"A zenés műfajba bele tudunk halni" - Interjú Somogyi Szilárddal

Somogyi Szilárd az Operettszínház rendezője külföld és Magyarország között ingázik. Szentpétervári bemutatója után találkoztunk vele, mielőtt Csíkszeredára utazott volna. Mesélt kacskaringós pályájáról és egy csodáról is.

- A pörgés mindig is jellemző volt rád. Korábban színészkedtél, dramatizáltál, fordítottál, amatőr színjátszókört vezettél...

Somogyi Szilárd: A dédnagyapámtól örökölhettem a színház szeretetét, aki Jánoshalmán vezetett egy amatőr színjátszó csapatot. Egyébként halkonzerveket gyártott és gabonakereskedő volt. Sajnos én nem ismertem…

- Mi az, ami téged a rendezői pályára vonzott?

Somogyi Szilárd: Engem is rendkívül foglalkoztatott a színház. Már gimnazistaként a közelébe kerültem, hiszen drámatagozatra jártam. Felvételiztem a Színművészetire prózai és musical szakra is, de nem vettek fel. Elmentem egy évre Veszprémbe stúdiósnak, majd Toldy Mária énekstúdiójában kötöttem ki. Utána nekivágtam a nagybetűs életnek, de nem azt hozta, amire számítottam. Hiába kaptam kisebb szerepeket 4-5 színházban, még a rezsire sem futotta a keresetemből. Úgy éreztem, váltanom kell, ezért beiratkoztam jogi egyetemre, jártam vegyész szakra, igyekeztem megfelelni a családi elvárásoknak. „Legyen egy normális szakma a kezedben fiam, aztán csinálhatod a hobbidat” – mondták otthon. Éppen akkor, amikor már kilátástalannak éreztem a helyzetet, egy hirtelen ötlettől vezérelve jelentkeztem rendező-asszisztensnek az Operettszínházba. Úgy gondoltam, ha lehet, átülök a túloldalra, bár ezt akkor átmeneti állapotnak tekintettem. Azért tettem még egy utolsó próbálkozást a Színművészetin, eljutottam a harmadik rostáig, de újra kipenderítettek. Végül a Pécsi Tudományegyetemen szereztem diplomát, később pedig felvettek a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem rendező szakára, ahol Babarczy László volt az osztályfőnököm, idén júniusban államvizsgáztam.

Somogyi Szilárd

- Hogy kerültél az Erdélyi Művészeti Egyetemre?

Somogyi Szilárd: 1990-ben, az erdélyi forradalom után nagyon erős kapcsolat alakult ki Csíkszereda és az otthonom, Jánoshalma között – testvérvárosi viszonyba került a két település. 99-ben egy amatőr társulattal fel is léptem Erdélyben, a Valahol Európábant vittük, én voltam benne Hosszú. Már a turné alkalmával pedzegettem, hogy Marosvásárhelyen kéne tanulnom. Béres András, az akkori rektor is javasolta, hogy iratkozzak be hozzájuk, de abban az időben még rengeteget kellett volna a román államnak fizetni tandíjként. Az Európai Uniós tagsággal ez az összeg “konszolidálódott”. Így kerültem mégis Marosvásárhelyre.

- Ahová azóta is szívesen visszatérsz. Legutóbb Vásárhelyen rendeztél. Hogyan fogadták a Somogyi-féle rendhagyó Kőműves Kelement,?

Somogyi Szilárd: Azt hiszem jól… Az első pillanatban biztosan megretten tőle a közönség, mert nem számít például számítógépekre, kivetítőkre, de ahogy haladunk a cselekményben, mindenki magára ismerhet. A darab nagyon is rólunk szól, a mai emberekről, a mai viszonyokról, annak ellenére, hogy egy klasszikus történetet mesél el. Kérdés volt, hogy tudjuk úgy aktualizálni a művet, hogy megőrizzük a zeneiségét és ne forgassuk fel fenekestül. A ballada babonákra épül, történéseit természetfeletti erők irányítják. A mi sztorinkban Kőműves Kelemen egy videojátékot szeretne létrehozni, de rajta kívülálló erők manipulálják, ezek az erők mindazokat irányítják, akik egy olyan projekten dolgoznak, amitől sorsuk jobbrafordulását várják. Kőműves Kelemené a befolyásolhatóság története, arról szól, hogyan lehet egy csapatot megdelejezni, vagy felfokozni érzelmileg. A darabban szerepel három színész, aki három évvel ezelőtt, még a Novák Ferenc-féle eredeti verzióban is játszott, ami egy merőben más megközelítést mutatott. Én feléjük is jeleztem, hogy a mostani változat új kihívást jelent, mégis mindent meg kell tennünk, hogy a darab értékét megőrizzük, a mondanivalót csak transzponáljuk. Nem szertartásszínházat csinálunk, mint amit anno megálmodott Marton László rendező, de a mi feldolgozásunk is hordoz egyfajta szertartásosságot. Egy olyan interpretáció készült, amelyhez a mai kor vívmányai szolgáltatják a környezetet: jelen esetben egy irodaház.

