Kiss József: Vitaindító tanulmány a pesti színházakról

Kiss József drámaíró, rendező írt vitaindító tanulmányt a pesti színházakról. Az értekezésre Karsai György színház- és irodalomtörténész, egyetemi tanár válaszolt. Elsőként Kiss értekezését olvashatják.

Kiss József írása:

Valamikor Budapesten, egészen a kilencvenes évekig, komoly, nagy prózai színházak állottak a polgári épülésre, szórakozásra vágyók rendelkezésére. Igen, akármilyen különösen hangzik is, a szocializmus utolsó három évtizedéről van szó. Az ekkor színházat vezetők java része még a harmincas, negyvenes években gyűjtötte össze személyiségét, ízlését meghatározó élményeit. Az emberi, művészi nagyság tisztelete általánosan fegyelmező erő volt.

A dolog különös, már-már paradox, hogy a kommunizmusban polgáribb igényűnek bizonyult a pesti színház, mint ma, a polgári Magyarország felé vezető úton. Talán annak tudható be ez, hogy megszűnt a diktatúra kötöttsége, a szabadság szabadosságot szült, mely alapállás távol esik a polgári eszménytől. Bejött a nyugat nyugodt utánzásának lehetősége is, mindenki igyekszik modernebb lenni a többieknél. A kritika gátlástalanul egekbe emeli azokat a színházi szándékokat, melyek a meghökkentést, a járatlan utakat választják. Ez a művészi irány azonban gyorsan önmagát ismétlő merev konzervativizmusba fordul, sémák és modorok százai állnak az érvényesülni óhajtó önjelölt karrieristák szolgálatára. A valamikori forradalmárok ősz szakállú, ápolatlanul kócos aggastyánokká vénültek, akik minden hatalmat megszereztek az évtizedek alatt, s most a füstölgő romokon keresgélnek megdöntendő rendszerek után. Nem látják, hogy az egyetlen megdönthető merev, autokrata, demagóg rendszer éppen az övék, éppen a sajátjuk. S amikor egy másik világ, egy másik ízlés is megjelenik a porondon, önmagát artikulálja, érdekeinek megpróbál érvényt szerezni, azonnal gyűlölködésbe kezdenek, az önvizsgálat, az önismeret legcsekélyebb jele nélkül. Nem érdekli őket, mi motiválhatja a másik felet, hogy ne mondjam: a másságot.

Ez a gátlástalan, tisztelni képtelen, bosszúálló ideológiák emlőin nevelkedett forradalmárok sorsa. Végtelenül szomorú a látlelet.

Pedig nem mindig volt ez így. Nem is oly régen még kiegyensúlyozott, szerves, működésképes élet lüktetett a pesti színházak táján. A teljesség igénye nélkül, emlékezzünk:

a Várkonyi-, később Horvai-féle Vígszínházra, Págerrel, Sulyokkal, Darvassal, Tomanekkel, Bullával, Ruttkaival, Latinovits-csal, Koncz-cal,

az Ádám-féle Madách Színházra, Tolnayval, Márkussal, Pécsivel, Psotával, Gáborral, Mensárossal, Husztival, Haumann-nal, Sztankay-val,

a Major, Marton, később Vámos, Sík, Ablonczy vezette Nemzeti Színházra Sinkovits-csal, Bástival, Bessenyeivel, Törőcsikkel, Kállaival, Agárdival, Kerényivel, Iglódival,

Kazimir Tháliájára Inkével, Kozákkal, Esztergályossal, Drahotával, Szabóval, Méccsel, Harsányival,

a Fodor-, és Miszlay-féle József Attila Színházra Bodrogival, Voith-tal, Szemessel, Kalóval, Lánggal, Kállaival, Bánffy-val, Fülöppel,

vagy éppen a Berényi-féle Játékszín értékes, kamara-jellegű, többnyire magyar bemutatóival, nagyszerű színészekkel.

A nyolcvanas években elfoglalta helyét a Zsámbéki és Székely vezette Katona József Színház is, hatalmas támogatottsággal, látványos eredményekkel.

