A Bizánc Fehérváron - Bagó Bertalan mesélt

November 17-én, szombaton mutatta be legújabb nagyszínpadi előadását a székesfehérvári Vörösmarty Színház. Herczeg Ferenc Bizánc című színművét Bagó Bertalan állította színpadra. A rendezővel olvashatnak beszélgetést.

A Bizánc nem tartozik a leggyakrabban játszott magyar drámát közé. Szerinted mi lehet ennek az oka?
Már a darab születésének története is érdekes, hiszen Herczeg Ferenc – mint ahogyan emlékezéseiben is írja – először Mohácsról szeretett volna darabot írni, de valahogy túlságosan „ijesztő keserűség ömlött ki a tintatartójából”, így belefogott a Bizáncba. Megírta a darabot, majd tett mellé egy első és egy harmadik felvonást. A történet nem is annyira Bizáncról, mint inkább arról a korról szól, amelyben Herczeg Ferenc élt. Rendkívül ironikus, kemény, iszonyatos társadalomkritikával bíró darab a magatartásformákról, a hatalomról, a rendszer- és ideológiai váltásról. 1904-ben mutatták be a Bizáncot a Nemzeti Színházban, és érdekes módon megjósolta a monarchia szétesését. Eljátszották párszor a két világháború között is, majd Herczeg Ferencet különböző okok miatt „indexre tették”, ráfogtak mindenféle dolgot. Igazából nem nagyon mertek hozzányúlni, nem volt divatos. Ha mégis hozzányúltak, kevésszer érte meg a darab a bemutatót. De valahogy mindig benne volt a levegőben.

Mi az, ami számodra izgalmassá teszi a történetet?
Még az előző évad alatt meghívást kaptam, hogy rendezzek egy magyar klasszikust a Vörösmarty Színházban. Nem szerettem volna olyan darabot színre vinni, amelyet nagyon sokszor bemutattak már. Sok darabot elolvastam, végül a Bizáncra esett a választás. Ez egy örökérvényű történet arról, hogy hogyan tudnak az emberek alakoskodni bizonyosfajta változáskor, hogyan próbálnak meg minden áron előnyhöz jutni, minden erkölcsi és ideológiai határ nélkül átállni a másik oldalra. Elárulják egymást, csak azért, hogy pozícióba kerüljenek a következő hatalomban. Egy kórkép arról, hogy ármányokon keresztül szövődik az egész világ.

Úgy érzed, hogy – így, közel száz év után – elérkezett az az idő, amikor inkább az emberi történet kerülhet előtérbe?
Remélem, hogy most már elérkezett! Sokaknak van a véleménye Herczeg Ferencről, sokan hallottak már a Bizáncról, de nem tudják, hogy miről is szól. Azt gondolom, hogy egy olyan darabot mutatunk be, amit érdemes eljátszani, mert nagyon erősen szól valamiről – és kevés ilyen klasszikus mű van a magyar drámairodalomban. Ezen kívül meg nagyon jó szerepek vannak a darabban.

Bagó Bertalan

Szabad a rendezőt a koncepciójáról faggatni?
Szabad, mert nagyon egyszerű. Mindig érdekelt az ember természetének vizsgálata. Vereczkei Rita díszlet- és jelmeztervezővel olyan neutrális tereket hozunk létre, amelyekben mintegy mikroszkóp alá tesszük a színészt, a szerepet. Az emberek jellemtérképének és kapcsolatrendszerének vizsgálatáról szól az egész, és arról, hogy egy ilyen közegben hogyan lehet viselkedni. Kinagyítva természetesen, nem realista közegben. A játéktechnika viszont a realizmuson alapszik, de eléggé groteszk, a jelmezekben pedig kissé korhű. Az 1900-as évek stílusa a bizánci stílussal keveredik. A történet maga egy helyszínen játszódik, azaz teljesen működik a hely, idő és a cselekmény hármas egysége. Hogy ezt a teret meg tudjuk bontani, különböző térszerkezetekkel választottuk el a külső és belső időt. Olyan, mintha bolyonganánk egy palotában: mindig mellérendelem a díszletet az embernek. Mintha egy kamerával végigkövetnénk a főszereplőket. Körülöttük mozog a díszlet. Valahogy így használom a zenét is. Hangdíszletként. Dobri Dániel szerezte a zenét, és az ő zenekara játszik az előadásban: jelen vannak a térben, de valahogy mégis a díszlethez tartoznak. Aláfestik a hangulatot.

Vereczkei Ritával és Dobri Dániellel többször dolgoztál már. A stáb többi tagja is állandó alkotótársad?
Tucsni András dramaturggal szintén gyakran dolgozunk együtt. A Bizánc három felvonásából kettőt csináltunk, átgondoltuk, meghúztuk, de csak a tekervényes, retorika-szerű mondatokat tettük egyszerűbbé. Horváth Csabával viszont ez az első közös munkánk. Jó alkalom ez arra, hogy megismerjük egymás munkastílusát, hiszen mindketten részesei vagyunk a fehérvári társulat építésének, és mindkettőnknek ez az első előadása Fehérváron. A Bizáncban a táncosok, akik a díszleteket mozgatják, a léleknek egy kivetült részei lesznek. Bohóc-szerű lények, akik ezt az egész világot lecelebrálják. Ez bonyolultnak tűnik? Na, ennél sokkal egyszerűbb az egész! A szereplők élik az életüket, és a körülöttük lévő világ kinagyítja az érzést, a gondolatrendszert, amit ki akarunk fejezni.

Forrás: Vörösmarty Színház