Az én Mandarinom - Interjú Kerényi Miklós Dáviddal

Beszélgetést olvashatnak Kerényi Miklós Dávid koreográfussal, aki szeptember végén Tiranában állította színpadra Bartók balettjét. Ennek kapcsán mesélt külföldi tapasztalatairól és arról milyen a színházi élet a távoli Albániában.

Hogyan kerül egy fiatal magyar koreográfus Albániába?

Ha jól tudom, Huszár János nagykövet úré volt az alapötlet, hogy a két európai nemzet között hidat emeljen a kulturális kapcsolatok áltál. Több magyar vonatkozású rendezvényt tartottak szeptember végén az albán fővárosban, például utcát neveztek el Hunyadi Jánosról, akit kint nemzeti hősként tisztelnek, mint Szkander bég egyetlen szövetségesét. A tiranai színház igazgatója, Zhani Ciko úr egy magyar műsorral szerette volna megkoronázni az eseményeket. Választása Erkel Hunyadi Lászlójának részleteire és Bartók pantomimjére, A csodálatos mandarinra esett. Solymosi Tamás balett-igazgató engem kért fel, hogy képviseljem hazánkat a tiranai Magyar Napokon. Az albánok azt kérték, hogy a saját táncosaikra, az együttesük képességének megfelelő új táncjátékot alkossak. Úgy érzem, kevés színházra éhes és a leglehetetlenebb szituációkat is vállalni képes táncművész mozog mostanában az Operaház tájékán. Először megijedtem a kihívástól, hiszen én is, mint a magyar balettosok zöme, számtalan Mandarin verzióval találkoztam a pályám során. Amikor 2000-ben bekerültem az Operaházba, Harangozó Gyula klasszikus koreográfiájában táncoltam A fiatal diákot, majd néhány éve Lőcsei Jenő új koreográfiájában az egyik Csavargót. Amikor elkezdtem a felkészülést, az összes hozzáférhető változatot megnéztem. Talán kevesen tudják, de Bartók remekműve az egyik legnépszerűbb 20. századi táncalkotás, több mint háromszáz koreográfia készült rá az elmúlt 85 évben, szerte a világon.

Milyen érzés volt, amikor először lépett be a Tiranai Operába?

Sok helyen jártam már a világban, de az első pillanatban bevallom, megrémültem. A balettegyüttes egy narancssárgára festett falú teremben várt, melynek koszos-kék linóleuma helyenként életveszélyesen feljött már. Reméltem, hogy ez csak az egyik próbaterem és valahol vár egy másik, de erről szó sem volt. A kinti táncosokat azonban egy másodpercre sem zavarták ezek a dolgok. Régóta élnek így, elfogadják és ebben a környezetben próbálják kihozni magukból a maximumot. Gyorsan megtanultam, hogy itt nem a körülményeket kell figyelni, hanem a hozzáállást. Márpedig nagyon koncentráltan kellett dolgoznunk, ugyanis rettentően kevés időt, mindössze három hetet kaptunk az első próbától a premierig. Mást nem tehettem, előre kitaláltam mindent a nyáron. Asszisztenseim segítségével elkészítettük a teljes lépésanyagot, melyet aztán betanítottam Tiranában. Táncos vagyok, tudom, mit vár egy balettos a koreográfustól, így nem voltak üresjáratok a próbákon.

Hogyan sikerült a produkció?

Az első nehézséget az okozta, hogy ők az albánon kívül nagyon kevés nyelvet beszélnek. Ugyan próbáltam mindenre előre felkészülni, de bőven voltak olyan események, amire nem lehetett. A problémáimra háromféle választ kaphattam: „Nincs pénz”, „Nem megoldható” és ami a legkegyetlenebb, amikor még válasz sincs, csak az értetlen tekintetek. A jelmezeket a pesti Operaháztól kaptuk kölcsön, a díszleteket pénz híján a tiranai színház raktárából állítottuk össze. Szokatlan volt az a balkáni mentalitás, miszerint mindenre ráérünk, majd minden meglesz. Végül nekik lett igazuk, összeálltak a dolgok, igaz, voltak olyan díszletelemek, amelyek a premier reggelére készültek el. Szerencsére volt kint egy színpadmester, aki ugyan csak albánul beszélt, de örömmel meghallgatott minden kérést, kicsit csóválta a fejét, majd másnapra megvalósította a kért dolgokat.

Milyen Kerényi Miklós Dávid Csodálatos mandarinja a 21. század elején?

Igyekeztem az előadást olyanná formálni, amilyen a körülöttünk lévő világ. A darab története rettentő izgalmas és sablonoktól mentes. Hiába íródott az 1920-as években, Lengyel Menyhért librettója és Bartók Béla zenéje precíz, tökéletesen érthető és kerek egész ma is. A világunkban adottak a körülmények. Ha esetleg szeretnénk is kitörni belőlük, sokszor, akárhogy próbálkozunk, egyedül képtelenek vagyunk erre. A Mandarinban adott egy Lány, akit három férfi prostitúcióra kényszerít. A Lány már beletörődött a sorsába, ha egyszer voltak is vágyai, ma már világossá vált számára, hogy engedelmességből áll az élete. Retteg az új helyzetektől, a váratlan dolgoktól és az idegenektől. Az Idegen Bartók eredeti művében egy kínai nemes személyében jelenik meg. Számomra a legrémisztőbb a mai világban, hogy ezek a különleges emberek már nem „idegenek”, nem különböznek tőlünk, hanem olyanok, mint mi, csak ők képesek a kitörésre. Az én Mandarinom azért jött, hogy felszabadítsa a Lányt. A tömegek és a falak ereje akkora, hogy ugyan az élete árán, de utat tud mutatni a Lánynak, aki immáron önállóan dönthet a saját jövőjéről.

