Nyílt levél Vidnyánszky Attilának - Imre Zoltán és Hudi László írt

Nyílt levelet írt Imre Zoltán dramaturg és Hudi László rendező, Vidnyánszky Attilának, a Nemzeti Színház leendő igazgatójának.

Budapest, 2013. január 3.

Tisztelt Vidnyánszky Attila!

Elnézést, hogy zavarjuk számos tisztségéből eredő tevékenységében. Levelünk megírására azonban Ön késztetett, mivel a Nemzeti Színház igazgatói posztjára benyújtott nyertes pályázatában megemlítette a mi 2007-es elképzelésünket. A következőt írta:

Magam is osztom azt a vélekedést, hogy a magyar színházi életben – de a világszínházi folyamatokat tekintve is – a paradigmaváltás korszakát éljük, s egyúttal egy történelmi léptékű korszakhatár küszöbén is állunk, érdemes tehát egy olyan szemszögből közelíteni ehhez a kérdéshez, mely a mindenkori kultúrpolitika számára is irányadó lehet a továbbiakban. Áttekintve a legutóbbi publikációkat ebben a tárgykörben, és figyelembe véve azt a Hudi László és Imre Zoltán által jegyzett 2007-es nemzeti színházi pályázati anyagot is, mely a legradikálisabb módon tagadta az immár 175 évre visszanyúló nemzeti tradíció létjogosultságát, igazgatóként való majdani működésemben én a kultusz mibenlétét és művelésének mikéntjét tekintem elsődlegesnek. E kérdéskör újbóli felvetése és újrafogalmazása nélkül nem jöhet létre valódi konszenzus az állam mint a kultusz fenntartásában érdekelt fél, és a színház mint a kultusz művelője között. (V. A., A Nemzeti Színház vezérigazgatói pályázata, 2012, 7 – kiemelés I. Z. – H. L.)

Ez a videóinterjú 2007-ben készült, Imre Zoltán és Hudi László koncepciójukról vallottak.

Mielőtt reflektálnánk az Ön által a pályázatunknak tulajdonított értelmezésre, röviden szeretnénk összefoglalni az általunk írottakat.

Pályázatunkban egyrészt abból az előfeltevésből indultunk ki, hogy a 2006-ban megnyílt National Theatre of Scotland felépítése és működése a hazai környezetben is mintaadó lehetne. Természetesen egyoldalú, a hazai társadalmi, kulturális és színházi viszonyok figyelembevétele nélküli másolása botorság lett volna. Mindenesetre azt gondoltuk, hogy „irányadó lehet olyan nemzeti színházi működés kialakításakor, amely meg tudja jeleníteni az eltérő közösségek magyarországi tapasztalatait, képes reprezentálni a különböző csoportok identitásait, s ki tudja terjeszteni befolyását az egész magyar színházi és kulturális életre” (Hudi–Imre, Pályázat a Nemzeti Színház vezérigazgatói posztjára, 2008, 2). Másrészt figyelembe kellett vennünk, hogy „a magyar színházi élet olyan összetett egységet alkot, amelynek éppen sokszínűsége adhatja létjogosultságát. Következésképp a Nemzeti Színház e sokszínűség megnyilvánulásának helye, abban az esetben, amennyiben a sokszínűség minőséggel párosul” (Hudi–Imre 2008, 2).

Pályázatunkban mindenekelőtt azt hangsúlyoztuk, hogy olyan Nemzeti Színházat szeretnénk, amely

• projekt alapú produkciós házként az egész országot tekinti működési területének és az egész színházi szakmát koprodukciós partnerének;

• a budapesti épületben periodikus repertoárrendszert működtet, melyben nemzeti és nemzetközi produkciókat és meghívott hazai előadásokat szerepeltet;

• művészeti tanácsot állít fel, melynek döntései meghatározzák a színház programját;

• olyan színházi produkciókat és programokat hoz létre és fogad be, amelyek szakmai alapossággal és pontossággal, valamint alanyi módon képesek a körülöttünk lévő világot megfogalmazni, a jelen alapvető kérdéseit és problémáit érzékeny és időszerű formában felvetni;

• olyan alkotókat hoz helyzetbe, akik képesek csak rájuk jellemző színházi nyelvet létrehozni, akiknek a működése magas szakmai és művészi színvonalon valósul meg, s akiknek a kreativitása képes társulatot alkotni, vagy arra érdemes, hogy társulat jöjjön létre körülöttük;

