A valóság művészete - Schilling Árpád írása

Színház a társadalomban, társadalom a színházban címmel nemzetközi szimpóziumra várja az érdeklődőket a PanoDráma  és a Karaoke Europe a hétvégén a Nemzeti Színházban. A szombati napján elhangzott Schlling Árpádnak a PanoDráma felkérésére készült írása.

Minden művészeti ág bír társadalmi aspektussal, hiszen az alkotás egy társadalmi aktuson, a mű és a befogadó találkozásán keresztül fejti ki hatását. A művész a befogadóhoz hasonlóan társadalmi aktor, felelőssége annyiban nagyobb, hogy a tradíció számára szélesebb nyilvánosságot biztosít. A színházművészetnek a nem interaktív formáit is társadalmi eseményeknek tartom, de természetesen azok a színházi aktusok, amelyek során a passzív néző akár aktív résztvevővé is válhat, hangsúlyosabb társadalmi feladatot láthatnak el.

A színháznak, mint művészeti ágnak önmagában természetesen nincs semmiféle elvárható funkciója. Maga a színházi tevékenység elsősorban a magamutogatás, az exhibíció, az ámulatba ejtés és varázslás ősi ösztönét elégíti ki. Ezen felül lehet még természetesen a közösség önreflektív aktusa, politikai fórum vagy a közös tanulás tere is. Ha azonban a színházra, mint közösségi intézményre gondolunk, vagyis magára az állam által fenntartott épületre, akkor már sokkal határozottabban beszélhetünk funkcióról, misszióról, feladatról. A színházi intézmény egy többfunkciós közösségi tér, amelyet az állam azért tart fenn, hogy bizonyos kulturális missziókat valósítson meg általa. A színházi intézmény tehát egyszerre emlékhely, múzeum, kortárs művészeti központ, pedagógiai központ, közösségi események tere és így tovább.

Ahhoz, hogy a színház különböző aspektusait használhassák, az alkotóknak fejleszteniük kell az eszköztárukat, a kompetenciájukat, és folyamatosan vizsgálniuk kell a racionális és irracionális folyamatok egyensúlyát, a pragmatikus célok és az önmagáért való esztétikum arányát.

A működési forma, a felajánlott programok és közönségkapcsolati lehetőségek tekintetében a magyar színház szinte minden egyes intézménye ugyanazt a jól bevált, több évtizedes hagyományt viszi tovább. Hiányzik a kreativitás, ami sajnos kihat a nézők gondolkodásmódjára is. Amikor az előadást nézi, nem meri feltenni magának a kérdést, hogy miért is nézi azt, amit néz. „Mi az, amit keresek? Mi az, ami tetszik?” Másrészt, amikor belép az épületbe – mivel nincs kellő referenciája a közösségi tereket illetően -, óhatatlanul valamiféle áhítat fogja el, és nem egy funkcionális teret, hanem egy templomot lát maga előtt. Nem hiányzik, hogy a belépésekor fogadják, információkkal lássák el, tájékoztassák, bevonják és így tovább. Nem érezheti át, hogy ez a hely az övé, és azért jár ide, hogy minél tágasabb legyen számára a világ

Szóval, ha a néző felismerné a kulturális intézmény szűkös kulturális kínálatának tényét, akkor ezzel párhuzamosan önmaga szűklátókörűségét is érzékelnie kellene. Ez túl fájdalmas volna, főleg egy ilyen deprimált szellemi közegben, mint ami ma Magyarországon tapasztalható. Konkrétabban: diszkrimináció, elszegényedés, inkompetencia. Súlyos probléma, hogy az emberek túlságosan bíznak az államban, az állam pedig nem bízik az emberekben. A rendszer fenntarthatatlan, egyre mélyebbre süllyedünk az adósságban, mert magunk semmire sem vagyunk képesek. Nem termelünk, csak fogyasztunk, nem bírjuk képviselni magunkat, a kooperációs készségek minimálisak. A magyarok fáradtak, mert sokat, de rosszul dolgoznak. Rossz az időbeosztásunk, a munkaszervezésünk, a hatékonyságunk. Mindig valaki mástól várjuk a problémáink megoldását, és amikor végre kézbe vennénk a dolgainkat, akkor a rugalmatlan bürokrácia veszi el a kedvünket

