'Jó követei vagyunk a városnak' - Tompa Gábort kérdezték

Tompa Gábort, a kolozsvári Interferenciák Nemzetközi Színházi Fesztivál és a Kolozsvári Állami Magyar Színház igazgatóját kérdezte tartalmi partnerünk, a játéktér.ro.

– Milyen politikai, kulturális, színházszervezési kontextusba született bele az Interferenciák fesztivál?
– Igazság szerint a Kolozsvári Magyar Színház először 1992-ben, fennállásának 200 éves évfordulóján rendezett egy fesztivál jellegű, 12 napig tartó rendezvényt. Aztán volt két mini-fesztivál is, a Harag György, illetve Vlad Mugur Emléknapok. Valahogy érlelődött tehát a törekvés, a vágy, a gondolat, hogy jó lenne egy nemzetközi fesztivál, hogy megismertessük Kolozsvár közönségével az európai színjátszás némely törekvését, más nemzetek, más országok színjátszását. Az Interferenciák elnevezés azt jelzi, hogy kultúrák interferenciáján helyezkedünk el, amit én mindig egy szerencsés állapotnak, előnynek fogok fel, nem pedig egy hátránynak.
Az első kiadás 2007-ben volt, az Európai Színházi Unióval (UTE) való tárgyalásaink idején, és az, hogy egy nemzetközi fesztivált is meg tudunk rendezni, komoly érv lehetett azoknak az érveknek a sorában, amelyek számítottak a színház unióba való felvételekor. Jelen volt néhány olyan európai társulat, akik soha nem jártak itt: egy spanyol társulat, egy lengyel társulat, volt visszatérő is, a Katona József Színház, akik 15 év távlatából tértek vissza. A fesztivál 10 napját nagyon pozitív eseménynek könyvelem el; megmozgatta a közönséget, még azokat is, akik nem járnak gyakran színházba, persze elsősorban továbbra is a fiatalságot.
Az Interferencia gondolatának gazdagságára igazából csak azután döbbentünk rá, miután elgondolkoztunk, hogy mi legyen a második kiadás témája. 2009-ben a terekinterferenciájáról volt szó, kiléptünk a színház területéről, bevontunk más tereket: volt előadás a Tranzit házban, az Ecsetgyárban, a Román Nemzetiben, a Bánffy Palotában. Az előadások eljutottak olyanokhoz is, akik nem jönnek el a színházba. Valamelyest összehasonlítási alapot is adott, és erre szüksége volt a városnak és a színháznak is.
– A saját előadásait is nemzetközi kontextusba helyezte a színház.
– A városban mi elindítottunk egy folyamatot; a színház egyfajta híd szerepet tud betölteni, az együttélésnek egy formáját tudja felmutatni. Amióta szinkron-tolmácsoljuk, illetve manapság feliratozzuk az előadásokat, a románság nagy számban jön az előadásainkra. És van egy érdekes zarándoklás ide Székelyföldről: iskolák, gimnáziumok busszal jönnek Sepsiszentgyörgyről, Csíkból előadást nézni. A színház a köztudatban sokkal erőteljesebben van jelen és ez a feliratozásoknak és az Interferenciáknak is köszönhető.
– Milyen nehézségekbe ütközött a két kiadás megszervezése?
– Egy ideje az Egyesült Államokban is dolgozom, és azt vettem észre, hogy sok gazdag ember van, akik színházi fesztiválokat, zenekarokat, filharmóniákat, rádióadókat támogatnak hihetetlen összegekkel, és ezek kizárólag magántőkéből működnek, állami hozzájárulás nélkül. Itt is van egy csomó gazdag és tehetős ember, magyarok között is, és még nem láttunk olyat, hogy egy fityinget is adtak volna jelentős kulturális rendezvényre. Ugyanakkor az állami támogatás bizonytalan, mindig izgulni kell az utolsó pillanatig. Az eddigi kiadásokat a Művelődésügyi Minisztérium támogatásával hoztuk létre, és sikerült meggyőznöm a Miniszter urat, hogy ne az utolsó pillanatban csöpögtessék a támogatást, mert ha korábban megkapjuk a pénzt, és el tudjuk indítani a különböző vendégtársulatokkal a szerződéseket, akkor időben megvásárolhatjuk a repülőjegyeket, és gyakorlatilag 40-50 %-ot meg tudunk spórolni. Akkor nagyon jól működött. A második kiadást sokkal több előadással szinte ugyanannyi pénzből hoztuk ki.
A várossal is érdekes viszonyban állunk. Az Interferenciák fesztivál – a TIFF (Erdélyi Nemzetközi Filmfesztivál) mellett – Kolozsvár számára a legfontosabb argumentumok egyike az Európai Kulturális Főváros áhított címének elnyerésére. Ugyanakkor a város egyetlenegyszer támogatta a fesztivált, és nem is az Interferenciákat, hanem a 2008-ban, a két kiadás között megszervezett UTE fesztivált. Emil Boc polgármester annak idején megígérte, és be is tartotta az ígéretét; annak a költségvetésnek mintegy 25-30 százalékát kitette a város. Legutóbb kétszázezer eurót kértünk, és megítéltek kétezret, szinte gondolkoztuk, hogy elfogadjuk-e vagy sem. Közben azt gondolom, hogy a színház is a városé, és ez a fesztivál is a városé, és azt hiszem, hogy sokkal többet emlegetik Kolozsvárt a világban és nemzetközi szinten a színházunk kapcsán, mint nagyon sok más szervezet, intézmény esetében. Nagyon jó követei vagyunk ennek a városnak. Ráadásul kényelmes is: 200 000 euró kétévente. Mi ez ahhoz képest, ha az önkormányzathoz tartozna a színház és fenn kellene tartani?

