"Valójában nyertem" - Krizsó Szilvia és a Libikóka

Hétfőtől újra látható a Libikóka című sorozat Krizsó Szilvia vezetésével. A beszélgetős est vendégei ez alkalommal Jaksity György menedzser, a BÉT egyik alapítója, mecénás és Müller Péter Sziámi az alternatív zenei élet meghatározó személyisége lesz. A műsorvezetőt arról kérdeztük, miért a sikerek és a kudarcok állnak az est középpontjában.

Hogy született a Libikóka ötlete, miért a „fent és lent”, a sikerek és a kudarcok állnak a beszélgetéssorozat fókuszában?

Krizsó Szilvia: Az est ötletét Bálint András adta, akivel egy riport során a jövőbeni terveinkről beszélgettünk. Megemlítettem neki, hogy régi vágyam, hogy egy önálló talkshowt vezessek, de nagyon úgy fest, ez nem fog megvalósulni. Akkor azt kérdezte: „Miért nem találsz ki valamit? Én hiszek benned, nálunk rendelkezésedre áll a terep”. Ettől nagyon fellelkesültem, és elkezdtem ötletelni. Világéletemben kudarckerülő voltam, és mindig foglalkoztatott, mitől lesz valaki sikeres. Miért lesz valakiből sikerkovács, másból meg örök vesztes? És hogy miként lehet építkezni a kudarcokból, néha akár még jobban is, mint a sikerekből. Ezért döntöttem úgy, hogy álljanak ezek a kérdések a beszélgetéssorozat középpontjában. Ráadásul az, hogy ki mit tart sikernek, illetve kudarcnak, egyáltalán nem egyértelmű. Mert lehet, hogy a külvilág valakiről azt gondolja, hogy éppen fent van, miközben ő még sose érezte magát ennyire lent és fordítva. Arra jutottam, hogy a sikerek és a kudarcok egyidejű megléte leginkább a művészek és az üzletemberek életében van jelen, ezért közülük hívok meg egy-egy vendéget. Az üzletember egyik nap nagyot nyerhet egy jó döntéssel, másnap viszont akár mindent elbukhat egy rossz lépéssel. A művészt ma zajosan ünneplik, holnap esetleg kifütyülhetik, de harmadnap is ki kell állnia a közönség elé.

A Libikóka nem csak egy beszélgetés, hanem egy produkció...

Krizsó Szilvia: Úgy gondoltam, színházi környezetben nem feltétlenül él meg egy „sima” beszélgetés, mert a színpad és a nézők is igénylik, hogy történjen valami. Azt találtam ki, hogy vonjuk be a színház művészeit, akik a vendégek életéhez vagy érdeklődési területéhez kapcsolódó jeleneteket játszanak el. Mivel gyerekkori álmom volt, hogy színésznő legyek, nem bírtam ellenállni a kísértésnek, úgyhogy néha én is dalra fakadok. Az első alkalommal Darvas Ferenc, aki mindvégig jelen van a színpadon, kísérte Zerkovitz Az egyiknek sikerül, a másiknak nem című szerzeményét. Be kell valljam, azért az először eléggé remegett a gyomrom és a hangom. Furcsa érzés volt teltházzal szembenézni, de aztán túllendültem a kezdeti izgalmon. Palya Bea is besegített, akivel a beszélgetésünk végén előadtunk egy lakodalmas csúfolódót, amivel alaposan megleptük a közönséget, akikről kiderült, hogy vevők a poénokra, a piszkálódos kérdéseimre, ugyanakkor nagyon nyitottak azokra a mélységekre is, amelyeket a vendégeink feltárnak magukból. Erre az is módot ad, hogy ismerősöket, barátokat hívok társul, olyan embereket, akikről tudom, nem csak érdekes személyiségek, de ki is tudnak bontakozni egy ilyen beszélgetésen.

Vitray Tamás azt szokta mondani, nehezebb olyasvalakivel beszélgetni, akit jól ismer az ember, nehéz elmeséltetni olyasmit, amit egyszer már elmeséltek nekünk...

