Alföldi Róbert pályázata a Nemzeti Színházért

Az alábbiakban elérhetővé tesszük Alföldi Róbert pályázatát a Nemzeti Színházra, a személyes adatokat tartalmazó okiratok és a támogatói nyilatkozatok nélkül. 

Alföldi Róbert pályázata itt elérhető.

Részlet a pályázatból:

Ötödik éve vezetem a Nemzeti Színházat.

Éppen ezért jelen pályázat nem próbálja meg azt a látszatot kelteni, hogy nem a folyamatban lévő munkából kiindulva és azt továbbgondolva, nem az elért eredmények ismeretében vázolja fel egy, meggyőződésem szerint, működő, korszerű, XXI. századi Nemzeti Színház képét.

Az eltelt időszakban Magyarországon különösen sokszor hangzik el az a kifejezés, hogy NEMZET. Nem állítható, hogy a fogalom értelmezése ne okozott volna konfliktusokat, kulturált és kevésbé kulturált vitákat, méltatlan támadásokat, vélt vagy valós politikai meggyőződések mentén. Anélkül, hogy politikai elemzésbe bocsátkoznék, a Nemzeti Színház jelenlegi vezetőjeként, kötelességem reflektálni országom, hazám, nemzetem ezen tisztázatlan, indulatokkal és fájdalmakkal terhes – konszenzus nélküli állapotára.

Kötelességem ez azért is, mert egy olyan művészeti intézmény élén állok, amelynek elsődleges feladata, hogy reagáljon a jelenre, hogy a jelen kérdéseit vizsgálja, őszintén, maszatolás nélkül, és azt mutassa meg a ma emberének. A mai valóság tisztázatlan kérdéseiről való felelős és bátor gondolkodás tudja csak kitisztítani a jövőt, hogy ne egy olyan országban éljünk, ahol a nemzet fogalma két részre szakítja – magát a nemzetet.

A vitákat, indulatokat – véleményem szerint – az okozza, hogy, a sajátjukétól eltérő gondolkodást sokan ellenségesnek és károsnak tartják, s így elutasítják azokat a művészi utakat is, melyek ezek nyomán fogalmazódnak meg. Ezért fordulhatott elő, többször is az elmúlt öt évben, hogy hazaárulással vádoltak, hogy magyartalannak bélyegeztek, hogy nemzetietlen jelzővel illették a Nemzeti Színházat.

Alföldi Róbert, Fotó: Gordon Eszter

Hiszek abban, hogy a valódi felelősség, a komolyan vehető művészi és értelmiségi gondolkodás, a nemzetem iránti hit és szeretet abban nyilvánul meg, hogy – a Nemzeti Színház vezetőjeként – a problémákat, a fájdalmakat nem söpröm a szőnyeg alá, hogy nem próbálok megfelelni a valós tartalom nélküli elvárásoknak, hanem azokat a társadalmi, történelmi problémákat tartom szem előtt, amelyeknek megoldatlansága és kibeszéletlensége vezetett a mostani állapothoz, amikor eltérő meggyőződésű emberek nem állnak szóba egymással, s már-már ellenségnek tekintik egymást.

Különösen abszurdum ezeknek a nagyon nehéz helyzeteknek az elhallgatása egy olyan művészet esetében, amely művészet csak az adott pillanatban létezik, ami nem konzerválható, amit nem lehet múzeumokban kiállítani. Az adott és fontos pillanat elmúltával – ez az a pillanat, amikor a színházművészet létrejön és egyúttal el is múlik –, egy színházi előadás reálisan már nem létezik. Ami megmarad belőle, azt nem lehet tárlókban kiállítani, megfoghatatlanabbul él tovább és mutat előre: a nézők fejében, a nemzet tudatában, gondolkodásában.

Természetes, ha már a kiindulópont is vitákat generál, akkor annak színházi megközelítése is vitákat, indulatokat vált ki. A kínosnak titulált kérdések, a társadalmi megosztottságot előidéző folyamatok bemutatása valódi szándék a színház részéről és nem előre megtervezett, hatásvadász, üres botránykeltés, de bátran felvállalt feladat annak érdekében, hogy a társadalom legszélesebb rétegeivel valódi párbeszédet folytassunk.

Egy önmagát és feladatát komolyan vevő Nemzeti Színháznak olyan előadásokat kell létrehoznia, amik nem hazudnak, amik nem próbálják meg megkerülni a valóságot, és még, ha fájdalmas is, még ha nagy munkát is kíván, de bátorságot, hitet, elkötelezettséget és nyitottságot mutat fel nézőjének, de nem dolga helyette megválaszolni a feltett kérdéseket.

