Premierre készül a Spirit Színház Lévai Katalin Párnakönyv című művéből, ami a Rózsavölgyi Szalonban kerül színre Dicső Dániel rendezésében. A szerző színházi naplójának 3. részét olvashatják.
A Párnakönyvről:
A korábban elsősorban politikusként, illetve szociológusként számon tartott Lévai Katalin új oldaláról mutatkozott be: kisregényében írt egy kapcsolat legboldogabb, legfájdalmasabb, legintimebb pillanatairól, zavarba ejtően személyes hangon. Története Erdélyben játszódik, a nyolcvanas évek ellenzéki világában, a rendszerváltást közvetlenül megelőző években és azután.
Földes Eszter
Lévai Katalin, szerző próbanaplója, 3 .rész:
Ahogyan haladunk a próbákkal, úgy lesz sok minden egyre világosabb írásról, színházról.
Az írás magányos varázslat. Az író saját világot teremt, amiben a maga által kitalált szereplőkkel együtt él, mozog, lélegzik. Van, hogy annyira belefeledkezik, hogy ki sem akar bújni belőle, amíg el nem mondott mindent, amit fontosnak tart. Roppant vágy égeti, a saját szavak kimondásának vágya. Ebből nem enged. Semmi nem érdekli, csak az, hogy sikerüljön minél mélyebbről kibányásznia a megfelelő szavait.
A színészet közös varázslat. Együtt születik meg az íróval, a rendezővel, a másik színésszel, a díszlettervezővel, a jelmezzel és – a közönséggel. A színész a legkiszolgáltatottabb ember a világon. Sok mindenkivel kell megküzdenie ahhoz, hogy önmaga lehessen. Óriási erőfeszítéseket kell tennie, hogy eljusson a saját varázslatához, a maga belső világába. Minden pillanatban megmérettetik mások által, mégis a saját elképzeléseit kell követnie. Azt hiszem, ehhez nem csak hatalmas energiára, hanem hatalmas önismeretre és önbizalomra is szüksége van.
Hogyan lesz átjárás az író és a színész világa között?
A legutóbbi próbán szép példák születtek erre. Eszter és Kristóf a temetőben a családi sírboltnál emlékeznek. A korábbi próbákon csak kívülről figyeltem a jelenetüket. Legutóbb viszont – mintegy átnyúlva az időn – egy pillanatra kapcsolatba kerültem a fiatal NŐ-vel. Koccintottam vele, sőt, emlékeztettem a jól ismert családi receptre – de nem kért belőle. Hiába, felnőnek a gyerekek.
Dani javaslatára az utolsó két jelenetet is összemostuk. A fiatal Nő és Férfi első tánca és az emlékező, bölcselkedő Írónő szavai összeforrnak. Közben éppen csak egy élet telt el.
Ennél a jelenetnél mindannyian meghatódtunk. Egy pillanatra együtt voltunk, megszületett a három szereplő közös varázslata. Ha nekünk sikerült, remélem, a közönséggel együtt is sikerülni fog.
Talán ekkor értettem meg Árva Nóra díszletének jelentését is. A sokajtós ház, amiben, és ami körül játszódik a darab, az alakítható, közös világunk szimbóluma. Rajtunk múlik, lélekközösséget teremtünk-e benne, vagy kizárjuk egymást. Együtt, vagy külön játszunk. Feladjuk-e saját álmainkat a közös álomért?
Németh Kristóf
Részlet a könyvből:
Lassan elszállingózik mindenki, mi ketten azonban még maradunk, rendet rakunk a lakásban. Lassan, módszeresendolgozunk, mint egy takarítóbrigád. Helyükre húzzuk a székeket, kivisszük az üres borospoharakat a konyhába, visszagurítjuk a foteleket a dohányzóasztal köré. Minden a helyére kerül. A vendégség nyomait lelkiismeretesen eltüntetjük. Téblábolunk, szöszmötölünk a konyhaasztalon - összeérnek az ujjaink. Ezt az érintést mindenütt érzem. Nem mozdulok. Nem merek ránézni. A padló egyik repedésére szegezem a tekintetem. „Most mi lesz?” - kérdezem bambán magamtól.
