Lévai Katalin pár évvel ezelőtt megírta életének meghatározó töredékét. A Párnakönyv a Spirit Színház produkciójában januárban kerül színre. Ám az író ebben az esetben emlékező önmagaként színre lép. A számára egyelőre idegen világról naplót vezet.
Különös, hogy most, ilyen későn az életemben, megtörténik az, amiről gyerekkoromban olyan sokat álmodoztam: színpadon játszom, méghozzá a saját darabomban. Úgy látszik, szeretek játszani. Ez új felismerés. Az első próbák közben rájöttem, mi a színészet varázsa, mi teszi olyan végtelenül vonzóvá számomra ezt a mesterséget. A színpadon – akármilyen parányi legyen is – az ember valóban Isten bohócának képzeli magát, és valami különös táncot mutat be önmagának. Szállni készül a világban, minden félelem nélkül. Sok mindenkiben megvan ez az érzés, de nem mindenki él vele. Nem mindenki képes a szabadságra. A színész, ha nem színlel, hanem érez, képes rá. Néha nekem is sikerül. Néha.
A darabban a narrátor szerepét játszom, az emlékező ént. Oldalt ülök, figyelem Eszter és Kristóf játékát, és nézem Danit, amint nézi a színészeit. A Párnakönyv önéletrajzi ihletésű mű, életem fiatalkori, nagy szerelmének történetét mesélem el benne. Egy olyan szerelem történetét, amilyet mindenki legalább egyszer az életében szeretne átélni.
De mi köze mindehhez Daninak, Eszternek és Kristófnak? Képesek lesznek-e megérteni, mit éltem át egykor, mit jelentett ez a kapcsolat akkor, és hogyan határozta meg az életem további éveit? Vagy erre egyáltalán nincs is szükség?
Eszter sokkal vidámabb, felszabadultabb lány, mint amilyen én voltam, sokat nevetgél, ami eleinte zavar. Mintha nem értene egyes jeleneteket. A számomra legmeghatóbb temetői jelenetet például humorosra veszi, ráadásul azt mondja, én írtam ilyenre. Megnézem, újra elolvasom. Hát, van benne valami. A lány becsípett, kicsit kábán emlékezik vissza egy drámai családi eseményre, jókedvűen meséli el, miközben eszegetnek, iszogatnak sírszentelés után a temetőben. Amikor először játssza el így, sikítani tudnék. Szerencsére Kristóf , aki nem áll rá Eszter hullámhosszára, hanem erős, autonóm személyként higgadt komolysággal válaszol, helyére teszi a jelenetet. Így már jó. Sőt. Jobb, mint amilyennek elképzeltem. A két színész különös összhangjából sokkal izgalmasabb jelenet született, mint amire eredetileg gondoltam. Kicsit megnyugszom.
De azután jön egy csúnya veszekedés a két ember között. Eszter rettenetesen kiabál, és Kristóf is egyre följebb emeli a hangját. Sok ez így. Amikor már éppen közbe akarok szólni, Kristóf lehalkítja a hangját, megváltoztatja a jelenet dinamikáját, és ettől azonnal a Nő pártjára állok. Hiszen az kiabál hangosabban, aki kétségbeesettebb. Igen, ilyen kiszolgáltatott a Párnakönyv hősnője ekkor, jogos fájó szenvedéllyel alakítani. Később majd másmilyen lesz, erősebb, magabiztosabb, de ebben a stádiumban még nagyon sérülékeny. A Férfi testkontúrja szinte megnő, amikor a jelenet véget ér. Erős hátát fordítja a közönség felé, amelyen megjelenik egy fehér gallyacska, a Nő tétova karja. Ölelkeznek? Birkóznak?
Annyira belefeledkezem a színészek remek improvizációjába, hogy elfelejtek megszólalni. Azután valami idegen hangot hallok. Mi a fene ez? Mintha nem is én beszélnék. Ha izgulok, mély lesz a hangom. Jobb lesz, ha ehhez hozzászokom, mert a premieren nagyon fogok izgulni. Dani bíztat, hogy nem kell játszanom, legyek csak természetes. Mintha ez olyan egyszerű lenne. Nem civilként kell ülnöm a színpadon, hanem valamiféle színpadi jelenlétet kell produkálnom. Egyetlen pillanatra sem eshetek ki a „szerepemből” , ami persze nem olyan szerep, mint a színészeké, de mégiscsak szerep.
Te jóságos ég! Mibe vágtam már megint a fejszémet?! És ez még csak az első hét volt.
Párnakönyv – egy szerelem története
NŐ: Földes Eszter
FÉRFI: Németh Kristóf
ÍRÓNŐ: Lévai Katalin
Rendező: Dicső Dániel
Bemutató: Rózsavölgyi Szalon, 2013. január 22.