A problémák felmutatása nem a negatív hozzáállás bizonyítéka, hanem annak a reménynek a deklarálása, hogy együtt, igenis, meg tudjuk oldani feladatainkat; még akkor is, ha bizonyos ügyekben mást gondolunk a világról. Éppen ez a felismerés, a felnőtt és felelős hozzáállás teremthet igazi ünnepi pillanatokat, amikor reménytelennek látszó helyzetből is közösen, vállalva a konfliktusokat, megtaláljuk a kiutat, amikor megtanuljuk tisztelni egymást, mert megértjük, hogy minden ember életében vannak jó és rossz döntések.

Két példát említek az elmúlt öt évből, amelyek alátámasztják a fenti gondolatot.

A János vitéz nemzeti színházi előadása azt vizsgálta, hogy a boldogság keresése közben hogyan alakul ki bennünk hamis kép saját Tündérországunkról, hogyan nem találjuk, és nem látjuk meg magunk körül valódi értékeinket, hogyan dőlünk be hamis illúzióknak, és felejtjük el a múltunkat. Hogyan áruljuk el azt, ahonnan származunk, miként leszünk gyávák, és hogyan nem merünk szembenézni saját tévedéseinkkel. Az előadás azzal a metaforával élt, hogy Tündérország az örökké kivilágított, elérhetetlen, varázslatos főváros. Az előadás záróképét, hogy Jancsi visszatér a falujába, az őseihez, szerelmét, Iluskát, „a romlott városban” hagyva, mert az hamis útra tévedt és már nem volt ereje visszatérni a „tiszta forráshoz”. A zárókép magasztosan és ünnepélyesen hívta fel arra a figyelmet, hogy jövőnk nem létezik gyökereink vállalása nélkül.

Závada Pál Magyar ünnepe volt a másik nagy „botrányt” kiváltó előadás. A Magyar ünnep azt az ellentmondásokkal teli, nehezen megválaszolható kérdéseket felvető, mély fájdalmakat előhívó történelmi korszakot vizsgálja, amelynek része volt a zsidóüldözés, Erdély visszafoglalása, a második világháború befejezése, a felszabadulás utáni évek tanácstalansága. Egy család életén keresztül mutatja be azt a bonyolult korszakot, amelynek megoldatlanságai, elhallgatásai mind a mai napig terhelik nemzettudatunkat. Závada művében a hősökből árulók lesznek és viszont, fasiszta államtitkárból barátját megmentő és ezzel a halálba menő áldozat; a túlélésért vívott harcban sokféle életstratégia próbál alkalmazkodni a gyorsan és követhetetlenül változó társadalmi helyzetekhez. A szereplőket a történelem kényszeríti jó és rossz cselekedetekre, és csak személyes hitük, állhatatosságuk és bátorságuk miatt tudnak emberek maradni, vagy nem, és buknak el és lesznek rezsimek kiszolgálóivá. Az előadás hétköznapi hősöket ábrázol, akik önnön gyávaságuk áldozatai, és ezt – szándéka szerint – úgy teszi, hogy megmutatja, semmi sem fekete vagy fehér. Az előadás olyan kérdéseket feszeget, amelyek a mai napig tisztázatlanok, és amelyeknek megoldatlansága vezetett oda, hogy ma Magyarországon fájdalmas időket idéző megnyilvánulásokkal találkozunk.

Azért tartom fontosnak e két előadást kiemelni és kommentálni, mert ezáltal pontosabban láttathatók művészi és vezetői elképzeléseim, s hogy milyen gondolkodás mentén képzelhető el a Nemzeti Színház pozicionálása. E két példa rávilágít arra, hogyan teljesítheti – különleges helyzetének megfelelve –, átfogó nemzeti feladatát a Nemzeti Színház. Tény, hogy ez az út nehezebb, néha talán kevésbé csillogó, nem enged elandalodni, nem enged csak szórakozni, mert felnőtt, gondolkodó, egyenrangú társnak tekinti a befogadót, a nézőt, akivel együtt tudjuk csak „rendezni végre közös dolgainkat”.

Sokszor szeretnénk megúszni a nehéz pillanatokat, a nehéz döntéseket, és könnyebb lenne, ha csak a szépet, a jót kapnánk, és megmondanák nekünk, mit gondoljunk, de én mélyen hiszek abban, hogy ez hosszú távon nagyon téves stratégia. Pillanatokra ugyan elkábíthatjuk magunkat, de a szembenézés megúszhatatlan.

És ha mi most nem tesszük meg, ha nem járunk a végére annak, hogy kik vagyunk, akkor a következő generációkra marad a feladat. Minél tovább odázzuk annak kimondását, hogy mindannyian felelősek vagyunk magunkért és a másik emberért, sőt egész nemzetünkért, akkor éppen önállóságunkat, egyediségünket, hitelünket veszítjük el a világ és önmagunk szemében is. Muszáj bátornak lennünk, még ha félünk is.

Alföldi Róbert pályázata a támogatói nyilatkozatokkal együtt a Nemzeti Színház honlapján elérhető.