Mi múlhat egy zakón? - Interjú a Mózsik-Vinnai-Laboda hármassal

Hogyan születik egy színdarab? Mi a vicces és mitől? A Mózsik-Vinnai szerzőpárossal és Laboda Kornél rendezővel a Mikroszínpad új bemutatójáról, A humor forrásáról beszélgettünk.

Laboda Kornél és Vinnai András

Hogyan találtatok egymásra?

Vinnai András: Imrével egy élelmiszer boltban ismerkedtünk meg, Kornéllal pedig úgy kerültünk össze, hogy őt neveztük meg rendezőnek. Ő az, akiről el tudjuk képzelni, hogy úgy tudja megrendezni az előadást, hogy az a lehető legtávolabb legyen az elképzeléseinktől.

Mózsik Imre: Ez nem igaz.

Laboda Kornél: Nekem azt mondták, hogy a zakóm miatt döntöttek mellettem.

Mózsik Imre: Ez sem igaz, bár…

Honnan jött az ötlet a humor forrásához?

VA: A Thália Színház kért fel minket, hogy írjunk egy szórakoztató darabot. Számos koncepciót elvetettünk közben, végül úgy alakult, hogy az előadás rólunk szól: két íróról, akik egy darabot próbálnak megírni. Egyre távolabb kerülnek attól, hogy ez bármikor megvalósuljon és egyre kétségbeesettebbek. Rettentő rossz humoruk van, nagyon kellemetlen személyiségek, de azért egymást nagyon szeretik. A színház vezetőségét viszont gyűlölik. Mindenkiben ellenséget látnak. Végül már a saját figuráikban is.

MI: Csak olyasmiről illik írni, amit ismer az ember. Mi csak egymást ismerjük. Ezért írtunk magunkról.

Minden darabot az élet is ír. Alkotóként kerültetek már hasonló helyzetbe?

MI: Például most.

LK: Ezt igyekeztünk is felhasználni és az előadás javára fordítani. Ezért van az, hogy az előadásban a szerepnevek megegyeznek a valóságosokkal: az írókat Mózsiknak és Vinnainak hívják, az előadásban készülő darab rendezőjét Labodának, a dramaturgját Faragónak, a művészeti vezetőt Litkainak… Az előadásban van egy darab, amit visszautasít a színház. Ez a darab persze nem azonos azzal a darabbal, amit mi, készítők eldobtunk, sőt igazán el se dobtuk, mert bizonyos részleteit megtartottuk, csak egy keretet kapott. Ezért az alapszituáció, ha úgy tetszik valóságos, de magában a Humor forrásában minden fikció. Általánosságban az alkotófolyamatok pokoli mivoltáról szól a darab.

Ez a stressz, rohanás és intellektuális kényszer egy szerzőpáros drámája is lehetne. Mitől válik ez nálatok a humor forrásává?

VA: Alapvetően vicces szituáció, amikor két ember kétségbeesetten próbál valamit összetákolni, hogy legyen belőle valami, és még cselekménye is legyen. Sőt, még nevetni is lehessen rajta. Igazából annyira lehetetlen ez a két ember, hogy, ha van is valami jó ötletük, azt biztosan nem lehet színpadon megcsinálni. Állatcsordákról írnak, mohaidomárokról, meg mindenféle színpadon teljesen kivitelezhetetlen dolgokról.

MI: Tulajdonképpen önmagunkat parodizáltuk, és rettenetesen el van túlozva az egész. Kivéve a harkályos részek. Azok valóságosak. Szörnyűek.

LK: András és Imre sötét színben festik le ezt a két karaktert, de igazából nagyon szerethetőek. Két meglehetősen csekély értelemmel megáldott íróról beszélünk, akik pont az esetlenségük és gyermekdedségük révén lesznek szerethető és humoros figurák. Ami ezen kívül a humor forrása az előadásban, hogy egyszerre látjuk az alkotófolyamat kínjait és magát az alkotást is. Egy ilyen szituációban rendkívül szórakoztató, hogy a külső világ egyből reagál a belsőre, ahogy a gondolatok és jelenettervek azonnal valósággá válnak a színpadon. Ez egyébként különleges, filmszerű ritmust ad az előadásnak. Ezt a tempót rendezőként és színészként is kihívás elkapni.

Jelenet az előadásból

Ti személy szerint hogy álltok a humorhoz, mit tartotok viccesnek?

MI: Minden vicces. A komolyság, a merevség önmagában is humorforrás. Én úgy próbálok meg vicces lenni, hogy nagyon komoly maradok. A végletekig. Emberileg.

Hogyan szoktátok letesztelni, hogy valami jó-e vagy sem?

VA: Imrével főleg az állatkísérletekben hiszünk. Ha felolvassuk a jelenetet egy kutyának vagy egy lepkének, és nem okoz nála különösebb gondot, akkor valószínűleg színpadon is működni fog. Jelen esetben persze Kornélnak is folyamatosan küldözgettük a jeleneteket, aki jókat derült rajtuk, sőt, egy ízben még el is mosolyodott. Az első nagy teszt egy színdarab esetében természetesen az olvasópróba, de a végső szót mindig a közönség mondja ki, amit elég nehéz megjósolni.

LK: Imre és András írás közben gyakran elveszítették a kontrollt. Ilyenkor csak erős vízsugár segítségével tudtuk leválasztani őket a jelenetről. Az első igazi visszajelzés a próbák során jön majd, mert ott már többen vagyunk, akik kívülről nézik a szöveget. Aztán persze a próbafolyamat jócskán formálhatja az előadást. Szokott olyan lenni, hogy a színpadon valami olyan lesz igazán vicces, amiről azt először nem is gondoltuk volna.

Alapvetően kiknek szól a darab?

VA: Ha vicces akarnék lenni, azt mondanám, hogy kizárólag íróknak.

MI: Szerintem csak olyan íróknak, mint amilyenek mi vagyunk. Nekünk. Meg nem íróknak.

LK: Szokás mondani, hogy a fiatalabb közönségnek készül, akik már a független színházi produkciókon szocializálódtak, de nem zárnék ki senkit. Vagy ha ki is zárok valakit, akkor azt majd teljesen önkényesen teszem. Talán ruházat alapján.

Milyen fogadtatásra számítotok?

LK: Egy olyasfajta nézői aktivitást szeretnénk elérni, ami lehetőleg nem az, hogy beordítják milyen rossz az előadás. A humor azért különösen nehéz műfaj, mert mindenkinek más elképzelése van a humorról. Valójában ezt járja körbe az előadás, és erre utal a címe is. Igazából azt a pontot szeretnénk elérni, mikor a közönség olyan jól érzi magát, hogy már mindegy mi történik a színpadon.

VA: Én szeretném, ha a nézők felnéznének rám. Nagyon sok megbecsülésre és tiszteletre számítok.

MI: A karzatról figyeljük majd a közönséget. Arra számítunk, hogy az első húsz perc után már a nézők nagy része a színpad felé fog nézni. Direkt tettünk a darabba jó hangos részeket, hogy azok is tudjanak orientálódni, akik hajlamosak arra, hogy elkalandozzon a figyelmük.

Szerző: Deutsch Sándor / Színház.hu