A társadalmi kiszolgáltatottság elveszettséget jelent. Azt, hogy nem vagyok, vagy nem lehetek ura önmagamnak. Kettős természetű probléma. A közösség lemond rólam, és én is lemondok magamról. Általában ez összefügg az emberi jogok figyelmen kívül hagyásával, illetve fel nem ismerésével

Elsősorban az őszinte kíváncsiság az, ami kimozdíthatna minket a passzivitásból. Elszoktunk már attól, hogy kíváncsi emberekkel találkozzunk. Utoljára talán az óvodában találkoztunk őszinteséggel. Így aztán nagyon nehéz, de meg kell erőltetni magunkat. A másik eszköz egy jobban működő társadalom megteremtésére a bizalom, annak deklarálása, hogy mindaz, ami velünk és általunk történik közös ügyünk. Harmadik és talán legfontosabb aspektus az effektivitás. A polgárnak, a nézőnek, a résztvevőnek éreznie kell, hogy ha aktivizálja magát, akkor annak hatása van, vagyis valóban történik valami, ha cselekszik. És hát ott a negyedik összetevő: az eredményesség. Valamit el kell érnünk, különben a kudarcélmény még mélyebben nyom vissza minket a passzivitásba, mint ahol mindezek előtt tartottunk.

Természetesen a fenntartható eredményhez az egyén döntése szükséges. Vannak, akik képesek arra, hogy felismerjék helyzetüket, és kellő energia befektetéssel változtassanak azon. Nincs eleve vesztes helyzet, csak különböző szintű problémák és különböző állapotú emberek. Ugyanakkor a modern ember felismerte, hogy a közösségnek is van felelőssége az egyén iránt. Az államnak és különböző szintű intézményeinek rendkívül fontos szerepe van abban, hogy a polgárokat támogassa, motiválja, helyzetüket könnyítse. Messze nem vagyok állampárti, de biztos vagyok benne, hogy létezik ésszerű egyensúly az állam és az egyének felelősségében. Ugyanakkor beszélnünk kell az üzleti élet felelősségéről is. A jelenleginél nagyobb elkötelezettségre volna szükség a jól menő vállalkozások részéről. Pontosan tudom, hogy az üzletemberek nagy része elképesztő mennyiségű munkát végez, ezzel együtt mégis ki kell látniuk saját környezetükből. Látniuk kell, hogy a nagyobb biztonság nagyobb felelősséggel is jár, és nem mindenre elégséges magyarázat az, hogy ha én meg tudtam csinálni, akkor vegyék mások is a fáradtságot, és ne panaszkodjanak.

Az állam szerepe elsősorban az kellene, hogy legyen, hogy a működő modelleket támogassa és propagálja. Jelen körülmények között mindegy, hogy egy közösség azért működőképes, mert vallásos alapokon nyugszik, és a résztvevők tűrőképessége esetleg nagyobb, vagy azért, mert pragmatikusan építi be a legmodernebb gyakorlatokat. Mindent támogatni kellene, ami működik és fenntartható. Egy társadalmat nem lehet szelektíven kezelni. A magyar állam erősen szelektál. Ezt maximálisan elutasítom, és rendkívül kártékonynak tartom.

Az iskolázatlan tömegek mindenhol ugyanazon a szinten állnak: ugyanazt eszik, nézik és hajtogatják. Sajnos nem csak az aluliskolázottak. Meg kellene kérdezni egy kereskedelmi televízió jómódú, egyetemet végzett műsorszerkesztőjét, hogy ő maga is ugyanazt nézi, amit előállít. Ha igen, akkor nincs mit tenni. Ha nem, akkor rá kell vennünk arra, hogy nyugodtan szolgáltassa azt, amit ő is szeret, csak találja meg a módját, hogy a nehezebb tartalom könnyebben váljék fogyaszthatóbbá. Nem a tömegekkel van a gond, hanem az ellustult tartalomszolgáltatókkal: az iskolától a színházakon át a kereskedelmi televíziókig.

Rengeteg dolgunk van: cselekedjünk!

Schilling Árpád