Elérhető Vidnyánszky Attila pályázata

Elérhetővé tette a Nemzeti Színház igazgatására benyújtott pályázatát Vidnyánszky Attila, aki 2013 júliusától igazgathatja az intézményt.

Részlet a pályázatból:

2008-tól, tehát szinte már a legutóbbi nemzeti színházi igazgatói pályázat kiírása óta a gazdasági és pénzügyi válság éveit éljük. Az összes hírcsatorna azon dolgozik, hogy amolyan botcsinálta közgazdásznak képezze át a lakosságot; mindenki számára világossá próbálják tenni, miféle folyamatok vezettek anyagi, szellemi, lelki értelemben az öröknek hitt nyugat-európai értékrend devalválódásához. Egyfajta folyamatosan fenntartott krízistudat ez, mely jelenleg fogva tartja egész közéletünket, a szellemi elit még mindig mértékadónak számító prominenseit. S való igaz, hogy ha csupán a gazdasági elemzők prognózisaira hallgatunk – melyek szerint ez a mostani válság akár még tíz évig is elhúzódhat –, akkor nem nagyon lehetünk derűlátóak a közeli jövőt illetően.

Érteni vélem – még ha elfogadni nem is tudom – azon pályatársaim reakcióit, akik a színház társadalmi érzékenységére hivatkozva mindegyre csak korunk válságjelenségeit viszik föl a színpadra, vagy újabban – „innovatív” módon – a kamionplatókra, lerobbant gyártelepi színhelyekre. Talán ezért válhatott az ő szóhasználatukban olyan pejoratív felhangú címkévé a Blaskó Balázs igazgatói pályázatában használt „remény színháza” fordulat is. Egyre gyakrabban bukkannak fel ennél sokkal súlyosabb jelzős szerkezetek is, amikor úgymond értéket kell nyilvánítani „a hatalomnak behódoló” jobboldaliakkal szemben.

Vidnyánszky Attila, fotó: haon.hu

A színház világában ez a polémia akár természetesnek volna mondható, ha nem éppen a Nemzeti Színház mibenléte körül robbant volna ki, még 2002-ben.  Az engem azóta folyamatosan érő támadások is igencsak hektikusak:  keverednek bennük a politikai hovatartozás, a demokrácia-féltés motívumai és a  kenyér-irigységből, a színházi struktúra átalakításából adódó feszültségek. De végső soron mégis csak arról van szó, hogy azóta sem alakult ki konszenzus a szakmában a Nemzeti Színház mint közvetlen kormányzati fenntartású intézmény feladatait, szerepkörét illetően.

Jelen pályázatomnak nem lehet célja, hogy ebben az állóháborúba merevedett helyzetben a magam igazát vagy a „mi igazunkat” védjem. Az viszont igen, hogy a konszenzus létrejöttét elősegítendő közzétegyem személyes szakmai tapasztalataimat, és irányt mutassak abban a vonatkozásban is, hogy szerintem merre van az „alagút vége”, miként gondolható újra a Nemzeti Színház ügye, szellemiségében éppúgy, mint ahogy szervezeti felépítését illetően is.

Érdemes azt is figyelembe venni, hogy a krízisnek – ami görögül elsődlegesen válságot jelent – van egy olyan jelentése is, mely a válságos helyzetet kétesélyes fordulatként értelmezi. S ha belegondolunk, a gazdasági válságnak is vannak olyan pozitív hozadékai, melyek a kultúra területén kamatoztathatók a leginkább. Hiszen a krízis mindig kijózanít: minden fájdalmával együtt kikényszeríti a realitásokhoz való visszatérést nemcsak a gazdaság, hanem a politika, illetve az eszmék és ideológiák terén, sőt még az emberi psziché tartományában is.

Ha őszinte vagyok magamhoz, azt kell mondanom, hogy egész eddigi színházi pályafutásom jól vagy rosszul megoldott válságok folyamata. De bátran általánosíthatunk is. Hiszen a színház igazából nem is más, mint az emberi társadalmat folyamatosan jellemző válság kezelésének a laboratóriuma. „A színház az egyik legkifejezőbb eszköz egy ország építésére. Légsúlymérő, mely egy ország nagyságát vagy hanyatlását jelzi. A finom érzékenységű, és minden ágában – a tragédiától a bohózatig – jól irányított színház néhány év alatt képes megváltoztatni egy nép fogékonyságát” – írja García Lorca.

Apropó: érzékenység, fogékonyság! Még a 2002-es, Márta Istvánnal közösen beadott pályázatunk kapcsán – vagy nem sokkal utána –  hangzott el tőlem az a kijelentés, hogy „…én mindig is nemzeti színházat csináltam”. A sajtóreakciók nagyon meglepőek voltak a számomra. Nem értettem, hogy az újságírók miért olvassák ezt az egyszerű és valódi meggyőződésből fakadó mondatomat úgy, mintha személyemben egy idegen színházkultúrájú, a hazai játékszabályokhoz alkalmazkodni képtelen, túlzott ambícióktól fűtött színházcsináló lépett volna föl.  Mivel ez a mesterségesen gerjesztett feszültség és a hatására kialakult oppozíciós viszony velem kapcsolatban azóta sem oldódott, sőt a helyzet csak tovább mérgesedett, hadd fejtsem ki most, hogy az akkori ominózus kijelentésem mögött mi volt a valódi indíték, amelyet ma is vállalok.

A folytatást itt olvashatja.