A Momentán Társulat két naplóbejegyzését olvashatják; az elsőt a leukémiás gyermekek javára indított akciójukról, a másodikat pedig arról, hogy a Rögvest! című produkciójukhoz új műsorvezetőt találtak. Az improvizációs est január 10-én immár 600. alkalommal lesz látható.
Utaztunk, féltünk, visszamennénk
Biztos szánakozol, sírva fakadsz, vagy erőltetetten mosolyogsz. Van más reakció, ha találkozol egy csapat leukémiás, kopasz kisgyerekkel? Tíz nap, 2300 kilométer, nagy para. És viták az autóban: akkor most a felnőttek a hülyék?
Biztos csomóan hallottátok a két héten keresztül futó reklámspotot a Class FM-en: „A Szerencsejáték Zrt, a Class FM és a Momentán Társulat összefogott, hogy igazi, Mikulás-meglepetést vigyen a beteg gyerekeknek!”
Hát, a nagy „összefogás” valójában úgy történt, hogy a Szerencsejátékosok fejéből kipattant az ötlet, a Class FM odaállt médiátámogatóként, minket meg megkeresett a Szerencsejáték –ahonnan jó néhány vezető már volt előadásunkon-, hogy csatlakoznánk-e. És mi persze azonnal igent mondtunk. Tíz nap, tizenkét gyerekkórház vagy gyerekosztály. A Szerencsejáték és a Class FM vitte az ajándékokat, mi meg minden gyerekcsapatnak játszottunk egy háromnegyed órás meseelemekkel átszőtt RögvEstet. Két budapesti kórház, tíz vidéki, Hódmezővásárhelytől Székesfehérvárig, úgyhogy igazi karácsonyi road-showt nyomtunk.
És a mai napig nem tudjuk a bevezetőben feltett kérdésre a választ: hogy reagálsz „jól” ha beteg gyerkőcökkel találod magad szemben? Ahány ember a társulatban, annyiféleképpen gondolkodott, és annyiféleképpen élte meg ezt a tíz napot. Eleinte úgy tudtuk, hogy nem kell aggódni, nagyon súlyos állapotban lévő gyerekekkel nem fogunk találkozni, ennek ellenére a legeslegelső állomáson máris leukémiás gyerekek vártak ránk, aztán jöttek éber kómások, magatartás zavarosok, öngyilkos hajlamúak, szellemi fogyatékosok, és csak „simán” hörghurutosok meg cukorbetegek. Én a legelső állomásig, Debrecenig tiszta gyomorgörcsben ültem végig az utat, végül is, az első tíz perc mindig az enyém az előadáson, az én feladatom, hogy feloldjam az aktuális közönséget és megteremtsem a hangulatot, amire ráléphet a Társulat. És akkor megtudtam, hogy már elsőre leukémiás gyerekeket kapunk… (De legalább nem voltam egyedül a félelmemmel. A többieken is láttam, hogy még nem tudják mi fog ebből kisülni.)
Aztán a harmadik-negyedik kórházig kialakult a – durva lesz a szó! – napi rutin. De ez valahogy jófajta rutin. Valahogy elmúlik a félelem, a szánakozás, valahogy az lesz természetes, ami előtte nem volt az. És ezért jutott eszembe, hogy nem lehet, hogy a felnőttek basszák el az egészet? Lehet, hogy a gyereknek vannak fájdalmai, de azt, hogy rossz, teszem azt, szánni való helyzetben van, azt a felnőttek szeméből olvassa ki. Önmagától ezt nem is tudná. Mire a többiek lehülyéztek az autóban kialakult vitában, hogy ne legyek már barom, hát ezek a gyerekek látják, hogy másoknak van hajuk, meg nincsenek infúzióra kötve, meg szaladgálnak, meg nem kell tablettákat beszedniük stb. Hogy ne tudnák, hogy nekik rossz? De van egy példám. Az éber kómásoknál (akik szinte teljesen nyomorék testtel, magatehetetlenül egy automata kiskocsiban ültek) a Szerencsejátékos hostess-ek teljesen kétségbe voltak esve: Úristen, hogy adják oda az ajándékokat, amikor ezek a gyerekek meg sem tudják fogni? Mire a nővérek tök egyszerűen mondták: Jaj, odateszitek a kocsijuk bármelyik részére, halál boldogok lesznek! Szóval: az a gyerek boldog az ajándéktól is, csak mi rémülünk meg, hogy mi van, ha nem kapja a kezébe.
