'Tűrhetetlen a szakmai opportunizmus' - Schilling Árpád ismét írt

Schilling Árpád ismét az ÉS-ben publikált.

“Mit jelent az, hogy politika? Azt jelenti, hogy közélet. Mit jelent a politizálás? Közéleti tevékenységet jelent. Mit jelent a közéleti tevékenység? A közösségéért felelős polgár aktív jelenlétét jelenti a közügyekben” – veti fel legfrissebb publikációjában Schilling Árpád.

“Igyekszem figyelemmel követni a mértékadó hazai művészek nyilatkozatait. Többségük viszolyogva tekint a politikára, és sohasem mulasztja el megjegyezni, hogy a művészet nem politika, ők maguk sohasem szeretnének belefolyni a politikai csatározásokba és így tovább.

Amikor egy vidéki színházigazgató, aki nyíltan rokonszenvezik a kormányzó párttal, vagy pontosabban annak elnökével, de színházában közhelyesen szórakoztató – közismertebb elnevezéssel: bulvár – műsorokat szervez, akkor minden ellenkezése dacára politikát művel, öntudatlanul.

Egy másik elkötelezett színigazgató, aki szintén rokonszenvezik a jelenlegi kormánypárttal, sőt ágazati vezetőként a kormány szócsöveként és egyik ideológusaként is működik, rendszeresen hangoztatja, hogy véget kell vetni az embereket ostorozó színházcsinálásnak, és itt az ideje, hogy több reményt és szeretetet sugározzanak a színházak. Ő maga szintén gyakran tesz hitet amellett, hogy a művészet tartsa magát távol a politikától.

Vannak olyanok is, akik igyekeznek az általuk vezetett színházi intézményben hangot adni társadalomkritikai észrevételüknek, elsősorban különböző klasszikus darabok kortársi interpretációján keresztül, de még ők is azon az állásponton vannak, hogy a művészember ne politizáljon, inkább alkosson olyan műveket, amelyek képesek kifejezni a rejtett véleményeket.

Van olyan kortársművészeti intézmény, amelynek vezetője megpróbált rendkívül óvatosan beszélni az ország kettéosztottságáról, de kizárólag a kiállítás tematikáján keresztül, és akkor is kínosan ügyelve az általa politikailag korrektnek tekintett egyensúlyra. (Az említett vezető, miután az ultrakonzervatív lobbi kiszervezte alóla az intézményt, lemondott pozíciójáról.)

Aztán van kultúrpolitikai vezetővé avanzsált szerző is, aki szintén ellenzi a politizálást, bár bizonyos megjegyzéseivel egyértelműen ideológiai üzenetet közvetít, nem mellesleg kiszámíthatatlan kormányzati döntésekhez asszisztál.

Van olyan belsőépítész is, aki villámgyorsan kapott rendkívüli hatalmat, élet és halál urává vált a teljes művészeti területen, de ő sem szereti a direkt politikát. (…) Felháborítónak tartom, hogy a művészek nem hajlandóak tudomásul venni közéleti felelősségüket” – fogalmaz írásában a rendező, aki úgy gondolja, a művész közszereplő, vagy ha nem az, hát közszereplővé kell válnia és nem bujkálhat a felelősség elől.

A politizálás egyik oka lehet az egyes szakmákat sújtó állami dilettantizmus és cinizmus. A dilettantizmus eredményei a fenntarthatatlan struktúrák, az ideológiailag lojális, szakmai kérdésekben azonban inkompetens személyek pozícióhalmozásai, az átláthatatlan és kiszámíthatatlan finanszírozás, az elsősorban megtévesztést és manipulációt szolgáló kommunikáció és így tovább.

“A szakmai és ezzel együtt járó szellemi leépülés jelei szembetűnőek, és ezért elsősorban azok a szakemberek a felelősek, akik gyáván és önérdekből hallgatnak csak azért, mert a végsőkig védik az általuk támogatott kormány tevékenységét.

Hogy hallgathat a Professzorok Batthyány Köre, amikor Jeszenszky Géza égbekiáltó tettet követ el a tudományosság ellen?

Hogyan viselhetik el a táncművészek, hogy a mind szellemileg, mind fizikailag leépült Markó Iván minden szakmai érv ellenére vígan költheti el érdemtelen támogatását?

Hogyan engedheti meg a színházi szakma, hogy a végérvényesen politikai komisszárrá züllött Kerényi Imre behatoljon az iskolák falai közé, és szellemi értelemben abuzálja a magyar ifjúságot?

Hogyan lehetséges az, hogy a Nemzeti Színház regnáló igazgatóját lejárató kampányhoz asszisztáló, a magyar polgárokat ideológiai alapon megosztó, minden írott és íratlan szakmai szabályt kénye-kedve szerint áthágó Vidnyánszky Attila ténykedése semmilyen komolyan vehető ellenállást nem vált ki az oktatási és kulturális intézményeket igazgató szakemberek részéről?

Hogy a képzőművészek krémje csendben asszisztálja végig, hogy az ízlésterrort szakmaiságnak aposztrofáló Fekete György átvegye a magyar kulturális élet irányítását?

(...)

Tűrhetetlen a szakmai opportunizmus!” – szögezi leSchilling Árpád.

A teljes írást az ÉS-ben és itt olvashatják.