November 30-án és december 1-jén a japán Hiroaki Umeda lép fel a Trafó '200 % tánc' sorozatának keretében. A táncossal Szoboszlai Annamária készített levél-interjút.
Tokióban születtél, Tokióban élsz. Hogyan jellemeznéd a mai Japánt? Úgy értem, milyen a gyökerekhez, a hagyományokhoz való viszonya? Milyen ennek fényében a kortárs művészet helyzete? Mit jelent Japánban művésznek lenni?
Inkább Tokióról tudnék beszélni, semmint Japánról, általában. Azt gondolom, hogy az egyik ok, amiért a művészi alkotómunkát választottam hivatásomul, az a tokiói életforma. Tokióban nőttem föl. Tokióban minden rendkívül gyorsan és gyakran változik. Az épületek, a boltok, az életmód, a divat… minden. Ebben a felgyorsult életben, ezek között a kaotikusnak tűnő körülmények között, azt hiszem, akartam valamit, amiben bízhatom, amire támaszkodhatom, valamit, ami még nem létezik, hanem általam születik meg. Szóval azt hiszem, ezért alkotok, noha akkor, mikor táncolni kezdtem, mindennek még nem voltam a tudatában. Mi, japánok, a történelmünk egy fontos korszakába léptünk a katasztrófa óta. Szembe kell néznünk azzal a ténnyel, hogy többé nem élhetünk úgy, mint az előtt, s hogy egyedül rajtunk múlik, hogy milyen jövőt választunk magunknak.
A legkülönfélébb kreatív területeken tevékenykedsz. Otthon vagy a táncban, a fény-és hangtervezésben, a vizuális művészetekben. Mi a voltaképpeni háttered? Annyit tudok, hogy fotózást tanultál a Nihon Egyetemen, Japánban.
A fotózás kivételével mindent azóta tanultam meg, hogy elkezdtem táncolni. Tulajdonképp mindegyikben ugyanazt csinálom. Táncolok, de nem azért, hogy táncoljak, hanem hogy létrehozzak egy műalkotást. Számomra a művészeti forma, a stílus nem lényeges.
2000-ben alapítottad meg a saját társulatodat, az S20-at. Mit jelent az S20 elnevezés? Hány tagú a társulat?
Azért hoztam létre az S20-at, mert azt gondoltam, jobban fest, komolyabb koreográfusnak hatok, ha van egy társulatom. De az S20-nak kezdettől fogva én voltam és vagyok az egyetlen tagja. Így az „S20“ sem jelent semmi különöset. Egy hangszerről kölcsönöztem a nevet. Épp akkor vettem, mikor az első darabomat készítettem.
Mi inspirál leginkább, mikor új munkába fogsz?
Nem tudnám pontosan megmondani. De az élet apró, finom jelenségei bizonyára hatással vannak rám.
A kreatív folyamat mely részét élvezed leginkább? A próbákat? Vagy az előadást…?
A legélvezetesebb és legizgalmasabb a kutatás. A próbafolyamat és az előadás maga kevéssé élvezetes, ilyenkor túlságosan is konfrontálódnom kell saját magammal.
Ha az általad belakott színpadot nézem, bennem a fények, a vetített vizuális effektek egy nem-emberi, gépek uralta világ képzetét keltik. Akárcsak a “zaj-zene”. Gyakran eltűnődöm az új média technológiára alapozó előadásokat nézve, hogy vajon amit látok-hallok-tapasztalok, az a művész tudatos választásának az eredménye, kiérlelt filozófiával, egyedi művészi nézőponttal felvértezve, vagy egyszerűen mindez csak trendi kellék egy trendi kortárs darabban. Mit gondolsz erről?
Azt mondhatom, hogy a darabjaim minden egyes elemére igaz, hogy próbálok kizárni mindent, amihez bármiféle nyelviség vagy jelentés társulhat. Nem számít, hogy a munkám trendi, vagy sem. A munkám stílusa annak az eredményeként alakult ki, hogy kizárom a jelentést, és mindent, ami a szó-hoz kapcsolódik. És nem számít, hogy a munkám digitális- vagy technológia-művészet. Az alkotásban felhasználom a számítógépet, mint egy hétköznapi eszközt, amivel ma már mindenki rendelkezik.
Sokat utazol manapság. Düsseldorf, Bécs, Berlin, Amszterdam, Brüsszel, Cannes… csak hogy néhány helyszínt említsek. Van terved a jövő tekintetében? El tudod képzelni magadat, vagy a közönségedet tíz év múlva?
Nem igen tudom elképzelni, milyen lesz az életem tíz év múlva. Azt tudom, hogy mi az, amit meg szeretnék valósítani a jövőbeni darabjaimban. Tehát folytatom. S remélem, hogy tíz év múlva látható lesz az eredmény. Bízom benne, hogy a közönség továbbra is izgalmasnak tartja majd a munkáimat. Elnézést, hogy nem a jövőre vonatkozó elképzeléseimet, hanem a vágyaimat fogalmazom meg. Hogy őszinte legyek, ha elképzelném a jövőt, az életemért kicsit jobban aggódnék, mint azért, hogy hogyan folytatom az alkotómunkát…
Az interjút Szoboszlai Annamária készítette.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.