Éjjeli menedékhely Kaposváron - Valló Péter mesélt

Gorkij Éjjeli menedékhely című darabját tűzi műsorra a Csiky Gergely Színház Valló Péter rendezésében. Az előadás kapcsán interjúrészletet olvashatnak a rendezővel és a Szatyint alakító Sarkadi Kiss Jánossal.

„Mindig keresgélnek az emberek, mindig azt akarják, hogy jobb legyen”

A darabról:

A drámaíró Gorkij világhírét az Éjjeli menedékhely (Na dnye – A mélyben, 1902) alapozta meg. A kaposvári közönség 20 évente láthatja a színpadon: 1972-ben Komor István, 1992-ben Ascher Tamás rendezett belőle feledhetetlen előadást. Az orosz cím az élet mélyére zuhant emberek sorsára utal, melyet a szerző nem felülről, kívülállóként, atyáskodó, hamis, szánakozó sajnálattal vagy átromantizálva fest meg, de nem is részvétlenül. Az éjjeli menedékhelyen a társadalom számkivetettjei tengetik életüket: Klescs, a lakatos, aki büszke arra, hogy munkásember, és nem akar a naplopó csavargók közé süllyedni, a nagybeteg Anna, Klescs felesége, aki urától csak ütlegeket, s az élettől gyógyíthatatlan tüdőbajt kapott, Szatyin, aki húga védelmében megölt egy gazembert, s börtönbüntetése letöltése után már csak ide jöhetett, a Színész, akinek „organizmusát” megmérgezte az alkohol, Vaszka Pepel, a tolvaj, aki ki akar szabadulni innen… S ebbe a világba érkezik Luka, az idős vándor, aki mindegyikük életének fontos szereplője lesz. Ki ez az ember? Bölcs tolsztojánus, akinek szép szavai segítenek elviselni az élet nehézségeit? Illúziókeltő hazudozó, aki megakadályozza az igazság kirobbanását, és annak megtisztító erejét? Több, mint száz éve vitatkoznak ezen a darab olvasói, nézői. Mi az igazság? Milyen az ember? Hogyan lehet becsületesnek, tisztességesnek maradni a kegyetlen és részvétlen világban? Máig a lelkiismeretünk mélyén parázsló kérdések. (Egri Péter nyomán)

Részlet Bérczes László Valló Péter rendezővel készített interjújából - A teljes beszélgetés az előadás műsorfüzetében olvasható.

A darab száztíz éve született, az akkori orosz jelenben játszódott. Hol és mikor játszódik a kaposvári előadás?

Itt és most. Magyarországon vagyunk 2012-ben.

Pontosabban tudsz fogalmazni, ha aktualizálsz, vagy a nézőt próbálod megsegíteni ismerős helyzetek és emberek felmutatásával?

Elsősorban az utóbbiról van szó. Ha a néző ismerősnek találja ezt a világot, talán azokat a kérdéseket is felteszi, amikre kinek-kinek egyénileg kell meghoznia a válaszait: te mit csinálnál; te hogyan viselkednél; te kivel értesz egyet; te képes lennél-e saját hajadnál fogva kihúzni magadat ebből a mélységből, igazat mondanál vagy hazudnál; egyáltalán, mi azoknak a dolga, akik nem így élnek, de naponta szembesülnek ezekkel az életekkel? De a lényegi változtatás nem az úgynevezett aktualizálás. Az eredeti műben van egy vallásos, hittel táplált öntet mindennek a tetején - míg a mi előadásunkban a már emlegetett öregemberről, Lukáról nem lehet eldönteni hívő-e vagy sem. Ha mélyen katolikus országban rendezném, és magam is az lennék, bizonyosan másként tekintenék Lukára. A problémák azonosak lennének, és a jelentős társadalmi változások után ugyanolyan feleslegessé vált embertömegek csatangolnának az utcákon – de ott egy vallásossággal megtámasztott megmondó ember hiteles választás lenne. Magyarországon nem az.

Akkor ne hitről beszéljünk, hanem egy másfajta gondolkodásmódról, értékrendről, amiben szegénység és boldogtalanság korántsem szinonimák. Cinikusnak tűnhet ez a megállapítás, de számomra nyilvánvaló, hogy az anyagiak birtoklásának nincs köze a reményhez vagy a reménytelenséghez.

