A kaposvári teátrum és a fővárosi Thália Színház közös produkciójaként mutatták be Martin McDonagh Vaknyugat című, fekete humorral átszőtt komédiáját pénteken a Csiky Gergely Színház stúdiójában.
„A te atyádfiának vére kiált én hozzám a földről.”
A darabról:
A helyszín: The Lonesome West. Árvavidék. Világvégi hely. (Ki)úttalan föld és víz, a világ maga. Gyürkőző, dadogó-makogó, négykézlábra ereszkedő, röhejes apokalipszis-vízió.
Coleman és Valene. Két testvér. Születésük óta egy házban laknak. A nap huszonnégy órája Coleman és Valene kisszerű gyűlölködésének terepe. Most éppen apjuk temetéséről érkeznek. Coleman ölte meg az apát, mert az kifogásolta Coleman frizuráját. Valene megőrzi a „titkot”, ha megkapja az apai örökséget. A faluban persze titok nincs, de a tettnek jelentősége sincs, szülő-, gyermek- testvérgyilkosságokkal és bódult öngyilkosságokkal teli múlt és jelen. A ház mindennapos látogatója az alkohollal ápolt-eltakart lelkifurdalás élő szobra, a lepusztult férfi, Welsh tiszteletes és a belé reménytelenül szerelmes, a fivérek teli és üres üvegeinek gondozója, Kicsilány, ez az érett-éretlen lány, a falu romlásának virága.
A whiskysüveg, a kés és a puska mindig kéznél van…
A szerző, Martin McDonagh a kortárs dráma csodagyereke. 1970-ben született Londonban, ahol máig él, bár ír származású szülei időközben visszaköltöztek szülőföldjükre. Első darabját, a Leenane szépét 1996-ban, nyolc nap alatt írta. Ezt a darabot Dublinban mutatták be, majd amikor 1997-ben Londonban előadták, McDonaghnak már négy darabja futott szimultán London színpadain. Ezzel kevés kortárs író dicsekedhet. A Leenane szépét Kaposvárott 1998-ban mutatták be Radoslav Milenkovič rendezésében.
Bérczes László, rendező mesélt az előadásról:
Az olvasópróbán arról beszéltél, hogy a Vaknyugat időben is, térben is a világ végén játszódik. Mit értesz ezen?
Mielőtt megpróbálok erre komolyan válaszolni, elmondom, hogy ma reggel a neten találkoztam egy érdekes hírrel: azt írják, hogy a legközelebb esedékes „világvége” december 21-én lesz. Pont passzol, ez a premierünk napja. Ennek így kell lennie. Ez az időben és térben is a világ végén játszódó darab a világ végekor lesz bemutatva. Jó lenne, ha nem délután lenne a világvége, hanem mondjuk a tapsrendnél. Ez feltenné a koronát a munkánkra…
Azért jó lenne még egy pár előadás…
Hát, nem lenne rossz. Ha végiggondolom nem túl nagy rendezői „életművemet”, akkor azt látom, hogy gyakorlatilag mindegyik általam rendezett darab szereplői alul lévő, peremen élő, kicsi emberek. Azt látom, hogy a Mulatságtól Háy János A Gézagyerekén vagy a Nehéz főszereplőjén át, a London külvárosában játszódó Pinter-darab, a Hazatérésen keresztül Synge A Nyugat hőse című darabjáig csupa-csupa nem-hős a hősöm. Ezek az emberek nem a „központban” élnek, nem ott, ahol úgymond történnek a dolgok. Bátorságom se lenne Shakespeare-t elővenni, de egyébként sincs semmiféle érzékszervi vágyakozás bennem, hogy valamelyik darabját megrendezzem – miközben tudom, hogy zseniális drámaíró. Azért mondom őt, mert nála mégiscsak vannak központi hősök, nagyemberek, királyok (akik közben meg persze ugyanolyan kisemberek, hiába). Az én nem-hőseim nem ott élnek, ahol megmondják az életet, hanem ott, ahol megszenvedik azt. Ezek félreeső, világvégi