'Az emberi gesztusok éltetnek' - Interjú Tankó Erikával

Tankó Erika a Marosvásárhelyi Színművészeti Egyetemen végzett 2004-ben; a temesvári Csiky Gergely Állami Magyar Színházban töltött hat év után Balázs Zoltán hívására, két és fél éve csatlakozott a Maladypéhez. Legutóbb a Don Carlos és az Egmont fontos szerepeiben volt látható. Ennek kapcsán kérdeztük a színésznőt.

– Készült már veled interjú?

Tankó Erika: Magyarországon még nem. Marosvásárhelyen az első és eddig egyetlen filmem, a Boszorkánykör kapcsán beszéltem pár percet a rádióban. Később, az egyetem első évében, egy színházi újságnak is adtam interjút. Arról kérdeztek, mit jelentett számomra a római katolikus gimnáziumi nevelés és az ott eltöltött évek után hogyan léptem színészi pályára. Nemrég újra kezembe került ez az anyag, és elképedve olvastam újra mindazt, amit akkori önmagamról, színészi terveimről nyilatkoztam. Rettentő távolinak tűnt a régi énem. Mennyi minden történt azóta.... Meggyőződésem volt, hogy otthon leszek színésznő, nem vágytam soha Magyarországra...

– Mégis egy magyarországi társulathoz kerültél...

Tankó Erika: Sosem kopogtattam volna budapesti színházak ajtaján, mert egyáltalán nem vonzott a fővárosi forgatag. De annyira jó volt Temesváron az Odüsszeusz hazatérésének próbafolyamata Balázs Zoltánnal, olyan közel éreztem magamhoz azt, ahogyan gondolkodik, hogy amikor hívott a Maladypébe, töprengés nélkül igent mondtam. Nem Magyarország miatt – kifejezetten azért, hogy vele dolgozhassak. Azt hiszem, a találkozásunk, szakmai értelemben „szerelem volt első látásra”. Nagy hatást tett rám az ő rendhagyó munkamódszere, ami nem hasonlítható ahhoz, amivel korábban találkoztam. Ő pedig látta, ahogyan Pénelopét próbáltam, az akaraterőmet, a kitartásomat és azt, hogy ha elindulok egy úton, nem nézek hátra, csak előre.

– Mit találtál újszerűnek a munkamódszerében?

Tankó Erika: Nem adott a kezünkbe rögtön egy meghúzott példányt, nem volt rendelkező próba és nem kezdtünk el azonnal jeleneteket gyártani. A mű egészével foglalkoztunk: elolvastuk az eposzt, majd bizonyos szövegrészeket megtanultunk, és a Zoli által ajánlott játékok, gyakorlatok alapanyagaként használtuk őket. A végleges szövegkönyvet csak jóval később kaptuk kézhez. Sokáig a szereposztást sem tudtuk, az improvizációs játékok során több szerepben is kipróbálhattuk magunkat. Végig éreztem, hogy az előkészítő játékoknak oka, célja és - ami a leglényegesebb -perspektívája van. Ez az újdonság erejével hatott rám, akárcsak az, hogy a bemutató előtt egy héttel még nem ismertük az előadás végleges formáját, pár nap alatt, a külön egységek mégis egy egésszé szerveződtek. Zoli a már bevált színészi eszközeinket, modorosságainkat megpróbálta lekaparni rólunk. Általa újra egyszerűen és tisztán lehetett létezni a színpadon. Nem engedte, hogy fölösleges gesztusokat használjunk, artikulálatlan üvöltözésbe meneküljünk csak azért, hogy látványosan oldjunk meg egy helyzetet, nem lehetett hazugságokkal takarózni előtte. A közös munka során ráébreszett bennünket arra, hogy alig tudunk egy egyszerű mondatot tartalommal és értelemmel felruházni, érthetően tolmácsolni, mert rossz hangsúlyok rögzültek be. Rettenetesen nehéz volt ezt felismerni, de hálásak voltunk a szembesítésért. Nekem sokat számított, hogy van egy ember, akinek fontos a színpadi őszinteség, a valódi jelenlét, aki felelősnek érzi magát azért, hogy érdekeltté tegyen minket a munkában. Zoli azt is megmutatta, mennyi érzékenység, könnyedség és elegancia rejlik abban, ha grimaszok és töltelékgesztusok nélkül tudunk koncentrálni a partnerünkre. 

– Semmi kétség nem volt benned azzal kapcsolatban, hogy azt a játékmódot és életmódot akarod-e folytatni, amit Balázs Zoli megkíván?