- Missziód, hogy a klasszikus daraboknak modern értelmezést adj?

Somogyi Szilárd: Igen, ez valóban misszióm. Azt gondolom, hogy a rendezőnek feladata, hogy új értelmezési lehetőségeket adjon, és az is fontos, hogy a saját asszociációit koncepcióvá formálja. Ezt néha sikerül kivitelezni, néha nem. De ez nem probléma, hiszen azért is csinálunk színházat, hogy tanuljunk belőle, fejlődjünk általa, persze a fő szempont, hogy a közönséget is megnyerjük vele.

- Marosvásárhely után Szentpétervárott rendezted a Jövőre, Veled, Itt! című darabot. Nehézséget okozott a nyelv vagy a kulturális különbségek?

Somogyi Szilárd: A nyelv egyértelműen megkavarta a helyzetet. Én pont ahhoz a korosztályhoz tartozom, aki csak egy évet tanult oroszul és abból az időszakból is csak dalocskákra emlékszik. Ezért három szinkrontolmáccsal dolgoztam. Érdekes volt megtapasztalni, hogy bár nagyon helyesek voltak, nem mindig tudtak ráhangolódni a színházi nyelvre. Ebből vicces szituációk születtek, sokszor nem érettem miért nem azt csinálják a színpadon, amit kérek. De az ősrégi majomnyelv, a kézzel-lábbal mutogatás működött! Volt olyan próba is, amikor be kellett ugranom az egyik szereplő helyett, én mondtam a szöveget magyarul, a partnerem pedig oroszul válaszolt, de a nyelvi határok mégis megszűntek. (Nevet.)

- A Jövőre, Veled, Itt! volt az Operettben az első rendezésed, egy olyan szerelem története, amelyik soha nem teljesedhet be...

Somogyi Szilárd: Különös élmény volt hét év után újra színpadra állítani a darabot egy grandiózusabb térben. Szentpétervárott a „kis” terem 400 főnél kezdődik, ott nagyzenekarral megy a rendezésem, itthon két zongorával, tehát fel kellett “turbózni” az előadást. Nem lehetett arra apellálni, hogy egy méterre ül a néző. Úgynevezett ugródeszkákat vagy cölöpöket kellett lefektetnem, biztos pontokat kellett kijelölnöm az előadásban, nem csak az óriás tér miatt, hanem azért is, mert úgy láttam az oroszok másként férkőznek közel a szerepükhöz. Azzal is szembesültem, hogy már másról szól a Jövőre, Veled, Itt, mint 2005-ben, ma sokkal közelebb érezhetjük magunkhoz a történetet, mindennapi problémát vet fel. A hazai előadásba egyébként most áll be Janza Kata partnereként Szabó P. Szilveszter.

- Van különbség a magyar és az orosz közönség befogadókészségében?

Somogyi Szilárd: Nagyon hasonlóak vagyunk, de az oroszok prűdebbek, nehezebben fogadják el, hogy van két ember, aki a saját boldogsága érdekében, a szürke hétköznapok túléléséért nem egy tábla csokit eszik, hanem egymással érzi jól magát, úgy, hogy közben csal. A darab üzenete, hogy ne tagadjuk meg magunktól a boldogságot, mert mindannyiunknak jár. Félreértés ne essék, nem azt akarom mondani, hogy a boldogság egyenlő a házasságtöréssel, csupán arra hívnám fel a figyelmet, hogy sokszor nem merjük megfizetni a boldogság árát, ezért titokban ‘boldogulunk’.

- Most vár téged Csíkszereda. A külföldi színházak találnak meg téged, vagy te keresed a határon túli rendezés lehetőségét?

