Meghalt Vallai Péter

November 6-áról 7-ére virradó éjjel, életének 66. évében váratlanul elhunyt Vallai Péter, a Vígszínház művésze - értesült a Színház.hu.

Vallai Péter 1965-1969 között a Színház- és Filmművészeti Főiskola hallgatója volt. 1969-1975 között a Thália Színház tagja, majd 1976-tól öt évig a Pécsi Nemzeti Színház színésze volt. 1981-1982 között a győri Kisfaludy Színház társulatához tartozott. 1982-től öt évre a szolnoki Szigligeti Színházhoz szerződött. 1987 óta a Vígszínház tagja.

Vendégművészként játszott az Egyetemi Színpad, a Veszprémi Petőfi Színház, a kecskeméti Katona József Színház, a debreceni Csokonai Színház, az egri Gárdonyi Géza Színház, a Budapesti Kamaraszínház, a Merlin Színház, az RS9 Színház, az Éjszakai Színház és a Magyar Színház darabjaiban.

A Vígszínház közleménye:

Emlékezetes alakításait, tehetségét, ember- és életszeretetét, műveltségét örökre szívünkben őrizzük. Fanyar humora, különleges intellektusa és brilliáns játéka mindannyiunknak hiányozni fog!

Vallai Pétert a Vígszínház saját halottjának tekinti. Temetéséről később intézkedünk.

Vallai Péterről saját szavaival:

- Nagyon jó néző vagyok, ezt bizton állíthatom, bár minden előadás első 8-10 percében sírva fakadok, mert látom a próbák nehézségeit, és nagyon sajnálom a kollégákat. Utána viszont megemberelem magam, és önfeledten tudok örülni minden előadásnak, ha jó, ha rossz, de színház, csak ne lenne ennyire szép!

- A negatív figura mindig jó – pláne ha még meg is javul a darab végére –, mert van fejlődéstörténete. A pozitív figura inkább filmre való.

- Legfeljebb tüske maradt bennem, ha nem én kaptam meg egy szerepet, amit szerettem volna. Szerepet soha nem kértem, mert meggyőződésem szerint az a színész, aki önmagának oszt szerepet, megfosztja magát attól, hogy kikérje magának, miért kell az adott szerepet eljátszania. Szerepet soha nem utasítottam vissza, sőt, vissza sem adtam. Ha a színész visszaad egy szerepet, kiiktatja azt az erőt, ami a premier előtt néhány héttel lép működésbe, és arra kényszeríti, hogy mire felmegy a függöny, készen kell lennie a szereppel. Ha ez nincs, bármikor mondhatom azt, hogy mi a francnak próbálok, hiszen ennyi erővel vissza is adhatnám.

- Mindenekelőtt a rendezőnek legyen humora. Ez alapvető dolog. Másrészt legyen fölkészültebb, mint mi, tudjon többet nálunk, legalább az adott darabról. Tudnia kell, mikor használjuk fel, amit mond. Ezt a főiskolán úgy mondtuk, „Józsi hozza”, ami azt jelentette, hogy ha kaptunk egy instrukciót, nem csináltuk meg azonnal, hanem csak később, amikor már leülepedett. Kissé apacentrikusnak tűnik, de mégis fontos, hogy büszkék legyünk arra, hogy ebben a színházban ezzel a rendezővel dolgozhatunk. Ha viszont a rendező zseni, akkor ez a tulajdonsága ne vegyen le az előadás sikeréből.

- Minden önálló estemet magam állítom össze. Eleinte megadtak egy költőt, én pedig kiszedtem az anyagból, ami érdekelt, és félretettem, ami nem eléggé jól mondható, majd összeraktam a műsort. Később már tudták, hogy úgyis a magam feje után megyek. Meggyőződésem, hogy 8–10 percnél tovább nem szabad verset mondani, mert nem tud figyelni a közönség. Időnként fel kell riasztani őket, vagy éppen el kell terelni a figyelmüket. Ezért találtam ki, hogy egy bizonyos ponton bekapcsoltam a rádiót, és ami éppen ment benne, az az előadás részévé vált. Egyszer az is előfordult, hogy a rádióban Pilinszky mondta saját versét, az Apokrifet. Csupán két percre akartam megszakítani az előadást, de végighallgattuk a verset. Szerencsés vagyok, mert jó időben kaptam meg azokat a könyveket, amelyeket felhasználtam: Thomas Mannt, Bernhardot, Beckettet, a beat-nemzedék költőit.

- Az, akinek mindig megy a játék, nagyon szerencsés alkat, vagy nappali színész, ami azt jelenti, hogy a büfében nagyon jó, de a színpadon meghal. A színjátszás kicsit sport is, van kemény fizikai része, az eredmény – esetünkben a siker – nagymértékben függ a pillanatnyi formától.

- Nem akarom lejjebb nyomni, de feljebb sem emelem a darabot, amely egy hollywoodi alapötletből kinövő komédia. A lényeg azonban, hogy a közönségnek tetsszen, hiszen 1200 embert kell estéről estére behozni és kiszolgálni. A bőrünkre megy a játék.

Az utolsó interjút Vallai Péterrel a Criticai Lapok készítette. A beszélgetést itt olvashatják.

Forrás: Színház.hu, Criticai Lapok