Bartus Gyula 50 éves - 30 éve van a pályán

A miskolci születésű Bartus Gyula, a Békéscsabai Jókai Színház népszerű színésze 30 éve van a pályán, s egy rövid, 4 éves miskolci időszakot leszámítva 20 éve Békéscsabához kötötte életét, karrierjét.

A Jászai-díjas színművészt a többszörösen kerek évfordulók alkalmából egy bensőséges ünnepséggel lepte meg a békéscsabai társulat. 

A terasz.hu-n Merő Béla írt levelet a színésznek:

A színész megbecsülése napjainkban csorbát szenved mind művészi, mind erkölcsi, mind anyagi értelemben. Talán azért van az „X” Faktorban három színész. Ők a gyors hírnévre és anyagi elismerésre vágynak. Sajnálatos, hogy egyikük azt mondta: „nem elégíti ki a színházi munka”.(Merő Béla)

Vége a próbának. Gyula telefonál az öltözőjéből: „Itt vagy még? Gyere, igyunk egy sört a klubban!” Nincs ebben az invitálásban semmi rendkívüli, hiszen ez így megy évek óta – szinte minden próba után vagy csak úgy l’ art pour l’ art. S leülünk, beszélgetünk – néha a szűkebb stábbal – miről másról, egydimenziójú emberek lévén: a Színházról. Ez így is van rendjén. A vidéki színházban rendkívüli szerepe van a „klubéletnek”. Itt csengenek le a próba feszültségei, itt folytatjuk a próbát, itt „váltjuk meg a világot”…

Valami azonban megváltozott az utóbbi időben Gyula szemléletében. Nyilván az idő múlásával bekövetkezett „érés” következtében tudott túlemelkedni a mindennapok problémáján, s a témánk azóta nem pusztán az adott darab színrevitele körül forog, hanem szenvedélyesen vitázunk a színházművészetről, a művészetellenes merkantilista világról, az értékvesztésről, a színházi etika megsemmisüléséről… A folytatást itt olvashatja.

Interjúrészlet Bartus Gyulával:

- Miért kellett színésznek menni? Hogyan kezdődött?

- A középiskolában amatőr színjátszó voltam, imádtam csinálni, egyszerűen beleszerettem. Már ott eldőlt, hogy színész akarok lenni. Érettségi után jelentkeztem is  a főiskolára, de nem vettek fel. Kedvem nem szegődött, bekopogtam a nyíregyházi színház igazgatójához, mint álláskereső.

- Érettségizett színész? Ilyen fogalom a „békeidőkben" sem volt.

- Dehogyis színésznek! Mindenesnek vettek fel. Mindig ott dolgoztam ahol éppen szükség volt emberre. A műszaknál, a kellékeseknél, cipekedtünk, csináltunk mindent. De a legjobb az volt, hogy néha statisztálhattam is, felmehettem a színpadra.

- A mai kor embere talán meg sem érti, mit jelentett elvégezni a hatvanas-hetvenes-nyolcvanas években elvégezni a Színművészeti Főiskolát. Gyakorlatilag lehetetlen volt bejutni, nagyon sok emberből nagyon kevésnek sikerült. Hányszor próbálkozott?

- Háromszor futottam neki, mire 1984-ben felvételt nyertem. Kerényi Imre és Huszti Péter osztályába kerültem fantasztikus társak közé. Boldog voltam, habzsoltam a főiskolai élet minden percét. Egy húron pendültünk az osztálytársaimmal, együtt tanultunk, gyakoroltunk, mindent tudni akartunk a mesterségről.

- Az élet azt bizonyítja, hogy a sok tanulás nem volt hiábavaló. Mire emlékszik legelső szerepeiből?

- Hadd meséljek el erre egy idei történetet. Nyíregyházán barátaimat néha-néha meglátogatom. Legutoljára most voltam nem olyan régen. Beültünk egy vendéglőbe beszélgetni. Mikor kiderül rólam, hogy színész vagyok, az egyik srácnak eszébe jutott utolsó színházi élménye. Ötödikes volt, amikor az osztállyal megnézték a Quantum fantom csapdájában című darabot, mai napi emlékszik rá, hogy milyen jól szórakozott akkor.  Végighallgattam, majd közöltem vele, hogy én is voltam akkor a színházban, csak éppen a színpadon, és voltam Elektron Dönci. Nyílván nem emlékezett rám, de nem ez a lényeg! Hanem az, és én ebben hiszek, hogy a színház képes örök élményeket adni. Ezért érdemes színésznek lenni!

- És még miért érdemes?

