A jelen történéseiből kiindulva - Perovics Zoltán mesélt

Perovics Zoltánt, alias Perót, a Metanoia Artopédia alapító rendezőjét kérdezte a Tiszatáj online. Lapszemle.

"Az a valami érdekel, ami a jelen történéseiből kiindulva, vagy azokhoz társulva az időtlenből, ismeretlenből átsugárzó lehetőségeket is bevonzza és egy képben, írásban, meditációs objektumban, vagy egy színházi előadásban annak a valaminek ősi katartikus revelációjaként felragyog. A professzionális körülmények önmagukban ezt soha nem tudják" - mondja Perovics Zoltán, alias Peró, a Metanoia Artopédia alapító rendezője, akit a Tiszatáj online kérdezett, melyre szeretnénk felhívni a figyelmet.

A Perovics Zoltán vezette Metanoia Artopédiáról:

Metanoia szervező-rendező álmodója, Perovics Zoltán. Együttesének célját ő maga, Hamvas Bélával a következőképp határoztatja meg: "... Visszatérni ahhoz, ami az emberben tiszta és egyszerű... a fordulat hellenisztikus neve, amely valószínűleg az ősi orphikus-pythagoreus hagyományból való: Metanoia. Jelent pedig megfordulást. Ez a beavatás rokonsága a halállal, de ugyanakkor születés, egyes hagyományok újjászületésnek is nevezik."

“A Metanoia Artopédia művészeti műfajokat ötvöző előadásaival egyedülálló formanyelvet képvisel a hazai független művészeti műhelyek között. A színház vezetője Perovics Zoltán – színész, rendező. Foglalkozik filmmel, zenével, publikál, az utóbbi években filmek és kőszínházi előadások látványtervezőjeként is dolgozik. Előadásaiban egyenértékű a szöveg, a zene és a látványvilág, a színészi jelenlét mellett kitüntetett szerepet kapnak az előadásokhoz készített tárgyak, szerkezetek. Az egyedi, csak a csoportra jellemző látványvilág tette lehetővé, hogy a filozófiai mélységű szövegek ellenére bárki számára érthetőek és átélhetőek legyenek előadásaik – ezt számos fesztiválsiker (pl. Lengyelország, Oroszország) bizonyítja”. Forrás: maszk.hu

A Tiszatáj online interjújából:

– Mi volt előbb, a képzőművészet vagy a színház? Azért kérdezem, mert az installációidat láttam már „hivatalos” kiállításokon, ahol önállóan is megéltek.

Inkább talán a kép, vagy a meditációs objektum volt előbb, ami a képzőművészetről és a színházról tudhat, de mindkettő nélkül gondtalanul elvan. Érkezhet valami éjszaka egy álomban, vagy fényes nappal a nappali álomban, de az utóbbiban már benne van/lehet a hangoltság, a képzelet és az ismeretlen, ami a valóságról nem mond le – sőt azt át is világíthatja, azt ki is egészítheti.

Ami biztos, gyermekkoromban volt a játék öröme. Aztán, ahogy nagyobbacska lettem, megakasztotta bennem azt az aktuális jelenvalóság. Kérdések keletkeztek bennem, hogy hogy’ vagyok itt, illetve, hogy is van ez az egész körülöttem, és én hogy vagyok ebben az egészben. Végére akartam járni a „dolgok állásának” a hiteles jelenlét érdekében. Akkortájt már nem püföltem a kisdobot, semmilyen szemmel néztem a vörös nyakkendős pionír-paj­tás-tanárurak-hölgyek lelkesedését, amelyet megelőzött sok nappal előtte egy másik lelkesedés, amely megrengette az abból nem értelemszerűen következő katasztrófák szögesdrótcsokraival/lágereivel együtt ezt a nagyon szép világot.

A lenyomatok/képek/objektumok tehát először kérdések voltak, de már azonnal ott volt a kérdésekkel kapcsolatos bizonytalanságom is, hogy azok helyesen vannak e feltéve. Érthetőek-e? Hogy azok mások számára is fontosak-e, vagy sem? De főként, hogy valódiak-e? Miért fontos ez vagy az valakinek, másnak miért nem? Életbevágónak tűnik A-nak, B-t viszont egyáltalán nem foglalkoztatja, esetleg hidegen is hagyja. Gondoltam, a hiteles tájékozódás igényének fenntartásához társuló nyitott közlekedés hozhatja létre a valódi lenyomatokat. Ebben a közlekedésben pedig a kudarcok mellett nagyszerű, kivételes felismerések és találkozások jöhetnek létre. Egyáltalán nem biztos, hogy akikkel találkoztam/ találkozom, azokat ugyanazok a kérdések foglalkoztatták/foglal­koz­tat­ják, de a teljesedés igénye, mint lehetséges közös nevező, elegendő lehetett/lehet ah­hoz, hogy egy térben összeadódjunk.

pero

Nevezhetik a lenyomatot/pro­duk­tumot képzőművészetnek, színháznak, akárminek. Talán válaszoltam is a kérdésedre, hiszen azáltal, hogy egy installációt, vagy meditációs objektumot modelleztem, az önmagában is szemlélhetővé vált, egy vagy több színházi előadásban is ott lehet, funkcionálhat. Ezáltal más összefüggésben is olvashatóvá vált. A funkciók előadásról előadásra változhatnak, gazdagodhatnak, folyamatosan megújuló olvasati lehetőségeket kínálhatnak. Az installációk az előadásokban is ki vannak állítva, és önállóan is kiállíthatók.

– Mostanában intim előadásokat hozol létre igen szűk térben, ahol a közönség létszáma nagyon korlátozott. A jelenlegi, mondhatni stílusteremtő körülmények nyilvánvalóan szűkebbek az ideálisnál. Mekkora lenne számodra az optimális játszó- és nézőtéri méret?