A Színház-, és Filmművészeti Főiskolán a szakma hagyományos alapjainak tiszteletére oktatták a jövő színészeit Nádasdy, Radványi, Ádám, Illés, Gellért, Major, Várkonyi, Szinetár, Makk, Vámos, Máriássy, Herskó, Pártos, Horvai, Kapás, Montágh, Kazimir, Sík, Gáti, Békés, Kerényi, Székely, Zsámbéki, Huszti. Én magam ennek a gazdag iskolának alkonyán kaptam meg két diplomámat, Nádasdy Kálmánról szőtt legendák halványuló fényében.

Sokféle ember, sokféle sors, ízlés, politikai meggyőződés. Egy valami azonban mindegyikükben közös volt: a hagyomány, a nagyság tisztelete. Paradoxonnak tűnik, mégis igaz: a puha diktatúra éveiben pezsgő, karakteres, mozgalmas színházi élet virágzott Budapesten, melyet nagyformátumú színészegyéniségek emlékezetes alakításai jellemeztek.

Ami közös volt bennük, az a nagy színész-, és színházvezető személyiségek, az irodalmilag értékes drámák és az erős morális értékek dominanciája, mértéktartó rendezésekben.

Érdekes módon, mára egyedül a szocializmusban született Katona József és Radnóti Miklós Színházak azok, melyek megőrizték eredetileg vállalt karakterüket, a többi színház arculata átalakult, vagy elmosódott. A Madách Kamarából kreált Örkény, a Katona és a Radnóti ugyanannak a közönségrétegnek készítik – az általuk elvárt színvonalon – szűk körű előadásaikat. Ezek a színházak nagy gonddal jelölték ki helyüket a térképen, alapozásuk sikerre volt ítélve, célközönségük állandó és hűséges.

A többiekről

Előbb: a Thália és a Józsefvárosi Színház megszűnt, az Operett Színházban kellemetlen kötelezettséggé degradálódott az operett-játszás, a József Attila ki akart bújni az angyalföldi bulvárszínház karakteréből művész színházi kísérletekkel. A Játékszín, és – az egykor erős karakterű Vidám Színpadból átalakított – Centrál Színház az angolszász sztár bulvárszerzők jogdíjgyára lett, a Madáchból – ezen túl – méregdrága musical színházat csináltak. A Vígszínház szép lassan eljelentéktelenedett, a Nemzeti előbb megszűnt, aztán újjáalakult eredeti küldetését – melynek létrejöttét köszönhette – óvatosan kerülgetve, később tudatosan kerülve. A Nemzetiből „maradt” Magyar Színház lekopott, épülete botrányos, vergődése tragikus. Ők is megpróbáltak kilépni saját árnyékukból… Az Új Színház túlontúl sokszínű lett, bízva abban, hogy a mennyiség egy idő után átfordul minőségbe. A Kamaraszínház három apró színpada nem lehetett alkalmas nagyobb hatást gyakorolni a főváros színházi életére. Az újnak mondható Bárka Színház kamara-stúdió jellegű művészszínház, speciális közönségre építve. A Főiskolából Egyetem lett, a fiatalok körében látványos a hagyományos értékek ismeretének hiánya. Végül, jellemzően: az Opera engedte bezárni az Erkel Színházat.

Utóbb: a Thália és a Józsefvárosi megszűnésre ítéltetett, a József Attila és a Pesti Magyar vegetál, az Új radikális arculatváltás terheit nyögi, a Budapesti Kamara és a Játékszín felett – úgy tűnik – pálcát törtek.

S ami még nagyon fontos: annak idején a főiskoláról kikerült színészjelöltek, pár évre – majdhogynem kötelezően – vidékre szerződtek, hogy ott megerősödve, tapasztalatokat szerezve vonuljanak be a főváros színházi életébe, hozva magukkal a magyar valóság megélt, feldolgozott valóságát, mi több: igazságát.

Ez a szerves kapcsolat a vidéki és a pesti színházak, valamint az egyetem között mára tökéletesen megszűnt. Ha ma egy végzős színésznek azt mondod, vidék, kinevet.