• a művészi alkotó–munkát állítja előtérbe, hiszen a rendelkezésére álló anyagi és infrastrukturális erőforrások jelentős részét válogatott produkciókra fordítja, ami koncentrált alkotásra ösztönöz;

• kulturális missziójának részeként színházi főtevékenységét kiegészíti kulturális és közművelődési tevékenységekkel, amelyekkel megteremti egyrészt közönségét, másrészt pedig a befogadás lehetséges módozatait és kontextusait;

• demokratikus, mivel az eddigi Budapest–központú tevékenységét úgy alakítja át, hogy a Kárpát-medence különböző pontjain megjelenő színházi tevékenységekkel együttműködve az adott közösségekhez is közelebb kerül, ezáltal jelentősen javítva a kulturális esélyegyenlőséget;

• mobilitásra épülő, mert produkciói az ország különböző pontjain jönnek létre, de más helyeken is megjelennek, ezáltal is ösztönözve magyar alkotók, társulatok és színházak együttműködését nemzeti keretek között és nemzetközi viszonylatban;

• költséghatékony, ugyanis a rendelkezésére álló erőforrások 50%-át szakmai kritériumok alapján visszaforgatja a színházi struktúrába, hozzájárulva ezzel a magyar színházi struktúrában létrejövő értékek megőrzéséhez és a magyar színházi működés megújításához;

• decentralizált, hiszen saját működését szétteríti az ország egész területére, olyan lehetőségeket teremtve, amelyeken keresztül vertikálisan és horizontálisan megjeleníti a nemzet különböző társadalmi közösségeit;

• nyitott, a színházat művészi tétként kezelő, és autonóm intézmény.

„Nemzeti Színház – mindenkinek!”

Mindebből kitűnik, hogy nemzet- és nemzeti színházi-felfogásunk kirekesztés helyett integrációra törekszik. Az is elmondható, hogy pályázatunkban az integrációt mint szakmai tétet határoztuk meg az általunk elképzelt Nemzeti Színház számára. Természetesen ennek ellenére is adhat félreértésre okot.

Már a pályázaton való megjelenésünk is riadalmat keltett, hát még a repertoár-rendszeren alapuló színházi berendezkedést és a kulturális- gyár jellegű működést újraértelmező koncepciónk! A riadalmat az is fokozta, hogy sikerült a magyar színházművészet és kulturális élet olyan meghatározó személyiségeit pályázatunk mögé felsorakoztatnunk, mint Ascher Tamás, Árvai György, Földényi F. László, Gáspár Máté, Marton László, Novák Eszter, Parti Nagy Lajos, Rényi András, Schein Gábor, Schilling Árpád, Szemző Tibor, Szabó György, Szegedy-Maszák Mihály, Székely Gábor vagy Tímár Katalin.

A miniszteri döntés előtt az interneten hosszú vita alakult ki a koncepció részletes vagy inkább részleges tárgyalásától az olyan írásokig, melyek személyünket érintették, és minket tüntettek fel – több esetben az inszinuáció határát súrolva és a gyanúsítás eszközét felhasználva – meglehetősen negatív színben. A döntés után a Színház folyóirat közölte pályázatunkat, és vitát indított az elképzeléseinkről. Megtisztelő volt a hozzászólásokat olvasni – Anger Zsolt, Bálint András, Gáspár Máté, Hegedűs D. Géza, Nánay István, Szabó György, Upor László tollából –, az viszont elkeseredéssel töltött el, hogy a vita anélkül maradt abba, hogy bármiféle koncepció vagy stratégia kidolgozásához vezetett volna. Ennek következtében koncepciónk a mai napig készenlétben várja a megvalósítás lehetőségét. Továbbra is bízunk abban, hogy ez csak azért késik, mert a magyar színházi struktúra és érdekrendszer újragondolása ezidáig nem történt meg. Mi azonban továbbra is nyitottak vagyunk ezeknek a jelenségeknek az újragondolására.

Mindezek figyelembe vételével, és szigorúan szakmai érvek és indokok alapján VISSZAUTASÍTJUK azt az értelmezést, melyet Ön pályázatunknak tulajdonított.

Még egyszer szeretnénk kiemelni, hogy akkor sem és most sem áll szándékunkban „a nemzeti tradíció létjogosultságának a tagadása”. Éppen ellenkezőleg, pályázatunkban ennek a hagyománynak a lehetséges újraértelmezésére törekedtünk és megvalósítására tettünk konkrét javaslatokat.

Üdvözlettel, Imre Zoltán és Hudi László