Azon is vitáztunk, hogy máshogy kell-e bánni velük azért, mert beteg gyerekek. Máshogy kell-e közelíteni feléjük? Volt aki, azt mondta, hogy igen, én meg úgy éreztem, az a legnagyobb ajándék nekik, ha darab-darab kezelem őket. Mármint, tök mindegy, hogy ők az Ó utcában, az IMPRÓ-ban ülő közönség vagy gyerekosztály, közönség közönség, akinek játszunk. Úgy éreztem, azt kell látniuk, hogy csak egyfajta közönség van, nem számít, kikből áll, és ha közönség van, mi játszunk, és kész. Én ugyanúgy fordultam hozzájuk, ugyanúgy kezeltem őket, mintha jegyet vettek volna az IMPRÓ-ba. Volt aki, azt mondta, más lelkiállapotban vannak, más a helyzetük, tehát nem kezelhetem őket „egyenrangú” közönségnek. Nem tudom. Próbáltam a lelkükre koncentrálni. Tök mindegy, milyen testben ülnek előttem, én, mint előadó, elvileg a lelkükkel, a szellemükkel kommunikálok, az meg nagyrészt független a testtől. Akkor meg miért ne lennének ugyanolyanok? (Sokszor igazán egészséges testben laknak a legtorzabb lelkek.)
És van még egy gondolatom. De ez már nagyon ezo. Aki borzad az ilyesmiktől, ugorjon egy bekezdést. Szóval, én azt gondolom, mi magunk választjuk ki, hogy hova, kikhez születünk le a Földre. Aszerint, hogy milyen karmát kell beteljesítenünk, hogy mi a küldetésünk ebben az életben. És azt gondolom, hogy ezek a lelkek maguk választották ezt a sorsot, mert valami miatt ebben az életben nekik erre van szükségük sorsforgatókönyvük be/kiteljesítéséhez, megéléséhez. Szóval, lehet, hogy a testük olyan-amilyen, de a lelkük nagyon is ép, éber és tudatos.
Összességében óriási élmény volt az egész, sok tapasztalattal, jó pillanattal. Jó, hogy ilyet is megélhettünk. És külön öröm volt, hogy a gyerekek mellé odagyűlő nővérek, ápolók, orvosok, osztályigazgatók is láthatólag jól szórakoztak. (A miskolci előadáson a folyosó szélén leskelődő nővérkéket még be is játszottuk az előadásba, mint arab karavánszerájt). Szóval, még az elgyötört, kevés pénzért sokat dolgozó kórháziaknak is jutott valami.
Hátha jövőre lesz ismétlés.
üdv: Bódy Gergő
9 év után új műsorvezető!
Új műsorvezetőt avattunk a legutóbbi Rögvesten! Első tárgyként egy fogorvosi fúrót kapott, kiszúrt magának egy idegennyelvi levelezőt és a központi fűtésről énekeltette a Társulatot. Mostantól aktívan velünk.
Színházrendező, bár néha színészként is megmutatkozik, szabadidejében pedig megszállottan nyomja egy ír zenét játszó bandában. Jó arc. Az új műsorvezetőnk: Göttinger Pál. A dolog hátterében viszont se összeveszés, se megromlott viszony, se intrika, de még egy jó kis szerelmi dráma sincs. Sajna. Annyi a szitu, hogy december elsejétől az RTL Klub elhívott rendezőnek egy új szappanoperához, és ezért mostantól kicsit nehezebben leszek egyeztethető. Ezért kellett valaki, aki helyt áll, ha nálam összecsúsznak a dolgok. Jogos a kérdés: de hogyhogy nem a Társulatból valaki? A tök egyszerű válasz pedig az hogy: rajtam kívül senki nem szeret műsort vezetni. És ehhez egy kis előtörténet. Hogy hogyan és miért lettem én a Társulat állandó műsorvezetője.