Jól érzékelhető: „a nagy színész-, és színházvezető személyiségek, az irodalmilag értékes drámák és az erős morális értékek dominanciája, mértéktartó rendezésekben” színháza megszűnt Budapesten. Nincs fősodra a színházi élet folyamának. Nincs igazodási pont, nincs a „mihez képest” támadható állandósága. Eltűntek a hegycsúcsok, a szellemi erózió folytán a bérceket egyforma, unalmas dombság váltotta fel. A főváros színházi élete homogenizálódott, ha durvábban fogalmazok: lepusztult… A liberalizmus uralkodása alatt a sokszínűség, a sokféle karakter összemosódott, elszürkült. Jó orrú konjunktúralovagok terepe lett a színház. Sivár világkép szitál ködként a színpadokról. A színházakban vagy rossz a hangulat, vagy közömbösség uralkodik. A bemutatók nem okoznak különösebb izgalmat. A közönség érdeklődése rutinná devalválódott…

A polgári színház hívei egyre több időt kell fordítsanak arra, hogy ízléses, értékes, magas színvonalú, isteni magasságba ívelő emberi gondolatokat feldolgozó műveket találjanak a színházak ajánlatai között.

Zilahyt, Molnárt, Tamásit, Heltait, Lengyelt, Némethet, Illyést, Márait, Nyírőt, Bródyt, Hunyadyt, Hubayt és Sütőt szeretne látni milliónyi fővárosi közönség. És olyan fiatal drámaírókat, kiknek feltűnése szellemi izgalmat kelt a nívós, polgári közönség köreiben. És igazi, hagyományosan nagyformátumú színészi teljesítményeket.

Hja, a színészek…

A színészek alárendelt szerepbe kényszerültek az utóbbi három-négy évtized káros hatásaként. A rendezők kerültek előtérbe, mintha a színház a rendezőkről, s nem a színészekről és az írókról szólna. Pedig – bizony – a színház a színészekről és az írókról szól. A rendezők erőszakosabbja csak arra képes, hogy saját imaginációit agresszíven kivetítse, ám eredeti darabot írni, vagy egy szerepet megrendítően eljátszani képtelen. Ez irigységet, kisebbségi érzéseket indított el ezekben az emberekben, átgázoltak az előttük – a fényben – állókon. A nagy huszadik századi társadalmi folyamatoknak, a bolsevizmus és a liberalizmus előretörésének ez egyenes következménye. Ugyanolyan kontraszelekció, mint azok. Hatalomra kerültek a „…gátlástalan, tisztelni képtelen, bosszúálló ideológiák emlőin nevelkedett forradalmárok…”. A főszereplők azóta valóban mellékszerepeket játszanak. A színészek mentálisan is megrendültek, befogják a szájukat. Szánnivaló a helyzet. Mivel gyenge a színháziak érdekképviselete, nincs erős színészkamara, ezért a színészek magányos farkasokként portyáznak a szélfútta színházi sztyeppén. Ha bárminemű művészi táplálékhoz akarnak jutni, odaverődnek az őket befogadni hajlandó társulatokhoz, pontosabban a rendezőkhöz. A társulathoz tartozás természetes igényét összetévesztik a kritikátlan szervilizmussal. A rendezők tobzódása pedig a színészek arctalanodásához vezet. A színész engedelmes vazallussá züllött. Minden méltóságát, jelentőségét elvesztette. Tragédia.

Ezt a folyamatot gyorsította fel a Magyar Televízió tv-játékainak megritkulása, majd teljes megszűnése, illetve a kereskedelmi televíziók virtuális értékeit képviselő celeb-hordának előretörése. A világ paradox: a nagy csiricsáré színkavalkád szürkeséget eredményezett, a legnagyobb színészeink teljes ismeretlenségbe süllyedtek. Bár már lassan eszme, gondolat sem lesz, amit képviselhetnének, hiszen az eszmei-gondolati relativizálás is teljesítette pusztító küldetését. Úgy tűnik, Lucifer győzött Ádámon.

Meg kell teremtenünk a Színészek és Írók Színházát. A magasabb gondolatok, a magasabb értékek színházát.