Közelebb húzódik. Megint érzem az illatát. Most olyan, mint amikor nagy eső után egy nedves levelet szétmorzsolokaz ujjaim között, és a növény fanyar aromája összekeveredik a bőröm száraz illatával. A levegőnek hirtelen olyan ízelesz, mint a füst fölött szárított kukoricának. Egészen közelről látom a szemét: mély és komoly a tekintete. Egyszerre csapódunk egymásnak, mint két óriásmadár. Teljes lesz körülöttünk a csend. Mintha egészen megsüketültem volna, egyetlen hang se szivárog be közénk. Elvesztem az egyensúlyomat, és fogvacogva veszem tudomásul, hogy nem tudok kibontakozni az öleléséből.
Éveken át csak vártam rá. Mindig felismertem a lépéseit, és ahogyan közeledett, úgy töltődött fel a testem mind több elektromossággal, míg végül a könyökömmel kellett ajtót nyitnom, hogy ne szikrázzon a kilincs. Rendbetettem a lakást, kiteregettem a ruhákat, bementem a munkahelyemre, vacsorát főztem. Közben arra vártam, hogy felhív vagy eljön. Előadásokat tartottam, találkoztam a barátaimmal, színházba mentem, és ruhákat vásároltam. Jó időben válaszoltam a feltettkérdésekre, a pénztárnál nem felejtettem el fizetni. A viselkedésemben nem volt semmi feltűnő. De a színdarabokra nem emlékszem, a barátaim történetei nem érintettek meg, a ruháimra hamar ráuntam. Csak azok a történetek érdekeltek, amelyek róla szóltak, azok a színdarabok, amelyekbe beleképzelhettem magunkat, olyan ruhákat kerestem, amelyek tetszhettek neki, és olyan ételeket vásároltam, amelyekről tudtam, hogy kedvérevalók. Az időnek csak akkor volt értéke, ha vele voltam, és tulajdonképpen mindig vele voltam, még akkor is, hafizikailag éppen távol maradt. Megtanultam, sőt tökélyre fejlesztettem azt a képességemet, hogy egymásba csúsztassam a reális világot és azt a valóságot, amit együtt teremtettünk meg magunknak. Miért is ne? Megszüntettem a határokat a kettő között, és kedvemre ki- és bejártam bennük. De valójában csak akkor éltem, amikor befészkeltük magunkat a belső világunkba. Amikor együtt voltunk. És mindig vele akartam lenni. Amíg ez a pillanat nem jött el, vártam. Vártam a hívását. Alig mertem eltávolodni a készüléktől, nehogy egyetlenegyet is elmulasszak. Néha szorosanodahúzódtam a telefon mellé, és minden erőmmel azt kívántam, hogy gondoljon rám, hívjon fel. Egyszer egy ilyenpillanatban csörrent meg a telefon, de nem ő keresett. Csalódottságomban olyan ingerülten válaszoltam, hogy a beszélgetés nyomban félbeszakadt. Nem bántam. Úgysem lett volna értelme. Óriási erőfeszítésembe került, hogy ne hívjam fel. De a büszkeségem erősebb volt a vágynál, hogy halljam ahangját. “Nagyszerű, milyen fegyelmezett vagyok”- állapítottam meg. Újra megszólalt a telefon. Ezúttal ő volt, és azt kérdezte:
− Találkozunk ma este?Gondolkodás nélkül vágtam rá:
− Igen.
Dicső Dániel, rendező
Párnakönyv – egy szerelem története
Szereplők: NŐ: Földes Eszter
FÉRFI: Németh Kristóf
ÍRÓNŐ: Lévai Katalin
Rendező: Dicső Dániel
Bemutató: Rózsavölgyi Szalon, 2013. január 22.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.