Krizsó Szilvia: Nekem az a tapasztalatom, hogy minél felkészültebb az ember, annál magabiztosabb és annál nagyobb az esélye egy jó találkozásnak. Egy színházi produkció esetében hazárdírozásnak találnám, ha ismeretlennel kéne leülnöm.

Mekkora sikert jelent számodra a Libikóka?

Krizsó Szilvia: Nagy vágyam valósult meg általa. Arra törekszem, hogy a vendégeim is sikerként tudják elkönyvelni, igyekszem a legjobb formájukba hozni őket és ezzel olyan élményt adni a nézőknek, ami akár katartikus is tud lenni. Jó volt hallani, amikor részt vettem a Radnóti Színház nyílt napján, hogy sokan már előre megvették a jegyeket erre a Libikóka-évadra és hogy amikor a Horgas Eszter-Kovács Kokó István párost hallgatták, többeknek könny szökött a szemébe. Míg Eszternél a meghatódottságtól, addig Kokónál a nevetéstől sírtak. Vagy amikor Palya Beát leptük meg azzal, hogy újraszinkronizáltuk a 24 című sorozat egyik jelenetét. Bea ugyanis leírta Ribizliálom című könyvében, hogy rajong a sorozatért, és az is kiderült, hogy gyerekkorában Sandokan volt a szerelme. Hárs Anna, dramaturg és Őri Rózsa, a színház munkatársa tündéri jelenetet kerekítettek. A két plátói szerető, Szervét Tibor és Schneider Zoltán a vásznon és a színpadon is megküzdöttek Bea kegyeiért, úgy, hogy mindenki fetrengett a nevetéstől. Nekem ez nagyon sokat jelent, még akkor is, ha egy este a nézőtéren „csak” 230-an vannak és nem ötszáz- vagy akár hétszázezren néznek, mint akkor, amikor a Szólás szabadságát, vagy Az estét vezettem.

Mekkora kihívást jelent egy ilyen est?

Krizsó Szilvia: Most a vendégeim lelkét és szellemét próbálom feltárni, ami másfajta hozzáállást igényel, mint amikor politikusokkal beszélgettem közéleti témákról. Azt, hogy a Libikóka mekkora feladatot ró rám, talán elárulja, hogy ezzel a produkcióval kelek és fekszem. A vendégek kitalálása, az előinterjúk készítése, az ötletelés, hogy milyen jelenetek legyenek, a promóció, a jegyeladás, a meglepetés-vendégek leszervezése, és még sorolhatnám, rengeteg munkát jelentenek, még akkor is, ha van segítségem a színház és volt tévés kollégám, Kálmán Zsuzsa részéről. De ezek jóleső terhek, mert már régen éreztem azt, hogy valami ennyire lázba hoz.

Régebben a hírek, a politika világa kívánt tőled teljes figyelmet és megfeszített tempót. Idővel úgy nyilatkoztál: nem a munka a legfontosabb. Most előjön belőled újra az a szenvedély, ami a mindennapos terhelésben hajtott?

Krizsó Szilvia: A Libikóka másként motivál, nem őrült koncentrációt kíván, hanem inkább elmélyülést. Az a szenvedély, ami megvolt bennem a hírek iránt, mára kihúnyt. Ez olyan, mint amikor egy óriási szerelem véget ér. Nem vonz, hogy felvegyem a hírek ritmusát, hogy naponta teljesítsek. A havi egy talkshowal is rengeteg persze a munka, de másra is jut energiám, tehát egyensúlyban tudok maradni. Akkor fogalmaztam meg, hogy nem a munka a legfontosabb, amikor megszületett a kislányom, mert rájöttem, nincs annál lényegesebb, hogy mi történik a gyerekszobában. A lehető legtöbb időt szeretném vele tölteni, és szerencsém van, hogy nagyon sokat tudunk együtt lenni, ami nem adatna meg, ha esténként hírműsort vezetnék. Azt hiszem, az élet is úgy alakította magát, ahogy kellett... Most nem vagyok előtérben, ami kívülről úgy tűnhet, mintha vesztettem volna valamit, de valójában nyertem. Ahogy azt már említettem, sose lehet tudni, hogy egy látszólagos kudarc valójában milyen szerepet játszik az életedben. Most úgy érzem magam, mint egy kísérletező a laboratóriumban, azt próbálgatom, miként lehet előmozdítani a vendégeim humorát, hogy lehet megfejteni a titkaikat és kielégíteni a közönség érdeklődését. Élvezet ennek a dinamikájára ráérezni.