- Mindenért! A levegőért, az alkotás öröméért, a világ megismeréséért, a minden esti varázslatért, szavakba nehéz ekzakt módon megfogalmazni. Én például borzasztóan büszke vagyok arra, hogy Magyarország színésze lehetek. Büszke vagyok azokra, akik megteremtették nekem azt a lehetőséget, hogy színész lehessek! Büszke vagyok azokra a magyar írókra, akik írtak a nemzetről, és büszke vagyok arra, hogy játszhatom darabjaikat. Nagyon szeretek magyar szerzők, hazánkról szóló darabjaiban játszani. Természetesen minden Shakespeare-i, a Brecht-i színház is nagyszerű, de nekem a magyar színház jelenti a csúcsot. A folytatást itt olvashatja.

Részlet Bartus Gyula Küldetés című novellájából:

A fiú színész volt. Kezdő színész egy vidéki színházban. Fiatal volt és elégedetlen. Sokszor úgy érezte, hogy a színház nem úgy kíváncsi rá, mint ahogyan azt ő szeretné. Ezt az oda nem figyelést csak nehezen tudta elviselni. Többet akart. Többet mutatni önmagából a világnak. Megmutatni mindent, amit eddig megélt és fontosnak gondolt. Szerelmet... Főleg a szerelmet...

Sokszor üldögélt barátjával a nemrég megnyitott söröző teraszán, a belvárosban.

Szép volt ez a nyár is. A lányokon egyre hiányosabb lett az öltözék, hidegen gyöngyözött a sör a korsó oldalán, és a fiúkban tornyosult a szabadidő.

Ez a gondtalanság sem tudott a fiatal színész lényén változtatni. A lekötetlen vegyértékei nem hagyták szabadon, egy pillanatra sem. Sokszor vigasztalta barátja nyughatatlanságában.

- Nyugi! Nyugi! Fiatal vagy még! Várd ki a végét! Nincsenek ezek tisztába az... értékeiddel!

De hiába. A fiú szenvedett a múló idő miatt. Úgy érezte, így fog eltelni az élete.

Nem fog alkotni maradandót. Semmit. Csak létezik. Mint most is a söröző teraszán.

- Tudod mi a bajotok nektek, színészeknek? - kérdezte a barátja, kissé kábán a hideg sör és a forró levegő hatása alatt.

- Nem unod még ismételni?

- Most másképpen fogalmazom! Érdekesebben!

- Nos?

A fiú, szerette hallgatni a barátját, mert az a pár év korkülönbség, ami köztük volt, bölcsességgel párosult a barátjában. Mindketten beleittak maradék sörükbe.

- Ha egyszer elkap valakit a gépszíj, belekerül ebbe a... vákuumba!... A színházba! Nem tud többé kiszállni! Annak vége! Annak annyi!  Rá is megy az élete! Olyan, mint a... marihuána! Nagyon vigyázni kell vele!

Én büntetném azt is, aki a... színészetet tanítja!

- Ha rajtad állna, biztos úgy lenne - mondta, kissé nyugtalanul, humortalanul a fiú.

A barátja vállon legyintette, szeretettel tele. Tudta, hogy a fiú szívét-lelkét odaadná a mesterségéért, a színházért. Így állt hozzá mindig is az életben ahhoz, amit kitalált magának, amit vállalt, amiben hinni tudott.

De a barátja mindig is nehezen tudta megértetni a fiúval, hogy a világ hanyagabbul kíváncsi a megszállottakra, mint ahogy ők szeretnék. Ezt a két hozzáállást kell összhangba hozni a megszállottnak önmagában. A sajátját a világéval.

- Pedig van más érték is a világban, amiért érdemes... ennyit szenvedni, mint a színházért! - mondta a jó barát.

A fiú hirtelen, értetlenül ránézett, de inkább a némaságába fojtotta vissza kissé indulatos válaszát.

- Persze... az is, ugyanúgy okozhat... boldogtalanságot! - visszakozott a jó barát.

- Ez igaz! - válaszolt hirtelen a fiú - Lehet valaki boldogtalan orvos is! Vagy fafaragó! Földrajztanár!

- Hogyne! Boldogtalan, fafaragó földrajztanár! - próbálta elütni a fiúban lévő rossz  hangulatot a jó barát. - Vagy tévészerelő! Vasutas!... Igen! Boldogtalan,  tévészerelő!... Igen!... Boldogtalan vasutas!... Vagy pincér!... Apropó! Pincér!... intett a pincér felé... - Pincér?...Pincér! - javította tovább az asztal körüli hangulatot a jó barát.

- Hozzon még két sört! De ezúttal a hidegebből! A folytatást itt olvashatja.

Forrás: jokaiszinhaz.hu, terasz.hu, barkaonline.hu