Fotó: CTK

– Hogyan állt össze a fesztiválprogram?
– Amikor az első kiadás indult, akkor általam is ismert előadások jöttek. Egyéb szempontok is voltak: legyen hazai előadás, legyen kisebbségi társulat. Volt valamilyenfajta ideológiai tartalom, amiből azt szeretném, ha egyre kevesebb lenne, és egyre inkább a színházról szólna. Persze a színház kapcsán állandóan föltevődnek a kérdések: mi a színház, mi a színház most, merre halad, mik az új tendenciák, válságban van-e a színház, van-e olyan új tendencia, amit láttunk negyven évvel ezelőtt, csak azt hisszük, hogy új? Hová alakul a színházi nyelv, mit ért ma a közönség, hogyan olvassa a színházi nyelvet? És ez érdekes, mert vannak különbségek. Jó színház és jó színház között nem igazán van különbség, de befogadás és befogadás között nagyon nagy különbségek vannak. Hogy ez mennyire kultúra kérdése, bizonyítja az is, hogy amikor például a III. Richárd előadásunkat játszottuk Koreában, Szöulban, akkor átlagban 1000 néző nézte meg az előadásokat. És azt volt a félelmetes, fantasztikus, szinte páratlan élmény számunkra, hogy egy szinte ismeretlen nyelven játszott előadásra bejönnek, megtöltik a nézőteret, és az előadásokat 2 és fél órán keresztül figyelemmel követik, szóról szóra, mondatról mondatra, reagálnak az előadás legapróbb gesztusaira, nevetnek. Ehhez kell egyfajta kíváncsiság, figyelem és persze fegyelem. Elképesztő volt.
Visszatérve a programra, az elmúlt két Interferenciák Fesztiválon több UTE tagszínház vett részt előadásokkal, persze a minőség és színvonal figyelembevételével. Az idén is lesz két-három tagszínházi előadás, melyeket a közgyűlések, a találkozók alkalmával láttam. Ezzel az a szándékom, hogy az Interferenciák egy platformja legyen az Uniónak, különösen, hogy magát az UTE fesztivált 2008 óta anyagi okok miatt nem sikerült megszervezni, nálunk volt az utolsó kiadás. Aztán vannak olyan előadások, amelyeket fesztiválokon látok, én, vagy mások. Ez egy eléggé bevett gyakorlat. Nagyon sok olyan előadás van, amely végigjár különböző nagy fesztiválokat, ezek jelentős előadások, amelyek az elmúlt egy-két-három év terméséből tevődnek ki. És persze vannak azok az előadások, amelyek a téma miatt megkerülhetetlenek. Az idei fesztivál témája a Hangok dialógusa, ez egyelőre egy munkacím, a színház és zene közti interferenciát járjuk körül. Olyan előadások jönnek, amelyeket az opera és színház viszonyát tárgyalják, amelyek bemutatják, hogy milyen tendenciák vannak, hogyan kezelik most a zenét, bizonyos előadások hogyan ragadják meg a zenei struktúrát. Goebbels, Nagy József, Marton Dávid, Langhoff, Purcărete előadásai lesznek a programban.
Az idei Interferenciák ráadásul egybeesik a színház 220. évfordulójával, de azt gondolom, hogy ezt nem kell túllihegni. Nem minden nullával végződő évforduló kerek, lesz majd 250 meg 300, ha lesz, de annál fontosabb, hogy hogyan kapcsolódik a mához, a mai társadalomhoz, hogyan veti fel a mai ember problémáját, az emberiség problémáját, hogyan tart tükröt ma is a természetnek. Azt gondolom, hogy maga az esemény elég erős lesz ahhoz, hogy méltó legyen az évfordulóhoz.

A teljes interjú a Játéktér honlapján olvasható.