helyek. De a világ végén élesebben, tisztábban, szélsőségesebben mutatkoznak meg a dolgok. A szélsőséges helyzet segíthet a színpadon is. A Gézagyerek főszereplője egy „hibás” gyerek. De éppen ezért tiszta, naiv módon kérdez rá mindarra, amire mi nem kérdezünk rá, mert kicsi intelligenciával és kicsi civilizációval kicselezzük önmagunkat, és így az élet alapkérdései kipotyognak a figyelmünkből. Ezek egyszerű kérdések: miért kelek föl, mire való vagyok, van-e Isten stb. Ezek bizony olyan kérdések, amikkel kapcsolatban egyformán okos és egyformán buta Hegel és a Gabi nevű alkoholista figura a Nehéz című darabban. De ha az én nem-hősem viaskodnak ezekkel a kérdésekkel, akkor a gondolatok tisztábban, tőmondatosabban, egyszerűbben hangoznak el. Ártatlanabbul figyelmeztetnek mindarra, amit lefedünk a mindennapokban. Ők a lepusztult környezetben, a világ végén csak a lényegi kérdésekre figyelnek. McDonagh darabjai ebbe a sorba illeszkednek. És ha lógatod a lábad a világ peremén, akkor nem álkérdéseken fogsz merengeni. Mert épp a végtelenbe nézel.
A két főszereplő – ha ők a főszereplők – kegyetlen. Nem lehet őket szeretni.
Hát bizony önmagadat kell meghaladnod, hogy szeretni tudd őket. Nagy tehát a feladat. Szélsőségesen fogalmazva: ha úgy döntünk, hogy pusztuljanak el, akkor nincs tovább a világ. De megváltani azokat kell, akik legalul vannak. Coleman és Valane, a két testvér legalul vannak. Nincs lejjebb. Ráadásul én a szerzőhöz képest húsz évvel feltoltam a szereplők életkorát. A mi előadásunkban egy hatvan fölötti testvérpárral találkozunk. Azért döntöttem így, mert velük a helyzet még reménytelenebb és még mulatságosabb. Ők hatvanegynéhány éve egy házban laknak, egymásba kapaszkodva, egymásra utalva, egyfolytában puskát fogva egymásra – de nem húzzák meg soha a ravaszt, mert tudják, hogy akkor egyedül maradnak. Én megváltoztattam az eredeti darab befejezését. McDonagh a végtelenséget hangsúlyozza, szerinte ez így fog folytatódni, míg a világ. Igen, ez meglehetősen pesszimista gondolat. Én ennél egy picivel reménytelenebbnek látom a helyzetet. Itt csak a csoda segíthet, más már nem. Mert ha körülnézek, ezt látom. Mitől van az, hogy nem nyughat az ember? Mitől van az, hogy ha öt percig békesség van, valakinek biztos eszébe jut, hogy ez így nem jó. Ez vajon benne van a génjeinkben? Vagy honnan jön? A pap számomra ezért kulcsfigura, mert egyfolytában próbál közvetíteni és tolmácsolni két, örök időkre egymásnak feszülő ember között. És az életét teszi rá, hogy elérje azt, hogy egyik ember a másikát megérintse, és az ne ütés legyen, de simogatás.
Martin McDonagh: VAKNYUGAT
Fordította: Varró Dániel
Coleman Connor ........... Kovács Lajos m.v.
Valene Connor ........... Hunyadkürti György
Welsh atya ........... Rátóti Zoltán
Kicsilány ........... Mészáros Sára
Jelmeztervező, díszlettervező: Cziegler Balázs
A rendező munkatársa: Kiss Mónika Kellékes: Kiss István
Súgó: Csordás Bernadett Ügyelő: Salamon Bernadett Mónika
Segédrendező: Hatvani Mónika Világításterv: Memlaur Imre
Rendező: Bérczes László
Bemutató: 2012. december 21.
A színdarab Magyarországon a THEATRUM MUNDI Színházi és Irodalmi Ügynökség közvetítésével kerül színre.
Forrás: Színház.hu, Csiky Gergely Színház
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.