S végül az „egyetemről”

Nemrég egy régi ismerősömmel, talán mondhatom: barátommal beszélgettem. Az illető az úgynevezett liberalizmus nevű luciferi eszme híve, és naprakész információkkal bír a színház- és filmművészeti felsőoktatás egyetemi szintű intézményéről. A beszélgetés csúcspontján azt kértem tőle, nevezzen meg a jelenlegi oktatói gárdában egyetlen olyan személyt, akiről köztudott – és nyíltan vállalja is –, hogy keresztény hazafi. Az én barátom – különösen – indulatos lett, rendre oktatott, hogy már a kérdésem is kirekesztő, jól is néznénk ki, ha ő ezt számon tartaná, hiszen a szabadságnak az a lényege, hogy ez mellékes, senki sem foglalkozik az ilyenfajta listázásokkal!!!

Valamiféle különös, számomra ismeretlen düh lett úrrá rajta. Én nyugodt maradtam, mi több, derűs. Megismételtem kérésemet, úri jókedvemből, gyermeki kíváncsiságból: van-e ilyen tanár? Nem válaszolt. A nyolcesztendős kisfiam jutott eszembe, aki, ha sarokba szorítjuk egy kérdéssel, azt válaszolja dacosan: „Tudom, de azért sem mondom meg!”

Mi történhetett? A kérdésem kirekesztő lett volna? Én örülök annak, ha a környezetemben cigány, vagy zsidó, vagy sváb, vagy arab ember munkálkodik hasonló céllal, mint én, ugyanazon törvények alapján. Nekem ez örömet okoz. Hiszen látom, hogy ugyanazért a célért dolgozunk, nem lehet köztünk semminemű feszültség, és igen, boldogít annak a tudata, hogy az illető más. A másságot, ugyanis, csak úgy lehet tisztelni, ha felismerem, tudomásul veszem, hogy akit tisztelek, az „más”. Különben hogyan is tisztelhetném a másságát? A szeretet alapja a megkülönböztetés. A gyermek is csak attól a pillanattól számítva szereti anyját, amikor felismeri, hogy anyja egy másik személy. „Mindannyian mások vagyunk!” – harsogta annakidején a dal, amit sokszor hallgatnunk kellett. Ha mindannyian mások vagyunk, miért ne tudhatnánk arról, ki milyen más, és miben más? Nemrég egy idióta amerikai lemészárolt egy csomó szikhet, ott, Amerikában, mert azt hitte a tudatlan, hogy ezek a szakállasok arabok. Persze, ezért senki sem vádolja meg Amerikát, hogy idegengyűlölő…

Én magamban is tisztelem a másságot. Felmenőim között svábok, románok, zsidók, a négy nagyszülőm közül csak apai nagyapám született tisztán magyarnak, az egyik legnagyobb székely grófi család vér szerinti örökösének tudhatta magát. Ereimben az egész magyar történelem ott keveredik, pulzál, lüktet, zuhog és táncol. Magamban érzem, mi az a másság. Örömmel, büszkén és derűsen élek együtt ezzel. Nincs bennem sötét indulat, de ölelő szeretetet érzek minden embertársam iránt, s amint csak lehetőségem adódik, ennek jelét adom tetteimben.

Így hát jókedvűen kérdeztem, hány kereszténységét és magyarságát nyíltan (majdnem azt írtam: bátran) vállaló tanár tanít az egyetemen? Választ nem kaptam. Indulatba, ellenállásba, falba ütköztem. Bizony, kirekesztve éreztem magam.

A nemrég elhunyt Pintér Tamás „Oroszlán”-nak mondta az őt az „egyetem”-ről kitessékelő rektor: „Rossz oldalra álltál, Tamás.” Úgy tudom, Oroszlán ezzel nem volt egyedül, egyik nagy, emblematikus rendezőnk is hasonló mondatot kapott, amikor ugyanez a szorongó ember elküldte a tanári karból. Az illető rektor ezt természetesen tagadni fogja, ám érdemes mindezeket összevetni az én történetemmel, és máris le lehet vonni a mai magyar színházi viszonyok áldatlan állapotáról a messzemenő következtetéseket.

Kiss József drámaíró, színházrendező fenti írására Dr. Karsai György klasszikafilológus, színháztörténész, a színművészeti egyetem tanára válaszolt, amit a Magyar Teátrum – újságárusoknál kapható – októberi számában, pénteken pedig a Színház.hu-n olvashatnak.

Forrás és tartalmi partner: Magyar Teátrum