Elhunyt Gombos Katalin

Életének 84. évében meghalt Gombos Katalin színésznő, érdemes művész - tudatta a család az MTI-vel szerdán.

Sinkovits Imre özvegyét hosszan tartó betegség után kedden érte a halál. A színésznő temetéséről később intézkednek.

Fotó: mek.oszk.hu

Gombos Katalin 1929. február 12-én született Hódmezővásárhelyen. A helyi színháznál kezdte pályafutását 1945-ben, 1950-ben a Petőfi (később Jókai) Színházhoz szerződött. Diplomáját a Színház- és Filmművészeti Főiskolán 1954-ben szerezte meg. A Vidám Színpad társulatának tagja volt 1956-57-ben, majd a következő években a Fővárosi Operettszínház Kamaraszínházában lépett fel. A Madách Színház tagja 1958-ban lett. 1995 végén úgy döntött, visszavonul a színpadtól.
Számos színpadi szerep - köztük Szomory Dezső Hermelin, Shaw Tanner John házassága, Szabó Magda Régimódi történet, Beaumarchais Figaro házassága - mellett többek között az Iszony, a Változó felhőzet és a Galilei című film szereplője. 1985-ben érdemes művész címet kapott, 2010-ben a Magyar Köztársasági Érdemrend tisztikeresztje kitüntetést vehette át.
Sinkovits Imrével 1951-ben kötött házasságot, két gyermekük született: Sinkovits-Vitay András és Sinkovits Mariann.

MTI 

Részlet Gombos Katalin: Gyertyagyújtás című visszaemlékezéséből
1957 őszén a Fővárosi Operettszínház tagja lettem. A Blaha Lujza Kamaraszínházban játszottam, ahol 1957. október 23-án gyertyát gyújtottam az öltözőmben, és egy csokor virágot helyeztem az asztalra. Többen figyelmeztettek, hogy ne tegyem, ebből bajom lesz, tüntessem el, amíg lehet, de nem tettem! A feljelentés nem maradt el. Először csak a színház pártirodáján foglalkoztak az ügyemmel, nagyon barátian, humánusan igyekeztek megoldást találni, és húzták az időt. Nem így a névtelen feljelentő! Ő nem nyugodott bele a botrány nélküli megoldásba. A kerületi pártszervezethez fordult azonnali intézkedésért. Behívattak, noha soha nem voltam párttag, felelősségre vontak, fenyegettek, én nyugodtan közöltem, hogy nem egy, hanem két gyertyát vásároltam és két csokor virágot, a másikat a Rókus kápolnánál tettem le, emlékezve az elhunytakra. Ez már sok volt! A hetek múltak. Eközben megjelent rólam egy címlapfotó a Színházi Lap ünnepi számában, ahol gyertyát gyújtok a karácsonyfán 1957-ben. Ez volt aztán a megbocsáthatatlan nagy bűn! A lap főszerkesztőjének azonnali hatállyal felmondtak, a fotóművésznek ugyancsak, én pedig… Mit is mondhatnék magamról?
Talán annyit, hogy többszöri felszólítás után, 1958 januárjában kilakoltatás előtt álltunk. A felszólítás dörgedelmes volt és végleges. Már nem volt mit eladnunk vagy zálogba tennünk, kölcsönt senkitől sem kérhettünk, hiszen még a reménye sem volt meg annak, hogy belátható időn belül vissza tudjuk fizetni. Ekkor Fényes Szabolcs volt a színház igazgatója. Üzent, hogy beszélni szeretne mindkettőnkkel. Nem kevesebbet mondott, mint hogy feleségével, Csikós Rózsikával segíteni szeretnének, de ők csak anyagilag tudnak mellénk állni; kérték, fogadjuk el a felkínált összeget, és majd részletekben visszaadjuk, ráér! Nem volt módunk tiltakozni, az utolsó pillanatban jött a segítség, és főleg önként, még elismervényt sem fogadtak el! Tízezer forint akkor hatalmas pénz volt! Egy kiszolgáltatott családnak ilyen nemes gesztust megköszönni egy élet is kevés!
1958 tavaszán már a minisztériumban volt a gyertyagyújtási ügyem, ott került napirendre egy országos színházigazgatói értekezleten. A következőket egy jelen levő ismerősöm mesélte el, titoktartásomat kérve. A botrány hatalmas hullámokat kavart, mert ekkorra már úgy elmérgesedett a helyzet, hogy nehéz volt féken tartani az indulatokat. Major Tamás ingerülten jelentette ki, hogy ellenséges, impertinens magatartásom miatt nemcsak a színházat kell elhagynom, de nagy-Budapest területén sem maradhatok! A vita után Aczél György szavazásra tette fel a jövőmet! Ekkor Ladányi Ferenc – akit akkor neveztek ki a Madách Színház igazgatójának – jelezte, hogy amennyiben ez lehetséges, ő szerződtet engem. Újabb vita, tiltakozás! Ladányi Ferenc azt mondta, hogy ő vállalja a felelősséget értem emberileg, művészileg, politikailag!
Mikor Major Tamás tovább tiltakozott, Aczél György csendet kért, majd bejelentette döntését. Tekintettel arra, hogy Ladányi elvtárs vállalja a felelősséget, a Madách Színházhoz szerződtetheti! „Önök pedig jegyezzék meg, uraim, ha büntetés alatt van az egyik fél, érzi azt a másik is!” Ezzel a vitát lezárta. (A férjem, Sinkovits Imre ekkor már büntetés alatt állt!)
Ladányi Ferencnek mit köszönhetek? A családi életemet, a megélhetésemet és hogy gondja volt rám! Azzal, hogy felelősséget vállalt értem és leszerződtetett – ami abban az időben nem volt veszélytelen dolog! –, nem szakítottak el aprócska gyermekeimtől, együtt maradhattunk a férjemmel, és ha a Jóisten is úgy akarja, sok nehézséget és buktatót átvészelve 2001-ben ötvenéves házassági évfordulónkat ünnepelhetjük. Mint színésznő boldog, tartalmas harminchárom évet töltöttem el a Madách Színházban, ahová 1958-ban szerződtetett. (Forrás: napkut.hu, a teljes írás itt olvasható)