Amikor 2003 novemberében elindult a Rögvest, az első évadban Bence és Ati vezették felváltva az esteket. Egyszer-kétszer Balázs is bepróbálkozott, és én is tettem egy kísérletet. Aztán a második évadra úgy érezte a Társulat, hogy ez így váltogatva nem annyira jó. Jobb lenne, ha egy állandó műsorvezető vinné az esteket, mert akkor az nagyobb rutint szerezhetne, az ő stílusához, ritmusához hozzászokhatna a társulat, sokkal egységesebb, gördülékenyebb, profibb lenne az előadás. És pont addigra érett meg ez a gondolat, mire engem is nagyon elkezdtek baszogatni a főiskolán. Én 2001 és 2005 között jártam a Színház-és Filmművészeti Főiskolára (azóta Egyetem) tévés műsorvezető-rendező szakra. Vitray Tamás és Horváth Ádám voltak az osztályfőnökeim, Bárdos András, Máté Kriszta és Kolosy Péter meg pluszban a gyakorlati tanárok. És hát főként Vitray és Máté Kriszta nagyon nyomatták nekem, hogy fogjam fel, hogy ez egy másik szakma. Felejtsem el a gyerekszínészes, Földessy Margitos éveket, amit itt tanulok, az tévézés, ide nem színészek kellenek, hanem tévések, akik máshogy működnek. Máig megvan Máté Kriszta egy kis fecnije, amit egy stúdiógyakorlat után csúsztatott oda nekem: „Gergő! Könyörgöm! Ne eljátszd a kamera előtt, hogy műsorvezető vagy, hanem legyél az!” Szóval, sokat gyötörtek, hogy a színházi rutint levetkőzve képernyőképeset faragjanak belőlem, olyat, aki nem szerepet játszik, hanem önmagát adja. Na, és hát összetalálkozott a kettő: a Társulat állandó műsorvezetőt akart, engem meg nyúztak, hogy elég a színészkedésből, legyek műsorvezető. Így vállaltam az állandó műsorvezetést az esteken. És gyorsan kiderült: mindenkinek így lett a legjobb.
Belőlem az évek alatt teljesen kiveszett a színészként „ágálhatnék” és (remélem) Vitrayék elérték a céljukat. Egy percig sem csinálnám azt, amit a többiek a színpadon, ők viszont ott érzik igazán jól magukat, és nekik a műsorvezetés a kín. Az egyéves dél-amerikai kiruccanásom alatt szívták is a fogukat rendesen, úgyhogy pont ezért döntöttünk most úgy: hogy ha az én RTL-em miatt időnként másnak kell vezetni a műsort, senkit ne erőszakoljunk meg, senkire ne kényszerítsünk olyat, amit igazából nem szeret. Találjunk valakit, aki szintén csak a műsorvezetésre áll rá, és át tud venni egy-egy előadást. És tulajdonképpen, szinte az első ötlet Göttinger Pali volt. Ismerjük egymást régóta, dolgoztunk már együtt ilyen-olyan formában, tudtuk, hogy rohadt kreatív, jó humora van, meg teljesen egyedülálló személyisége…
De nem fogom most itt dicsérgetni –pláne, hogy lehet, hogy ő is olvassa a blogot -, gyertek avassátok be/avassátok fel Palit. Hmmmm…. A decemberi Rögvesteket mind ő viszi, és januártól is folyamatosan lesz.
Feltéve, ha addig nem lesz Világvége. Mert akkor az ugye egészen más eset.
üdv: Gergő
Szerző: Bódy Gergő
Forrás: momentantarsulat.hu
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.