Somogyi Szilárd: A Marosvásárhelyi Művészeti Egyetemnek köszönhetem, hogy Gáspárik Attila igazgató felkért és hogy meghívott Csíkszeredára Parászka Miklós, miután látta a vizsgarendezéseimet. A Csíki Játékszínben az Isten pénze című musicalt állítom színpadra. Kemény próbafolyamat elé nézek, ugyanis négy hetem van rá. Az oroszországi felkérés az Európai Zenés Színházi Unió révén érkezett, amit annak idején Kerényi Miklós Gábor alapított, ennek tagja a Szentpétervári Operettszínház is. Az Unió különböző koprodukciókat, előadáscseréket bonyolít. A Jövőre, Veled, Itt!-et még 2005-ben látta Jurij Schwarzkopf, a szentpétervári színház intendáns-igazgatója, de hét év kellett hozzá, hogy összejöjjön a közös munka. Sűrű időszakot élek, az egyik darab próbái alatt már egy másik előadás tervezője rágja a fülemet… de nem bánom! Azt gondolom, egyszer az életben be lehet vállalni, hogy az ember nagy lángon égjen. Most az Isten pénze című darabra készülök, ami Dickens Karácsonyi éneke alapján íródott és egyértelműen arról szól, hogy az ember megváltoztatható. Nem titok, hogy egy nagy, piros, viktoriánus ajtó lesz a díszlet. Ezen belül különböző falak mozognak majd. Amikor kinyílik az ajtó, új lehetőség tárul fel mögötte. Nagyon várom…

- Tavasszal visszatérsz az Operettbe, és vár Tamási Áron Ördögölő Józsiása.

Somogyi Szilárd: Igen jön az Ördögölő Józsiás, Tolcsvay Laci barátom zenéjével, akit nagyon szeretek, tisztelek. Amikor nyolcadikos voltam, a jánoshalmi templomban rendeztem a Mária evangéliumát. Ének-zene tagozatos iskolába jártam, az osztálytársaimmal adtuk elő, különböző hangszerekkel. A napokban Laci egyszercsak azt mondta nekem: itt van ám az a VHS kazetta, amit ’94-ben küldtél nekem. Megtalálta az iskolai előadásomat! Nem hittem a szememnek! Ezt jó jelnek vettem. Lacival egy újszerű világot szeretnénk megnyiti az Ördögölőben, a népzenét és a klasszikus értelemben vett musicalt keverjük majd. Szerintem nagyon fogják szeretni a gyerekek, de a felnőttek számára is élvezhetővé tesszük, hiszen családi darabnak szánjuk.

- Jut időd egyáltalán izgulni, vagy azon rágódni, összejön-e minden?

Somogyi Szilárd: Menet közben edződik a rendező… (Nevet.) A Kőműves Kelemen premierjén megtörtént a „csoda”: elment az áram. A fények ugyan működtek, viszont a hangosítás elszállt. A színészek folytatták volna az előadást, de közbeléptem. Szóltam a közönséghez is, a türelmüket kértem. Közben kiderült, hogy lekapcsolták a színház díszkivilágítását, mert utasítást kapott erre a portás, aki nem tudta, hogy ugyanazon az áramkörön működik a hang. Öt percbe telt, amíg leküldtek egy hármas elosztót és folytathattuk az előadást, ami a természetfeletti és a felsőbb hatalmak befolyásáról szól. Rettenetesen izgultam, az az öt perc száznak tűnt, de tudtam, hogy mindig nekem kell a legnyugodtabbnak lennem. Nem fordulhat elő, hogy én nem tudok megoldani valamit. Ha belül dúlok-fúlok, kifelé akkor is azt kell mutatnom, hogy a helyzet magaslatán állok, és ezen az sem változtathat, ha két nappal a bemutató előtt még nincs kész díszlet. Ilyenkor feladhatnám, de akkor mi értelme volna az egésznek? Egy nagyon kedves tanárom azt tanácsolta hasnoló helyzetekre: tessék őket élvezni Somogyi, ez a szakma! El kell fogadni, hogy a rendezőnek minden mozzanatot felügyelnie kell, nem legyinthet semmire, mert akkor biztos, hogy csorbát szenved az előadás. Persze a rendíthetetlenség nem könnyű műfaj… (Nevet.)

- Mit szólnál a zenés színház utazó nagykövete címhez?

Somogyi Szilárd: Nem venném rossznéven, én a repülő rendezőnek szoktam nevezni magam. (Nevet.) Ez az évad az ingázásról szól, de rájöttem, most már idehaza kell tevékenykednem, már terhesnek érzem a sok utazást. Az is igaz, hogy feltöltődtem az utóbbi időben. Rettenetesen örültem, hogy vevők voltak a zenés színházi megoldásaimra Oroszországban, ahol nem győztek csodálkozni azon, hogy itthon mennyi energiánk van erre a műfajra, hogy a hülye rendező képes felmenni a színpadra és lenyomni egy cigánykereket, mert be akarja bizonyítani, hogy éneklés közben is lehet cigánykerekezni és így tovább… (Nevet.) Talán kicsit csodabogaraknak tartanak bennünket külföldön, elképednek, hogy a zenés műfajba bele tudunk halni. De erre büszke vagyok. Udvaros Dorottya említette, amikor az Abigélt csináltuk közösen, hogy aki azt hiszi, a zenés műfaj könnyű, az nagyon nagyot téved. Igaza van!

Szerző: Kodova Michaela/ Színház.hu