Egy Oscar Lewis nevű szociológus ír erről például A szegénység kultúrája című könyvében. Ő a mexikói nyomornegyedeket tanulmányozta, és látta azt, amiről te is beszélsz: a szegénységnek megvannak az örömei, bánatai, az ebben otthonosan létező tömegek sem nem boldogabbak, sem nem boldogtalanabbak, mint vagyonosabb társaik – ezt az állandósult állapotot kavarják fel azok, akik a közösséget azzal áltatják, ez így nem jó, de ők tudják, hogyan lehetne ez jobb. És most visszatértünk oda, ami az egész előadás alapkérdése: mit is kell csinálni? Én nem tudom a választ. Azt látom, hogy egy olyan-amilyen körülmények közt élő lakosságnak minden irányból, alulról-felülről, jobbról-balról-középről elkezdtek mindenféléket ígérgetni, hogyan lesz neki jobb. Jobb nem lett, de mindenféle feszültségek keletkeztek. Ez történik körülöttünk – és ez történik Gorkij drámájában is. Akkor, száztíz éve is történt valamiféle modellváltás: a mélyen feudálisból a kezdetleges kapitalizmusba átalakuló társadalom alján összegyűltek a feleslegessé vált emberek. Nálunk is hasonló történik, amikor az úgynevezett szocializmusból az úgynevezett kapitalizmusba botladozunk át. Ebben a társadalmi átalakulásban egy csomó ember csúszkál ide-oda, akárha futóhomokon vergődne kapaszkodók nélkül. A megmondók pedig mindenféle ígéretekkel próbálnak segítséget nyújtani – hiába.

Kérdéseket fogalmazol meg, és nem foglalsz állást. Azt is jelenti ez, hogy a szereplők közt nem állítasz fel valamiféle hierarchiát?

Milyen szempontból?

Mondjuk, az emberi értékek mentén.

Kosztiljovék, akik a menedékhely tulajdonosai, semmivel nem értékesebbek, mint a menedékhely lakói, noha Kosztiljovék természetesen mást gondolnak erről. Ha nem foglalkozunk azzal a törpe minoritással, amelyik – társadalmi rendszertől, oldaltól függetlenül - folyamatosan hasznot húz a többi emberből, akkor kimondhatjuk, hogy „az emberi értékek mentén” a többség egyenlő, legyen az tanár, lakatos vagy háztulajdonos. Mindenki sír és nevet alapon vesz részt abban a közös társasjátékban, amiben egy társadalom tönkremegy. Ezt Gorkij meglehetősen pontosan megfogalmazza.

Ezért is meglepő számomra, hogy majd’ negyvenesztendős rendezői pályafutásod során, melyben minden sokszínűsége közepette kitüntetett szerepet kapott az orosz kultúra, először rendezed meg az Éjjeli menedékhelyet.

Pedig így van. Azért nem akaródzott belefogni, mert az egész Gorkij-életmű és maga a történet is arra ösztökéli az embert, hogy válaszokat fogalmazzon. Márpedig válaszok nincsenek. Akármelyik kiutat kínáló választ erőlteti egy társadalom, legyen az militáns csörtetés, legyen az váteszi szenvedély, legyen az racionálisnak tűnő matematika… azokat én mind nem szeretem. Idegenkedem mindazoktól, akik megmondják a tutit. Közelebb állnak hozzám azok, akik velem együtt értetlenül szemlélik az eseményeket, és gyanakodva fogadnak minden választ.

De hát Gorkij nem mondja a tutit.

Azt mondanám, sikerült magamban egy olyan olvasatot létrehozni, ami sok humorral megfogalmazza azt a kétségbeesést, amivel én a világot szemlélem. Kétségbeesés és humor, a kettő együtt segít. Ezáltal árnyaltan láthatom a világot, sőt, tán még hozzá is tudhatok szólni – a magam módján, vagyis egy színházi előadással. Mindezt mintha visszaigazolnák a jó hangulatú próbák – nagy kérdés, visszaigazolják-e majd az előadások. Abban az intellektuális züllésben, ami az elmúlt évtizedekben végbement – nemcsak Magyarországon, az egész világon – nagy titok, mi jut el a színpadról a nézőtérre.

Amiről mindeddig beszélgettünk, azt igazolja, hogy az előadás arról beszél, amiben élünk. Márpedig a leggyakoribb nézői reakció erre mindig ugyanaz: miért kellene nekem azt néznem a színházban, amit amúgyis látok egész nap?!