Tankó Erika: Ami nem belőlem jön, ami nem őszinte, azt nem tudom teljes valómmal képviselni a színpadon. A hat év alatt, amit Temesváron töltöttem, számos színházi stílust, játékmódot kipróbálhattam, de egyiket sem éreztem annyira magaménak, mint azt, ami a Maladypét jellemzi. A román színház expresszívebb, kicsit hatásvadász, ellenpontja a Magyarországon használatos, Sztanyiszlavszkij-alapú módszernek. Ezt úgy tudnám érzékeltetni, hogy ha azt mondod: menj át a színpadon jobbról balra, a román színész azt kérdezi, hogyan, a magyar pedig azt, hogy miért. Amióta a Maladypében dolgozom, elkezdtem jobban hinni az eszköztelen eszközökben, a szó, a fogalmazás erejében. Már másképp ülök be a nézőtérre is, nehezebben tudnak hazudni nekem, és én is nehezebben hazudok magamnak. Már arra vágyom, hogy a néző ’emberként lásson’ a színpadon, nem pedig olyan színészként, aki könnyen válogat az eszköztárában. Nem akarok többé pusztán technikai fogásokkal megvalósítani egy szerepet.

– Hogyan tudja egy színész elérni, hogy önazonos legyen a színpadon, miközben játszik?

Tankó Erika: Talán úgy, hogy nem felejti el azt, hogy előbb volt ember, mint színész. Sosem éreztem magam a szó klasszikus értelmében színésznőnek, inkább játékosnak. A játék ember és ember között számomra izgalmasabb, mint látszódni.

– Amióta a Maladypéhez szerződtél, nagyobb szerepeket kapsz, mint korábban...

Tankó Erika: Valóban olyan szerepeket játszhatok, amelyekről korábban álmodni sem mertem. Most törődnek azzal, hogy előadásról előadásra fejlődhessek. Ez a bizalom és az újfajta feladatok inspirálóak. Fontos, hogy az ember megőrizze a kíváncsiságát, ki akarja próbálni, meg akarja ragadni a lehetőségeket. Ez a Maladypében nem esik nehezemre. Félelmetes fent állni egy egy-nyolcvanas emelvényen a Tojáséjben, és hátrazuhanni, hogy a többiek elkapjanak – de érdekeltnek kell lenni abban, hogy megéljünk ilyen élményeket. Ha csak végrehajtanánk a feladatot, mert valaki ezt kérte, lemaradnánk valamiről.

– Előadások után inkább fizikai, vagy szellemi fáradtságot érzel?

Tankó Erika: Ez az előadástól is függ. A Don Carlos például fizikailag és szellemileg is elég fárasztó, de mindig átbillenek a holtponton. Ha képesek vagyunk magunkat átadni egy problémának, ha tényleg figyelünk a másikra, ha őszintén kérdezünk, ha van megbeszélnivalónk a színpadon, észre sem vesszük az idő múlását. Ilyenkor érzem, hogy fontos problémát vitatok meg, nem véletlenül érvelek, kérdezek, válaszolok. Ez valahogy feltölt. De előfordul, hogy azt hiszem, fizikailag nem bírom tovább – például akkor, amikor fél órát állok mozdulatlanul az Egmontban, az ablaknál –, a testem mégis rácáfol arra, amit az agyam diktál, és kiderül, hogy a végletekig nyújtott mozdulatlanság is bírható.

– A Maladype függetlenként létezik. A területen jellemző anyagi bizonytalanság mennyire bírható? 

Tankó Erika: Tisztában vagyunk azzal, hogy a periférián létezünk, tudjuk, hogy kivéreztetés zajlik. Úgy gondoljuk, hogy amibe kapaszkodni lehet, az a munka. Ha csak panaszkodnánk és nem dolgoznánk, esélyt adnánk arra, hogy felszámolják a független területet. Nem szabad elveszítenünk az egyedüli eszközünket, amivel bizonyítani tudjuk létjogosultságunkat: a színházunkat, az érvet, hogy mi igenis jó dolgokat csinálunk. Nem érzem, hogy ne lenne szükség ránk, hiszen sok újító kezdeményezés indul az alternatív szférából. Ráadásul a közönségünktől, az önkénteseinktől olyan emberi gesztusokat kapunk, amelyek fontosabbak, mint az, hogy a kultúrpolitika nem a helyünkön kezel minket. A gesztusok éltetnek minket és a munkába vetett hitünket. Egyébként is: kormányok jönnek-mennek, de ez a közeg túl fogja élni őket.

Szerző: Kovács Bálint, Tóth Berta

Színház.hu