Milyen az albán színházi élet?

Tiranában, az 1950-es években szovjet segítséggel épült nagy Operaházon kívül két teljesen egyforma színház áll egymás mellett, a Nemzeti és a Víg. Kint tartózkodásom egy hónapja alatt mindhárom zárva volt, így semmit sem sikerült látnom. Az egyetlen előadás, amivel találkozhattam, a sajátunk volt. Háromszor ment le az est, végig teltházzal. Meglepő módon Erkel romantikus dallamai egyáltalán nem fogták meg az albán közönséget. Nagyon aggódtam, hogy mit fognak ezután szólni a Mandarinhoz, hiszen Bartók zenéje teljesen ismeretlen odakint. Sok volt a fiatal néző és az elején végig kommentálták a látottakat. Aztán a Mandarin bejövetelétől teljes lett a csend. Az előadás végén pedig felállva tapsoltak és bravóztak. A hiányos színházi élettel szemben meglepően sok tv csatornájuk van, ahol a kultúra is hangsúlyos szerepet kap. Az előadás előtti héten minden nap több stáb forgatott bele a próbákba és készített riportokat Kollár Imre karmester úrral és velem. Visszanézve ezeket kiderült, hogy nemcsak párperces ajánlók készültek, hanem komoly, negyedórás ismertetők is. A bemutató előadást, melyen megjelent az albán miniszterelnök és Tirana főpolgármestere, az állami tv öt kamerával rögzítette. Kicsit olyan a kinti média, mint egy időutazás. Albániába még nem tört be a bulvár felszínes világa, a sztárok, a hatvanas-hetvenes évek Magyarországához hasonlóan, a művészek. A balettegyüttes tagjai állandó közreműködői a tv-műsoroknak, a mai pesti musical-világhoz hasonlóan felismerik őket az utcán, autógrammot kérnek tőlük, fotózzák őket. Olyan is előfordult, hogy jöttünkre egy teli étteremben egyszerűn felállítottak egy asztaltársaságot, hogy a legjobb helyen ülhessünk. A Mandarin két főszereplője Enada Hoxha és Gerd Vaso azonban nemcsak sztár, hanem nagyszerű művész is. Váratlanul ért, hogy ekkora táncosokat találtam Tiranában, akiknek hozzám hasonlóan a színház a legfontosabb dolog az életükben. Amikor befejeztük a balett teremben a munkát, a házaspár hazament, elmondásuk alapján a nagyszobájukban széttolták a bútorokat, és ott folytatták a munkát. Meghatóan szép volt a próbafolyamat, a darab megszületése és az a barátság, ami kialakult, úgy, hogy nem értettük egymás nyelvét. Minden magyar koreográfusnak csak kívánni tudom, hogy életükben legalább egyszer részük lehessen hasonló művészi és emberi találkozásban.

Sokan csak legendákból ismerjük Albániát. Milyen ország ma?

A magyar többséghez hasonlóan én sem tudtam semmit az országról. Nekem egyetlen emlékem az Elrabolva című Liam Neeson-film, melyben a főszereplő kislányt és barátnőjét albánok rabolják el és kényszerítik prostitúcióra. Hasonló esettel Tiranában nem találkoztam. Az emberek az utcán nagyon barátságosak, mindenki mosolyog, rengeteg a jól öltözött fiatal. Éjjel is biztonságosan sétál az ember, félelemre semmi ok, nyugodtan nézhetünk bele bárki szemébe. Szinte lehetetlen megállapítani, milyen napszak van, éjjel-nappal hatalmas bulira éhes tömeg korzózik az utcákon. Érezhetően nem nehezedig rájuk a múlt. Tiranában történelmi városrészeknek semmi nyoma, sok az Enver Hoxha idejéből származó panelépület, melyeket próbálnak felújítani. Noha nyilván nagyon mélyről indultak, látszólag sok pénz áramlik be az országba. Elképesztő autóparkjuk van, minden második kocsi Mercedes, a vezetési stílusuk életveszélyes. Különös találkozása a nyugatnak és a keletnek. A turisták most kezdik el felfedezni ezt a kétarcú várost. Vasútvonala csak néhány kilométer, autópályája is leginkább a régi balatoni autópályánkra emlékeztet. Izgalmas lenne néhány év múlva visszatérni, megnézni, például hogy kiépítették-e már Európa egyik legszebb tengerpartját. Aki szereti a kalandokat és a váratlan helyzeteket, mindenképpen ajánlom, hogy látogasson el Albániába.

Készítette: Karczag Márton

Színház.hu