Reményeim szerint nem pont ezt látja. Azt remélem ugyanis, hogy ez a színielőadás élvezetes, szórakoztató, bonyolult és gazdag kalandozásra hívja a nézőt, és azt a lehetőséget is felkínálja, hogy ki-ki meglelje saját, egyéni válaszát a nap mint nap látott lehetetlen helyzetekre. Amikor azt mondom, hogy nincsen kiút, akkor mindig egy emberi közösségre gondolok – az egyes ember számára számtalan kiút létezik, de ezt nem más mondja meg. Ezt ő, az egyén találja meg, és erre minden pesszimizmusom ellenére látok esélyt. Mellesleg maga a történet is felkínálja a kiutat egy fiatal pár számára. Próbálkozásuk kudarcot vall, de maga az alternatíva korántsem reménytelen: ki a társadalomból. Ez nekem például nagyon tetszene, kár, hogy a munkám nem teszi lehetővé. De mások számára ez az alternatíva reális. És reális kiút maga a munka is. Sokat beszélnek erről a darabban, annál kevesebben élnek vele. Én is, apám is, nagyapám is mindig dolgoztunk. Minden végromlás közepette átmenti ez az embert és családját a holnapokba, sőt feladatokkal, célokkal teli viszonylagos teljességet nyújthat. Visszatérve a kérdésedre: azt a fajta generális szkepszist, ami eluralkodott a térség országaiban, ez az előadás nem fogja táplálni, hiszen mindenféle egyéni próbálkozást, erőfeszítést felmutat. És nem érintettünk még egy fontos kérdést, ami a társadalmi problémákon túl vagy innen alapvető ebben a darabban: lehet-e szeretni az embert? Fiatal asszisztensként a Madách színpadáról hallhattam, hogy az embernél nincs semmi csodálatosabb. És ezt a mondatot a színpadon is, a nézőtéren is komolyan lehetett venni. Ma ezt igen nehéz „kockázatmentesen” kimondani. A blogger-szinttől a filozófusi szintig sokféleképpen elgondolkodhatunk azon, mivé lett az ember a darab születése óta eltelt száztíz évben. Szűkítsük a kört: az európai ember. Szatyin, ez az egykori értelmiségi, aki tud még szavakat, lásd: organon, makrobiotika, transzcendencia… bár ezek jelentése elködlött már az agyában, szóval ez a valahai távírász emlékszik még önmagára, arra a másik emberre, aki érdemesnek találta, hogy gondolkodjék a világ dolgain, ma már ezt nem találja érdemesnek - és mégis, az öreg hatására a negyedik felvonásban megosztja velünk a kérdést: lehet-e még reménykedni az emberben? Lehet-e remélni, hogy egyszer majd megoldja azt, amire most nincs válasza? Szatyin kérdez, a néző, azt remélem, megpróbál válaszolni.

Részlet a Szatyint alakító Sarkadi Kiss Jánossal készült beszélgetésből:

Az előadás kerüli a direkt aktualizálást. De nap mint nap látjuk magunk körül azt, hogy pillanatok alatt nagyot lehet zuhanni a társadalmi ranglétrán, pillanatok alatt elveszítheti az ember az egzisztenciáját. Soha nem tudhatod, hogy holnap lesz-e munkád. Például valamelyik nap találkoztam egy tanárnővel az utcán, aki régen az alsó tagozatos gyerekeket hozta a színházba. Most közmunkás. És nincs mese, csinálni kell, mert különben még annyi pénzt sem kap. És ha megköszönöd a házatok előtt avart söprögető embernek a munkáját, akkor döbbenten néz rád. Mert meglepő, ha emberszámba veszik. Ennyire megviselheti az embert lelkileg, ha elveszíti a munkáját – vagy már évek óta nincs neki. …Nagyon bízom benne, hogy az előadás hatással lesz arra, aki látni fogja. Ez egy három órás dózis, nem egy tíz másodperces riport a híradóban. Talán ez elég ahhoz, hogy valaki elgondolkodjon a problémán. Biztos lesz, aki magára ismer, mert vannak, akik már megjárták ezt az utat, voltak esetleg már munkanélküliek, érezték kilátástalannak a helyzetet, feleslegesnek magukat. Mindenki feje fölött ott lebeg a lecsúszás veszélye. A darabban látod a lépcsőket, a lecsúszás különböző szintjeit: Klescsnek nemrég még volt munkája, még tesz valamit, de ha meghal a felesége, és ki kell fizetnie a temetését, el kell adnia a szerszámait, nem fog tudni dolgozni. Ott van Bubnov, aki szűcs volt valaha. Vagy a Báró, akinek fényes múltja volt. De elindultak lefelé a lejtőn, és már nem olyan toleránsak a világgal szemben, mint egy olyan ember, aki a saját szobájában ébred a felesége mellett, mert a másik szobában felsírt a gyerekük. Talán az előadás láttán az ember megtanulja jobban megbecsülni azt, amije van neki, ami még a sajátja, ami még önmaga. Nem feltétlen anyagiakra, tárgyakra, vagyonra gondolok, hanem a belső tulajdonságokra: a tartásra például. „Mert az ember több annál, mint hogy jóllakjon.”

ÉJJELI MENEDÉKHELY

Rendező: Valló Péter

Főbb szerepekben: Sarkadi Kiss János, Kaszás Gergő m.v., Kelemen József, Csapó Virág, Kovács Zsolt, Váncsa Gábor, Tolnai Hella e.h.

Bemutató: 2012. október 26.

Fotók: Memlaur Imre