'A nagy kérdéseket elodázzuk' - Teszárek Csaba és a Semmi

Janne Teller regényét, a Semmit adaptálja színpadra a Budapest Bábszínház, Hoffer Károly rendezésében. A premierre január 8.-án kerül sor. Teszárek Csaba bábszínész mesélt Mező Borinak és Szász Emesének, aki a rockzenésznek készülő Jan-Johant alakítja a darabban.

A Semmiről:

Janne Teller regényét már megjelenésekor, 2000-ben betiltották Dániában, majd egy évvel később, a dán kulturális minisztérium Gyermekkönyv-díjának elnyerése után kötelező olvasmánnyá tették. A Budapest Bábszínház produkciója magyarországi ősbemutató lesz, és a világon az első olyan adaptáció, amely kifejezetten bábszínpadra készül.

A történet szerint egy nyolcadikos fiú egyszer csak feláll az iskolában, és kijelenti: „Semminek sincs értelme, ezt régóta tudom. Ezért semmit sem érdemes csinálni. Erre most jöttem rá.” Elhagyja a tantermet, felmászik egy szilvafára, kivonul a társadalomból. Úgy érzi, nem akar felnőni, nem akar beilleszkedni a társadalomba, nem érdekli a jövő. Osztálytársait megdöbbenti Pierre Anthon viselkedése, ezért elhatározzák, hogy bebizonyítják, van az életnek értelme. Tárgyakat kezdenek gyűjteni a Fontos Dolgok Halmára: családi fotókat, régi játékokat, de rájönnek, hogy azok a dolgok az igazán fontosak számunkra, amelyektől nehéz és fájdalmas megválni. A gyerekek aztán veszélyes játékba kezdenek: aki bead valami számára igazán fontosat, kijelölheti, ki a következő, és az mit adjon be. Ez a kör igazán eldurvul, egy idő után nem lehet belőle kiszállni, mindenki elveszti azt, ami számára valóban fontos. És minél jobban igyekeznek, hogy bebizonyítsák az ellenkezőjét, annál logikusabbnak kezd tűnni a Pierre Anthon által emlegetett semmi.

Fotó: Éder Vera

Teszárek Csaba mesélt:

A regény olvasásakor ki volt neked a legszimpatikusabb karakter?

Mondhatok kettőt? Pierre Anthon és Ájtatos Kaj. Az érem két oldala. Az egyik állít valamit, megkérdőjelezhetetlenül elkezdi tagadni a mindenséget, a másiknak pedig van rá egy válasza.

Ha mégis meg kéne győznöd arról Pierre Anthont, hogy van valami értelme az életnek, hogyan tennéd azt? Érdemes-e egyáltalán megpróbálni ezt?

Gondolkoztam azon, hogy ő miért ilyen és miért kérdezi ezt. Valószínűleg azért, mert nagyon ráér gondolkodni és elmélkedni. Ha egy valóban éles helyzetbe kerülne akkor biztos, hogy felülbírálná ezt a kijelentését. Ahogyan a zuhanó repülőben sincsenek ateisták: amikor a közvetlen halál veszélye fenn áll, akkor mindenki van annyira gyáva és van benne akkora félelem az idegenségtől és az újtól, hogy valószínűleg átértékelné ezt a gondolatot és mégiscsak az életért magáért is akarna élni.

Szerinted elképzelhető-e a regényben megfogalmazott szituáció, tehát hogy fiatalok ilyen súlyos áldozatok árán megpróbálják meggyőzni társukat az értelmes életről?

Tulajdonképpen jó is lenne, ha az emberekben felmerülnének ilyen fajsúlyos kérdések és mernének ezekről gondolkodni. Megdöbbentő, hogy a mi korunkban mindenki fél szembenézni a halállal, az elmúlással, a család fontosságával. Az emberek élete a felszínen zajlik, nem mernek áldozatokat hozni, az igazán nagy kérdéseket elodázzák. Egy párbeszéd elindítására mindenképp alkalmas ez a felvetés. Meggyőzni pedig nem tudom, hogy mennyire lehet vagy kell egy ilyen embert.

A te karaktereddel, a rockzenésznek készülő Jan-Johannal érzel-e valami közös tulajdonságot?

A zenének a nagyon mély szeretete és a gitározás egy közös pont, mert én is gitározom. Ő egy kicsit rezonőr karakter, aki rajta van az osztály hangulatán, és mindenkit figyel. Nem beszél sokat, rezdülésekből derül ki mit gondol, ebben talán szintén hasonlítunk. Ez a világ is rezgések halmaza: míg a zene szabályos rezgés, addig a hétköznapok zaja, az életünk kísérőhangjai szabálytalan rezgések és ő ezeket érzi, átveszi. Átérzi, hogy a társai mit akarnak, mit mondanak, próbál velük menni, de közben van benne egy fegyelem és szabályozottság, ami kereteken belül tudja tartani ezeket a hatásokat.

A rendező által régebben feltett kérdésre válaszolva szerinted mit olvasna és milyen zenét hallgatna az általad játszott szereplő?

Végül is könnyű helyzetben vagyok, mert a történet szerint Rolling Stones-t és Beatlest hallgat ez a figura – egyébként én inkább az előbbit, de a Beatlest is elismerem és szeretem –, olvasni pedig talán zenészéletrajzokat olvas, miközben beleképzeli magát ezekbe a zenés életekbe. Kívülről tudja a Beatles-tagok és Jimi Hendrix életét is, hogy ki mikor, hol turnézott.

Te akartál valaha rockzenész lenni?

Az a szerencsés helyzet, hogy a bábszínházban ezt is aktívan művelhetem. Most már ez az ötödik vagy hatodik előadás, ahol a zenére nagy szükség van, és ennek nagyon örülök. A bábszínház és a zene nagyon jól kiegészíti egymást, és nem érzem azt, hogy Magyarországon most ez ügyben jobban ki lehetne teljesedni annál, mint hogy olyan közegben zenéljek, ahol fantasztikus keretek vesznek körül.

Hogyan lettél bábszínész?

A színháznak a hangulata és az atmoszférája fogott meg mindig is. Ez egy olyan elvarázsolt közeg, amiben az ember sokszor jobban otthon érezheti magát, mint a valóságban. A bábszínházra pedig ez hatványozottan igaz. Gyerekkoromban több előadást láttam, és nem emlékszem, miről szólnak, csak arra az érzésre, hogy ott akarok lenni ebben. Részese akarok lenni, mert olyat hoznak létre, ami nekem is jó, és biztos, hogy nekik is jó, mert különben máshogy ez nem működhetne.

Ezek szerint nem akartál soha prózai színész lenni?

Én ezt nem választanám így ketté.  Az ország több jelentős prózai rendezőjével dolgozhattam. Bábos közegben megfordult már Valló Péter, Alföldi Róbert, Zsótér Sándor és még sorolhatnám a neveket. Szakmánk hatalmas változásokon megy keresztül formailag és tartalmilag egyaránt. A Semmi szintén egy kereső előadás, kicsit vibráló, kicsit bizsergő, mint maga a mű: kérdéseket tesz fel, és nincsenek benne igazi állítások.