Búcsúzik a Salto Mortale társulat - Villáminterjú Vajda Róberttel

December 4-én, este fél 10-től darabtemetésre kerül sor a Király utcai Sirályban. 

A Salto Mor(t)ale Társulat az Arturo Ui tündöklése és bukása című Brecht-darab kocsmaszínházi változatát adja elő. A társulatvezető, az egykori Zsidó Színház alapítója, Vajda Róbert ezzel az előadással búcsúzik Magyarországtól. Rövid interjút közlünk vele.

Hogy jött az életedbe a színház?

Vajda Róbert: Már nagyon hamar, gyerekkoromban elkezdett érdekelni. A 80-as évek végén a Mísa Gyermekszínháznál, majd a Harlekin Gyermekszínpadnál játszottam több évadon át. Sok ismert színházi ember indult a Harlekinből. Innen „váltunk ki” Bodó Viktorral, és megalapítottuk az Ad hoc Csoportot. Bodó már akkor is egy erőteljes egyéniség, maszkulin jelenség volt, fel is vették azonnal a színművészetire.

Te nem jelentkeztél?

Vajda Róbert: Dehogynem! Úgy szórtak ki, mint a pinty. Utólag már látom, hogy esélyem sem volt, mint túl modoros okostojásnak. Őszintén szólva sütött, hogy nem belőlem lesz a világ legjobb színésze. Érettségi után még egy évet stúdióztam Szolnokon, a Törőcsik-Schwajda-osztályban, később rendezőnek is jelentkeztem, de sikertelenül. Mint színház iránt érdeklődő embert, elkezdett foglalkoztatni a Sors és a Gondviselés dramaturgiája, ezért eldöntöttem, hogy rabbiképzőben folytatom. Rengeteg történet van a Tórában, az egész Talmud arról szól, hogy a sztorikat elemzik. Engem ez kezdett izgatni, illetve az etika. Persze nem tudtam elszakadni a színháztól, esténként ott ültem a Színművészeti büféjében, három év után otthagytam a rabbiképzőt.

2001-ben pedig megalapítottad a Zsidó Színházat...

Vajda Róbert: Morális történeteket akartam játszani, Schönberger Ádám barátom pedig bedobta a zsidó színház ötletét. Miután megalakítottuk a Marom Egyesületet, Ádám 2002 decemberében megszervezte az első Hanuka Fesztivált, ahol már Zsidó Színkörként léptünk fel. Jött az első siker, a Tartuffe, egy kocsmaszínházi előadás, ami nem festett valami jó képet a vallási rendszerről, és az áthallások miatt úgy tűnt, beszóltunk a hitközségünknek. Onnantól kezdve nem pályázhattunk hozzájuk, de a darabot meghívták a POSZT-ra, még M.G.P. is említésre méltónak tartotta. (A színház.hu számára készült kritika itt olvasható.) Felvettük a kihívó Budapesti Zsidó Színház nevet, de saját erőforrásból működtünk. Jött a Cseresznyéskert, amelyben az egyre jellemzőbb dekadenciáról beszéltünk. A későbbiekben főként morális kérdéseket boncolgattunk.

  Honnan származik a kocsmaszínház ötlete?

Vajda Róbert: Régen, a görögöknél és a zsidóknál is a színház tere a lakoma volt. Kiültek a napra, ettek, ittak, aludtak, közben előadást néztek. Később a Nyugat-római Birodalomban alakult ki az új színházi tér, a színpad, ahol a színész került felülre. A keresztény liturgikus dramaturgiának a csúcsa az Úrszentség felmutatása. Ennek megfelelően, az európai színházi rítusnak pedig az, hogy fenn a színen történik a játék, a dráma, hogy egy rituális emberáldozatra való ismételt megemlékezés történik. A zsidó szertartásnak azonban az a csúcsa, ha a közösség előtt Tórát olvasunk, ha beavattatunk a gyülekezés házában. Ezért a zsidó színházat egy beavató színháznak képzeltem el. Úgy gondoltam, egy olyan történetet, mint a Tartuffe, olyan térben kell játszanunk, ahol önként és szívesen jönnek össze az emberek. Így választottuk a kocsmát helyszínül. De a kocsmaszínház utána évekig csak egyszeri kiruccanásnak tűnt, egészen addig, amíg Dömötör Andris nem rendezett nekünk egy darabot, amit a Sirályban adtunk elő.

