Horvai István 90 - Egykori igazgatóját idézi a Vígszínház

Horvai Istvánra emlékeznek a Vígszínházban szombaton: a kétszeres Kossuth-díjas rendező, érdemes és kiváló művész, színészpedagógus, a Vígszínház egykori igazgatója december 15-én lenne 90 éves.

"Jó időben a színház erkölcsi intézmény is. A társadalom életében a színháznak erkölcsi kötelezettsége is van. Ami elsősorban a benne végzett munka maximális teljesítését jelenti. Hogy ki tudjuk fejezni azt, amit akarunk. Akkor valósulhat meg, ha a jellem és a hirdetett ige egybeesik." Horvai István

A rendező generációk egész sorát tanította a színészmesterség fortélyaira. Az évforduló alkalmából egykori tanítványai, kollégái és barátai közösen emlékeznek Horvai Istvánra a Vígszínház Házi Színpadán szombaton este 10 órától – áll a színház MTI-hez eljuttatott közleményében.

A közös emlékezésen jelen lesz többek között Anger Zsolt, Bán János, Benkő Nóra, Béres Ilona, Cserna Antal, Eszenyi Enikő, Fekete Ernő, Gálffi László, Gáspár Sándor, Hajdu István, Hegedűs D. Géza, Hernádi Judit, Hűvösvölgyi Ildikó, Igó Éva, Kornis Mihály, Kováts Kriszta, Kútvölgyi Erzsébet, Lux Ádám, Máthé Zsolt, Megyeri Zoltán, Nagy Ervin, Rudolf Péter, Sipos Imre, Szarvas József, Tordy Géza és Varga Éva.

Horvai István (1922-2004) 1962-től rendezett a Vígszínházban, 1979-1985 között az intézmény vezetője volt. Rendezői-igazgatói munkáját bátor műsorpolitika, a társadalmi jelenségekre érzékeny darabválasztás jellemezte. Számos színháztörténeti jelentőségű rendezéssel gazdagította a magyar színházművészetet. Különösen kiemelkedtek Csehov-rendezései, de sok neves magyar ősbemutató is fűződött a nevéhez. Főbb rendezései közé tartozott például Csehov Három nővér, Ványa bácsi, Platonov és Sirály című művének színre vitele, O’Neill Eljő a jeges és Utazás az éjszakába, Örkény István Rózsakiállítás, Csurka István Házmestersirató és Deficit című darabjának bemutatója, Spiró György Az imposztor és Kornis Mihály Körmagyar című művének színpadra állítása.

Több évtizeden keresztül tanított a Színház- és Filmművészeti Egyetemen. Legendás osztályokat vezetett, ahonnan különleges színészegyéniségek kerültek ki, akik a mai napig meghatározó művészei a magyar színházi életnek.

Hegedűs D. Géza Horvai Istvánról - részlet:

(...) Az alatt a 33 év alatt, amit Vele növendékként, alkotótársként, munkája tanújaként, barátként eltölthettem, őszintén ideajándékozta nekem személyes és művészi életének sok-sok fontos mozzanatát. Hatalmas sétáinkon - a Vígszínháztól a főiskoláig, majd vissza ugyanazon az úton, vagy körbe-körbe a Margitszigeten, olykor a Duna-parton - sok mindent megtudtam Róla. Izgatóan, színesen, fordulatosan mesélt gazdag életéről, kalandokban bővelkedő fiatalságáról, a rajongásig szeretett szülővárosáról, Szegedről. A náci és a nyilas tébolyról, sárga csillagról, munkaszolgálatról. Felszabadulásról! Leningrádi Mesteréről, L. Vivien professzorról. Művészi útkereséseiről, a többek között általa alapított színházakról: a szegedi Fiatalok Kamaraszínházáról, az Úttörő Színházról és a Madách Színházról. No meg az ötvenes évekről, Sarkadi Imréről, 1956-ról, személyes tragédiájáról, a száműzetése éveiről: amikor soha nem tapasztalt emberséges gesztusokban volt része a debreceni és a miskolci színházban. Nem a kitagadott, kirúgott igazgató-rendezőt látták benne, hanem befogadták, és szeretettel közeledtek hozzá. (Az ott eltöltött évek nyomán fogadalmat tett, hogy ha teheti, minden évben egyszer vidéki színházban is rendezni fog. Elhatározásához - betegsége időszakait leszámítva - végig tartotta magát: a veszprémi színházhoz kötődve életművének jelentős rendezései, ősbemutatói születhettek meg.) Majd újra Budapest következett, mégpedig az Operettszínház, ahol pazar gárdával dolgozhatott: Honthy Hannával, Latabár Kálmánnal és Sárdy Jánossal. Erről az időszakról azt mondta, hogy akkor, válságos éveiben talán emberileg adott neki legtöbbet az a világ. Az operett színpada teljes naivitásában él. Egy mesevilág, amely nélkülözi a cinizmust. A játék azonos önmagával, ami ott történik, az ott igaz is. S neki erre a hitre mint életerősítőre szüksége volt.

Aztán arról is mesélt a Tanár úr, hogyan vett új fordulatot a sorsa Várkonyi Zoltánnak köszönhetően: az Operettből úgy távozott, hogy 1962 tavaszán Várkonyi, mint frissen kinevezett főrendező, a Vígszínházba hívta. Vele régtől jóféle művészi kapcsolatban voltak. Ez a kapcsolat így is folytatódott. Várkonyi haláláig olyan virágzó-termékeny emberi, alkotó együttlétben dolgoztak, mint 56 előtt Pártos Gézával a Madách Színházban.

Horvai István 1962 tavaszától 2004. június 28-án bekövetkezett haláláig a Vígszínház korszakos művésze volt. 1956-os fogadalma ellenére, hogy soha többé nem vállal vezetői állást, még várt rá egy "muszáj-Herkules"-i tett. 1979-ben, Várkonyi Zoltán halála után mégis el kellett vállalnia, hogy a hirtelen veszteség utáni sokkban összetartja a színházat, megőrzi egységét, és elődje szellemében tovább vezeti a társulatot. Az ő kivételes művész igényessége határozta meg ezt a korszakot. 1985-ben pedig, amikor elérkezettnek látta az időt, átadta az igazgatói stafétabotot az általa legalkalmasabbnak tartott személynek, vezetőtársának, az addigi főrendezőnek, Marton Lászlónak, aki a rendezőre, a színház egyik meghatározó szellemének jelenlétére élete utolsó pillanatáig igényt tartott.

Senki sem tudott úgy darabot olvasni, ahogyan ő. Pszichológiai elemzései ámulatba ejtettek. Színházi tapasztalata, műveltsége, okossága, igényessége, kvalitásérzéke lefegyverző volt. Magyar írók kitüntetésnek vehették, ha ő bemutatásra méltónak találta egy-egy művüket. Dunai Ferenc, Thurzó Gábor, Eörsi István, Csurka István, Gyurkovics Tibor, Kornis Mihály, Spiró György nagy fantáziájú szellemi társra találtak benne, mikor darabjaikat a Vígben vagy a Pesti Színházban megrendezte.  A folytatást a Criticai Lapokban olvashatják.

Pillanatok Horvai István rendezéseiből:

1.

2.

3.

4.

5.

6.

7.

8.

9.

10.

11.

12.

13.

14.

15.

16.

17.

Forrás: Vígszínház, MTI, Színház.hu