Arra, hogy ez élvezetes mikor jöttél rá?

Krizsó Szilvia: Rengeteget elemzem, hogy mihez vannak adottságaim, mert sosem vagyok teljesen elégedett magammal, folyton többet és többet akarok kihozni magamból, amit éppen csinálok, az nekem mindig kevés. Valószínűleg ez a fajta maximalizmus, vagy inkább örökös elégedetlenség hajt előre. Arra jöttem rá, hogy van egy adottságom, nevezetesen, hogy képes vagyok megnyitni másokat. Ez akkor tudatosult bennem, amikor a munkám mellett még egy magazinnak is készítettem tudósportrékat. Ennek kapcsán találkoztam Falus Andrással, egy nemzetközi hírű immunológussal, aki azóta is jó barátom. A tervezett egy órás randevúból négy és fél órás lett. Ráadásul a fotós, aki általában az elején kattint néhányat, majd diszkréten távozik, megkért minket, hogy maradhasson, mondván, el sem tudjuk képzelni, mennyit adtunk neki a beszélgetéssel. Végül ő is elmesélte az élettörténetét, azt, hogy miért vesztette el a feleségét, hogyan neveli egyedül négy gyermekét különböző viszontagságok közepette. Katartikus élményt jelentette ez a találkozás. Akkor döbbentem rá, hogy mennyit ér a másokra való ráhangolódás képessége, hogy ez egy adomány, amivel valamilyen formában másoknak tudok segíteni.

Ha az ember szembesül a képességeivel, sikeres a munkájában, miért van az, hogy a maximalizmus szüntelenül ketyeg benne, hogy valamiféle bizonyítási kényszert hordoz?

Krizsó Szilvia: Szerintem ez alapvetően lelki beállítottság kérdése. Én a gyerekkoromból hozom a maximalizmust. Az anyukám sokat követelt tőlem, én pedig meg akartam felelni az elvárásoknak. Ráadásul 20 éves koromig az opera gyerekkórusában énekeltem, ahol állandóan versenyeztettek minket azért, hogy ki kerüljön be egy-egy operába. Rengeteg meghallgatás, próba, esténként az előadások, közben a hangszerórák, iskola, szóval nem unatkoztam egy percet sem. És a sikerért még arra is képes voltam, hogy éveken keresztül cukrozott tojássárgájával kezdjem a napot, pedig ha valami, hát az azért elég gusztustalan dolog. Cserébe viszont óriási élményekkel gazdagodtam, hiszen ott állhattam Pavarotti mellett, én énekelhettem a gyerekszólót a Bohéméletben, vagy részt vehettem a Boney M. Koncertjén. A zene annyira részemmé vált, hogy a mai napig szinte kívülről fújom az egész Carment. Volt tehát sikerélményem, így tudtam, hogy a küzdelem megéri. Ez a tapasztalat szervesült, a hajtás természetessé vált, de a kérdés mindig ott motoszkált bennem, vajon elég-e ennyi, nem kéne-e még jobban teljesítenem? Ez az örökös elégedetlenség egyfelől hajtóerőt jelent, másfelől viszont sokszor veszélyes és pusztító is, mert nem engedi a lazítást, az önfeledt örömöt. Van, akinek külön meg kell tanulnia pihenni, elégedettnek lenni, csak ezt nem mindenki ismeri fel.

Mit mondanak a riportalanyaid a Radnótiban, mennyiben függ össze a maximalizmus és a siker?

Krizsó Szilvia: Az eddigi beszélgetésekből az derült ki, hogy maximálisan összefügg, de nagyban különbözik az, hogy ezt ki hogyan értékeli.

A következő Libikókára november 12.-én, hétfőn, este hétkor kerül sor a Radnóti Színházban.

Jegyet itt tud váltani.

Tóth Berta / Színház.hu