Be kell vallanom, nem tudom, hogy mekkora lenne az optimális méret. Ez a bizonytalanságom azért lehetséges, mert bár az „Eszme-idő” című előadás méreteit tekintve talán szerényebb, de a „Balgák kertje”, az „Átkozott történet” és az „Öregek otthona” is monumentális előadások voltak.

Azoknak még az újszegedi Bálint Sándor Művelődési Ház adott otthont 1990 és 1996 között. Minden darabhoz másképpen használtuk ki a ház tereit és adottságait, mindig másképp helyeztük el a néző- és játéktereket, több alkalommal az erkélyt is bevontuk, így lent és fent szi­multán zajlottak az események. Volt olyan előadásunk, amelyben a közreműködők száma meg­haladta a harmincat, és a két oldalon kiépített nézőtérről 60–80 fő is nézhette a történéseket.

1996-ban felújítás miatt bezárták a házat, amikor újra megnyitották, próbalehetőséget ott már nem kaptunk, csak a kész előadásokat várták vissza, de nekünk elsősorban arra lett volna szükségünk, hogy dolgozhassunk valahol. Azóta, vagyis tizenhat éve gyakorlatilag nincs hasonló adottságú és méretű helyünk. Szegeden eddig máshol nem fogadtak be bennünket. A házban készített utolsó előadásunkban, az „Öregek otthoná”-ban a miniatűr elemek már nagyobb mértékben jelentek meg, mint a korábbiakban. A miniatürizáló építkezés működésünk jelenlegi szakaszára általánossá vált. Még ’96–97 között egy lakástérben kísérleteztük ki, hogyan lehet kis térben előadásokat létrehozni és nézőket fogadni. Ott alakult ki a „kozmikus térperspektíva”.

A Thealteren fellépő Ache csoport tagjainak köszönhető, hogy 1998-ban kimozdulhattunk a lakástérből, mert megnézték a „Védett állatok” című előadásunkat és beajánlották a szentpétervári Fehér Éjszakák Fesztiválra. Egy mobil fekete dobozba emeltük át az előadást, ezután azzal ismét sokfelé hívtak bennünket.

Közben többször jártam az önkormányzatnál és az IKV-nál is, keresve a helyet, a megoldást, mindenki a segítségéről biztosított, de a gyakorlatban sajnos nem történt semmi. Most is lakástérben dolgozunk.

Szóval, én nem ragaszkodom semmilyen stílushoz, csak igyekszem az aktuális helyzetet tudomásul- és komolyan venni, ez is lehet stílus. Kétségtelen, hogy a lakástérben és az Arto­péd Műteremben szinte laboratóriumi körülményeket hoztunk létre, ahol nyugodtan lehet kísérletezni, de ez koránt sem ideális helyzet. (...)

A Metanoia Artopédia tagjai kivétel nélkül, mindannyian alkotói az előadásnak. Nem csak színészetükkel, de emberségükkel, nyitottságukkal, ötleteikkel, egymáshoz való viszonyulásukkal és háttértevékenységükkel. Mindenki annyi feladatot kap, amennyit érdeklődésével, nyitottságával magára vállal és elbír. Ha ezek az arányok a nézőtérről lekövethetők, az nem véletlen. Azért is tartom elengedhetetlennek, hogy erről beszéljek, mert alkotótársaim mindig meghatározzák, befolyásolják azt az egyidejűséget, amelyre utaltál a fentebbi kérdésedben. Amikor egy új darabra készülök, mindig azokban az emberekben gondolkodom, akikkel éppen készítjük az előadást. Rájuk figyelek. Így már az indulás pillanatában működhetnek a velük kapcsolatos elképzeléseim, amelyek a próbafolyamat során persze módosulhatnak aszerint, hogy ők hogyan reagálnak, mit adnak hozzá az egészhez.

– Saját előadásaidban nem dolgozol hagyományos drámákkal, helyette különböző eredetű és igé­nyességű szövegeket szerkesztesz egybe. Mennyire fontos számodra a szöveg minősége?

– Például egy didergő hajléktalan hangján artikulált vicc, egy földön vonszolódó törött mankó és egy lebegő kapca látványa sok mindent beébreszthet. A remekművek is nagyon különbözőek és nem feltétlenül irodalmi igényességük miatt hatnak. Léteznek abszolút igénytelen, mégis elementáris alkotások, ahogy léteznek irodalmi igényességgel elkészített kontárművek is.

Ha például a tartalom egy a formával, ami nem feltétlenül valamilyen szöveg által épül fel, vagy roncsolt, szinte értelmetlen szövegforgács, akkor az a racionális megértést természetesen zavarba hozhatja, ugyanakkor meg is haladhatja azt, hiszen egy fonnyadt gyümölcsöt sem megértenem kell, pláne ha éhezem, hanem megízlelnem.

Ha megőrzöm magamban a nyitottságot a hiteles találkozás érdekében, akkor, ha olyan jelenséggel találkozom – nem feltétlenül a színház terében –, ami racionálisan nem olvasható, megnyílhat számomra az a törvényszerűség, amely alapján az a dolog működik, vagy felépül, és akkor azt szintén olvashatom. Így van a szöveggel is, hiszen egy esetlegesnek tűnő mondat a szerkezeti felépítésétől függetlenül a keletkezésének pillanatát és körülményeit és azt, aki és ahogy mondja, hitelesebben képviselheti, adhatja vissza, mint egy szerkezetileg hibátlan mondat, sőt többet is tudhat a valóság azon szeletéről, ahonnan jön.

A folytatást itt olvashatják.

süti beállítások módosítása