A Sirályban lesz december 4-én az Arturo Ui darabtemetése. Ez volt a Zsidó Színház utolsó előadása. Helyébe a Salto Mor(t)ale Társulat lépett, ami már kifejezetten kocsmaszínházat művelt. Miért történt a váltás?

Vajda Róbert: A Zsidó Színházzal bemutattuk a Gecy című darabot, ami óriási botrányt kavart.

A kuruc.info is tárgyalta az előadást...

Vajda Róbert: Igen. (Részlet az Index kritikájából: A Gecyt Toepler Zoltán, a "macskagyilkos"-ként elhíresült rendező írta, és a pincér szerepét játssza benne. A színdarabot Toepler egy irodalmi pályázatra készítette, mint Az ember tragédiájának tizenhatodik, budapesti színét. Szereplői korunk jellemző alakjai: a gátlástalan pornórendező, a tizennyolcadik évét betöltő, buta széplány, a nagyfaszú néger, a pszichiáter, a felesége, az asszisztens, az elmebeteg költő, és még páran. A történetet ugyan átitatja az erotika, és az ocsmány beszéd, de egy botrányosan jó feneken kívül semmi megbotránkoztatót nem találtam benne.)

Az Arturo Ui egyébként egyfajta válasz volt erre. Azt a darabot át is hoztuk az új társulatba. A Salto Mor(t)ale csapatával megcsináltuk a Lüszisztrátét, mint politikai kabarét, Sándor Erzsivel a főszerepben és a Szentivánéji álom diszkószínházi változatát, dj-kkel, karaoke-val. De hamar látszott, hogy a vállalkozásunk be fog borulni, mert jött a válság és a vendéglátóipar is megroggyant.

        Most kiköltözöl Londonba. Lesz ott színház?

Vajda Róbert: Meg lennék lepve, ha nem lenne. Csak először meg kell tanulnom a nyelvet. (Nevet.)

Bevándorlószínház? Rossz angollal?

Vajda Róbert: Izgalmas lehet, mondjuk egy Éjjeli menedékhelyet így feldolgozni. A színházhoz csak egy csapat kell, akik gondolnak valamit a világról és képesek játékosan viszonyulni egymáshoz. Onnantól kezdve, ha improvizálni is mernek, és van, akit kíváncsivá tesznek, a színház könnyen megszülethet. Egyébként kint léteznek kocsmaszínházak, sok Sirály működik. Ezt az egyet már tudom Angliáról. Szerintem még nagyon sokan fognak oda elmenni... Többek között erről szól az Arturo Ui.

Az emigrációról?

Vajda Róbert: Részben arról, ugyanis nagyon átírtuk az eredeti változatot, ami Hitler felemelkedésének parafrázisa a kapitalista világban, egy fiktív, de mégis ismerős környezetben. A mi adaptációnkban szerepel egy mondat, ami egy ügyvéd szájából hangzik el: „Azt hiszitek, veletek fog kivételezni a hatalom, és ti nem fogtok behódolni? Mindig csak valaki más? Akkor csináljátok, de nélkülem.” A darab arra a hétköznapi tapasztalatra épül, hogy a legtöbben azt hisszük, mindig valaki másnak kellene gerincesnek lennie, helyettünk is, mi meg végül mégiscsak lapítunk. A színházi világban történt, előre lezsírozott átalakítások során – talán az Új Színház ügyét leszámítva – szinte mindenki csöndben maradt. Most pedig, amikor a függetleneket ellehetetlenítik, már alig van, aki szóljon. Ilyen az, amikor nem figyelünk egymásra.

Török Péter / Színház.hu