomra gyomorfekély lesz, ezt is kikutatták a nacionálémból. Hosszú beszélgetések voltak.

Hogy szabadultam meg ettől? Ebben az ötvenhatot követő életem szakaszában ez érdekes. „Hát, Katikám, ne tudjál róla, hogy engem vagy Hamletnek, vagy Cyranónak fognak majd nevezni, ilyen módon jönnek a telefonok, erről nem szabad tudni, ezt megtiltották. De körözd ki már, Katikám, hogy tudnám én ezt megúszni, mert lassan nincs időm megtanulni a következő szerepet.” Három átvirrasztott éjszaka a hitvesemmel, jönnek értem, már nagyon jó autók voltak akkor is a Mercedesek, értem, hogy most is ragaszkodnak néhányan hozzá. Visznek, Quasimodo, ajtó, minden. Megint törtem a fejemet; arra is ügyelnem kellett, hogy olyan kollégára ne kenjek valamit esetleg, aki kiment és nincs itthon, de hátha haza akar jönni. Mert az érthető, hogy mindent arra kenünk, aki már úgyis kiment: Áts Mikiék, Molnár Tibi stb. „Hát akkor, kedves művész úr, arra szeretnénk megkérni, hogy meséljen, szabad a megszokott sorrendet felborítani. Tessék, parancsoljon.” (De ezt parancsolóan.) „Nekem csak egy nagyon nagyon rövid kérdésem lenne, de nagyon szépen kérem, nehogy félreértsék. Én csak azt szeretném megkérdezni, és tessék már megbocsátani, nem besúgót akarnak belőlem faragni?”

Azóta nem utazom Mercedesen, soha többé nem jöttek értem. Lám, milyen jó, ha az embernek van egy felesége, akivel még ezt is meg tudja beszélni. A nő emlékezete, szelleme, ereje nélkülözhetetlen. A múltkoriban olvastam Csoóri Sanyitól egy írást, benne egy gondolatot: „Isten az élet, az élet Isten csodája.” Valahogy így vagyok én a magam életével, hogy ez az ő csodája, hogy ezt megérhettem, hetvenegy évesen, hogy Katikámmal együtt, két gyermekünkkel, három unokánkkal együtt élünk-létezünk, nyugodtan tudok én borotválkozni, ő pedig szépítkezni a tükörben. Tiszta lélekkel találkozik szembe, saját arcunk önmagunk arcával. (...)

A folytatást itt olvashatja.

Forrás: OSZMI, napkut.hu, Színészkönyvtár